1938. november 4.:
Egy nap telt el Susan, a tanárnő meggyilkolása óta. Az előző nap esedékes jó időt most megint felváltotta a borongós, hideg, szeles időjárás. Újból kövér, sötét-szürke felhők takargatták el a Napot a rideg égbolton, és mindez felért egy ómennel, miszerint hamarosan újabb hatalmas vihar söpör majd végig a tájon. Lord Angus McShane kastélyában szinte késsel lehetett szelni a levegőben lévő feszültséget. Minden egyes még életben maradt vendég vagy azon tanakodott, hogy valóban a lord e a gyilkos, avagy azon, hogy mégis miként lehetne kijutni erről az istenverte szigetről. Megannyi teória született mindkét feltevésre: talán a lordot bekebelezte a vállaira súlyként nehezedő, alattomos magány, és véglegesen megőrült. Tébolyodott pillanatainak egyikeként felismerést nyert arról, hogy neki még igenis vannak leszármazottai, és hozzátartozói, akik – az ő halálával – nyereséghez juthatnak az évekkel korábban megfogalmazott, majd hét pecsét alá zárt örökség következtében. Hogy mi áll ebben az örökségben, az csak maga a lord tudta pontosan, és ha elméje meghasadt, ha más személyiséggé vált az egyedül töltött évek nyomasztó terhe alatt, akkor bizony nagyon is jó oka van arra, hogy ez az örökség soha, de soha ne kerüljön napvilágra. A kastély, a birtok, a fák, az erdők, és úgy összességében maga a sziget…ez mind-mind a vendégsereg bizonyos tagjait illetné, szépen felosztva. A másik feltevés, miszerint ki lehet-e egyáltalán jutni a szigetről már keményebb dió volt: egészen bizonyos, hogy mindannyian, együtt csak akkor juthatnak ki, ha sikerül egy éppen arra járó hajónak jelezniük, és az felvenné őket. Ha viszont pár ember összefogna, és közös erővel építenének egy kisebb ladikot, akkor azzal is meg lehetne tenni nem is kicsi távot. Harry – aki viszont elég járatos volt ebben a témában – hamar lebeszélte a többieket az egyéni csónakázás terveiről, ugyanis míg hajóval 2-3 óra a legközelebbi szárazföld, addig egy puszta kézzel összetákolt kis alkalmatosság esetében egy az idő legalább a duplájára nő. 4-6 óra az Északi-tengeren pedig minden, csak nem leányálom. Az ősz amúgy is egy kiszámíthatatlan, és felettébb szeszélyes évszak. Bármelyik pillanatban lecsaphat egy gyilkos vihar, és akkor a gyenge ladik minden utasa a jeges vízben leli halálát.
Gondolatban viszont meglehetősen jól hangzott – és egyúttal halovány reményt is adott –, hogy van kiút a szigetről. A probléma csupán annyi volt, hogy ott tartózkodik még valahol az elmeháborodott Angus bácsi is, aki nem rest kiirtani a teljes rokonságot, pusztán kedvtelésből. Harry az ebédlőben ült az asztalnál, és egy pohár forró citromos teát kortyolgatott (kissé meghűlt szegény a nagy kalandban, mikor a fekete férfi holttestét felfedezték a parton), miközben sorra vette magában a rejtélyesebbnél-rejtélyesebb eseményeket, amik körülötte folynak: a kis halászhajó elsűllyeszése után Rita, a kiállhatatlan grófnő halála volt a második súlyos vétség, amit elkövetett a gyilkos. Harry most már biztosra vette, hogy csupán egyetlen gyilkos van. Meg volt győződve róla, hogy a fekete férfi volt a cinkostárs, akinek valamiért mégis meg kellett halnia. Mivel a parthoz közel találtak rá (tulajdonképpen szinte már félig a tengerbe lógva), könnyen elképzelhető, hogy szökni próbált. Ha helyes ez a feltevés, akkor viszont kell lennie még egy hajónak, avagy legalábbis egy csónaknak, amivel meg lehet innen lépni. Harry előhalászott egy tollat a belső zsebéből, majd fogott egy szalvétát, és nagybetűkkel ráírta: HAJÓ. Célszerű lenne tehát átkutatni az egész partszakaszt, elejétől a végéig, hátha rábukkannak valahol. Míg ezen mélázott, az ajtóban megjelent James, és Ronald. Rita letakart holttestét cipelték éppen, és mikor Ronald észrevette, hogy Harry meglátta őket, felé fordult, s így szólt: Muszáj átvinnünk egy olyan helyre, ahol hűvös van. Már kezd bomlani...többen is panaszkodtak, hogy kiállhatatlan a bűz. Átvisszük tehát az éléskamrába. – mondta, majd fejével James felé bólintott, és haladtak tovább. Harry még vagy fél percig bámulta az ajtót, ahol már nem állt senki, majd mindössze annyit nyögött ki: Őőő…rendben. – visszafordult, és kortyolt egyet a teából. Jóleső melegség járta át. Kicsit zavarban érezte magát, amiért semmi értelmeset nem tudott szólni, de messze, nagyon messze járt most. Megpróbálta összerakni ezt a gyilkos mozaikot, kerül, amibe kerül. Kezeslábas. Kezeslábas volt a fekete férfin. Ez a következő nyom, amin Harry elindult: gyári munkás? Ugyan már, mégis mit keresne a szigeten egy gyári munkás? Ha az előző feltevés igaznak bizonyul, és valóban csak azért került ide, hogy a gyilkos Angus bácsinak segédkezzen, akkor egészen biztosan nem egy egyszerű, hétköznapi gyári munkásnak kell lennie. James csörtetett be kisvártatva az ebédlőbe: Mivan barátom, már megint a gondolataiba merült? – kérdezte mosolyogva: Minél többet gondolkodik ezeken a dolgokon, annál jobban ki fog merülni. Hallgasson rám, inkább igyon velem valamit, és ne jártassa az agyát az itt történő dolgokon, mert úgysem tudunk semmi biztosat. – mondta, majd kitöltötte az utolsó pohár konyakot is. Fogott egy üvegpoharat, és a fél pohár konyakot áttöltötte abba: Tessék, ezt igya meg! – majd Harry felé nyújtotta, de a férfi udvariasan visszautasította: Köszönöm, de nem kérem. Kicsit még mindig fáj a torkom, úgyhogy inkább maradnék a forró, citromos teánál. De nagyon kedves. – mondta, majd megint kortyolt a teájából. Ahogy gondolja…! – szólt James, majd egymás után felhajtotta mindkét pohár konyakot. Áhh…na, ez már kellett! Elfáradtam, míg az öreg nyanyát átcipeltük az éléskamrába. Van vagy 120 kiló. – mondta gúnyos hangnemben. A kellő tiszteletet még a halottnak sem adja meg. Nagyképű, bunkó alak ez a James, gondolta Harry, majd mikor James távozni készült, utána szólt: Figyeljen csak! Legyenek szívesek behozni a partról az ismeretlen fekete férfi holttestét, rendben? Szeretném átnézni, hogy nincs-e nála valami használható nyom, egy fecni papír, vagy akármi, amin elindulhatnánk a kilétét illetően. James felhúzta a szemöldökét: Az L.A.M. a homokba írva magának nem volt elég? De tudja mit? Maga a főnök. Szólok annak a nyámnyila Eliot-nak, és menten idehozzuk magának a nigger hulláját. Ha maga ettől boldogabb lesz… – mondta James, majd sarkon fordult, és kiviharzott az ebédlőből. Harry magára maradt megint – nagyot sóhajtott. Kiállhatatlan alak ez a James is, és félő, hogy krízishelyzetben alaptalanul is elveszítené a fejét, akkor pedig jobb ha hozzá sem szólnak, mert támad, mint a megveszett, zavarodott eb. Odakinn elkezdett szemerkélni az eső, Harry pedig tovább folytatta az események vérvörös gombolyagjának kibogozását:
Susan halála csakis úgy volt kivitelezhető, hogy a gyilkos valami úton-módon bejutott a kastélyba. Mivel a felső szint erkélyei elég közel helyezkednek el egymáshoz, az is teljességgel megoldható, hogy a gyilkos egyik erkélyről a másikra átmászva közlekedett, így bejutni nem volt nehéz…de az ajtó. A bejárati ajtó. Az miért volt tárva nyitva? Egy mindenkire vadászó ádáz elmebeteg szedi áldozatait az ismeretlenség álarca mögé rejtőzve, és mindezek ellenére Susan, aki a legfélénkebb, leginkább aggódó személy volt mindannyiuk közül, nyitva hagyja az ajtaját éjszakára? Kizárt dolog. Az viszont sokkal valószínűbb, hogy a gyilkos – miután végzett az asszonnyal – saját maga sétált ki a szobából, és rejtőzött el valahol. Talán egy olyan emeleti szobában, amelyhez nem volt kulcs, a Kate által osztogatott kulcscsomón. Talán eleve ebben a szobában tartózkodott, és várta a megfelelő pillanatot, amikor előbújhat, és beosonhat Susan szobájába. Talán még mindig a kastélyban van. Harry-t kirázta a hideg. Az esőcseppek megint az ablakot verdesték. Az ajtóban feltűnt Eliot, és James – éppen a bejárat felé tartottak, Eliot pedig hisztizett, hogy ő ilyen időben ugyan ki nem megy, és különben sem fog holmi hullát cipelni, amikor ki nem állhatja a vár látványát. Felettébb komikus volt a helyzet. Harry majdnem el is mosolyodott, de túlságosan lekötötte most a gyilkosról kialakult kép tovább élesítése. Lord Angus McShane, mint gyilkos? Nem, ez teljességgel lehetetlen, gondolta magában. Egy 82 éves öreg bácsika mégsem követhetett el ilyen szörnyű gaztetteket. Rossz nyomon járnak. Valahol a messzeségben felmorajlott az ég. Hamarosan itt a vihar. Megint. Harry körülnézett az ebédlőben: sehol egy teremtett lélek. A hófehér asztalterítő makulátlan volt, kivéve azon a részen, ahol Rita a tányérjába dőlt. Ott a levesből kicsorgó nedv összerondította a terítőt, és most sárgás-barnás zsírfoltok éktelenkedtek rajta. Sehol senki. Mindenki a szobájában pihen, kulcsra zárt ajtók mögött. Kate alszik – kimerítették az elmúlt napok eseményei. Harry a kezeibe temette az arcát: Miért nem fordultam inkább vissza, amikor még megtehettem volna? – kérdezte magától. Mert maga jóember. – szólt egy hang a háta mögül. Ronald állt zsebre tett kézzel az ajtóban, és a keretnek támaszkodott. Arca ráncos, szemei karikásak voltak – látszott rajta, hogy napok óta nem aludt már, legalábbis pár óránál többet biztosan nem. Maga jó ember Harry, és ez a mi szerencsénk. Ha maga nem lett volna itt, hanem elment volna még aznap, akkor itt Rita halála után kitört volna a pánik, és egymás torkának esett volna a felbőszült rokonság. Ha maga nem nyugtatja meg a többieket, és nem segédkezik nekünk, akkor senki sem tudta volna megőrizni azt a legendás angol hidegvérét. Köszönöm, a többiek nevében is köszönöm Harry, hogy mégis maradt. – mondta Ronald, majd a férfi mellé lépett, és a vállára tette a kezét: Meglátja, előbb, vagy utóbb, de a végére fogunk járni a szigeten történő eseményeknek, és elkapjuk azt, aki ezt tette Ritával, és Susan-nal. – jelentette ki, majd elemelt az asztal közepéről egy bontatlan üveg whisky-t: Bocsásson meg, de nem tudok aludni…muszáj lesz leinnom magam a sárga földig. – mondta mosolyogva. Harry felnevetett. A vén Ronald-nak, aki történelmet tanít Oxford-ban, végre sikerült kicsit kizökkentenie a férfit a bús melankólia állapotából, aki ezért végtelenül hálás volt neki. Hosszasan beszélgettek még, témájuk akadt bőven: hol a szigetről, hogy a lehetséges gyilkosról, hol pedig csak úgy nagy általánosságban mindenféle jelentéktelen dologról értekeztek. Harry sok mindent megtudott Lord Angus McShane-ről is, aki – Ronald elmondása szerint – az évek alatt egyre inkább magába fordult, és egyre inkább kerülte a társaságot. De az, hogy megőrült volna, mindkettejük szerint képtelenség volt.
Eközben James, és Eliot odaértek a partra, ahol a holttestet a kis csapat megtalálta azelőtt. A homokba rajzolt betűket már majdnem teljesen elmosta a sós víz, azonban maga a test sehol sem volt. Szőrén-szálán eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. James a fejét vakargatta, Eliot pedig behúzódott egy kiálló szikla alá, hogy ne érje drága ruháját az eső. Esküszöm, hogy itt volt! – hebegte James, aki semmit nem értett. Csak nem támadhatott fel a hulla, és sétálhatott el egymagában. Ez képtelenség. James az egyre jobban háborgó tengerre nézett. A szél igencsak megerősödött, és az arcába sodorta a hideg esőcseppeket: Eliot, Eliot! Gyorsan, siessen vissza a kastélyba, és szóljon Harry-nek, hogy azonnal jöjjön ide! Menjen! – mondta parancsolóan. Eliot hezitált: Inkább menjen maga, én itt megvárom…! – jelentette ki. Az egyre nagyobb hullámok a közeli zátonyokat verdesték. James mérgesen lépett oda a meglepett arcot vágó színészpalántához: Na, ide figyeljen! Ez most nem játék! Maga sem a színház lakozott színpadán áll, az előkelő sznobok figyelmének közepette, ért engem?! – kérdezte harsogva. Eliot félve kapkodta a tekintetét, és olyannyira zavarba esett, hogy a talajt kezdte tanulmányozni, ami valóban nem a lakozott színpad volt, hanem vizes, nedves homok. Ha én azt mondom, hogy menjen, akkor menjen! Gyerünk! Életbe vágóan fontos! – parancsolt rá James. Villám cikázott keresztül a horizonton, majd hatalmasat dörrent az ég. Eliot zavartan bólogatott, majd elkezdett rohanni a kastély irányába. Ő maga sem tudta, hogy miért siet ennyire: talán az eső elől, talán James intő szavai miatt. Mindegy is volt. Azt tudta csak biztosan, hogyha visszaér a kastélyba, akkor azonnal szól Harry-nek, és onnantól fogva már ki nem megy a mai napon – majd a két férfi elintézi a dolgokat. Tele volt a hócipője ezzel az egésszel. Méghogy őt, a neves londoni színészt ugráltassa egy ilyen…ilyen…ilyen jöttment senkiházi, mint ez a James?! Majd ha piros hó esik! Amint újra találkoznak, majd olyan szinten beolvas annak a tahónak, hogy arról koldul. Ilyen, és ehhez hasonló magvas gondolatok futottak át az agyán, miközben a kastély irányába sietett. Kövér cseppekben hullt alá az égi áldás. Eliot pár perccel később már szemben találta magát a gyilkossal. Földbe gyökerezett lábbak állt előtte, és a látványtól megszólalni sem tudott. Meredten nézte végig, amint az alak elé lép, és vadásztőrét a fiatal fiú hasába mártja. A Nap megint eltűnt. Szürke, és halott időjárás köszöntött az Éden-szigetre ezúttal is. Ó, az ősz…az a csodálatos ősz. Rendre megmutatja legszebb kincseit, ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni az mellett, hogy bizony az elmúlás időszaka: ha kell záporokkal, ha kell viharokkal köszönt, és a vad szelek által kísért, égben szálldosó falevelek mintha egy-egy életet jelképeznének, amelyek tovatűnnek a tejszerű köd szinte kézzel fogható sűrűségében.
James fel-alá járkált a parton. Jóval arrébb kellett húzódnia, hogy a hullámok – melyek már hatalmasak voltak – ne érjék el. Kizárt dolognak tartotta, hogy a holttestet elvitte volna a víz – sokkal inkább maga a gyilkos. Talán nem akarta, hogy bármi egyéb kiderüljön. Hihetetlen, mennyire a kezében tartja az irányítást. Ők pedig nem tehetnek semmit ellene, hiszen kénye-kedve szerint cselekszik a szigeten. Hol van már?! – kérdezte James a kastély irányába fordulva. Nem hiszem el, hogy már majdnem egy órája itt állok, és ezek nem képesek kijönni…! – mormogta, majd mérgelődve megindult ő maga is visszafelé a parton: Ha pedig az a szerencsétlen kis Eliot gyerek hallgatta el a többiek elől bosszúból, hogy hol vagyok, akkor…hát, minimum megverem! – mondogatta ökölbe szorult kézzel. Öles léptekkel haladt, és nem érdekelte, hogy csurom vizessé ázik közben. Fáradt volt nagyon, és legszívesebben ő is átaludta volna az egész napot, mint Kate. A háta közepére sem kívánta már ezt az egész meghívást, és a vele járó történéseket. Pár perc séta után látta meg Eliot testét, amint az a vizes homokba dőlve fekszik. James-nek kikerekedett a szeme. Azonnal odaszaladt, és a földre rogyott, közvetlenül a vérben úszó test mellé. Maga felé fordította, és látta, hogy Eliot-ból még nem távozott teljesen az élet: szájából szüntelenül szivárgott a feketés-vöröses vér, szemei pedig kitágultak. James nem tudta, mit kellene tennie: Mindjárt…mindjárt visszajövök! Tartson ki! Máris hívom az orvost! Együtt visszajövünk, hall engem? – kérdezte riadtan. Felállt volna, de Eliot – utolsó erejével – még elkapta a pulóverét. Nem akarta elengedni. Nem akart egyedül meghalni. James felfogta mindezt, és visszatérdelt a haldokló mellé: Ki tette ezt, Eliot? – suttogta neki. Választ azonban már nem kapott. Eliot ugyan próbált még kinyögni valamit, de szervezete feladta a harcot. Üveges tekintettel bicsaklott oldalra a feje, és a lelke messzire szállt az őszi szél hátán. James a véres homokban térdelt, miközben átölelte a halottat, és folyamatosan hullott rájuk a hideg eső. Villámlott, és ijesztően nagyokat dörgött az ég. A férfi össze-össze rezzent ezek hallatán, és arra gondolt, hogy melyek voltak az utolsó szavak, amiket mondott szegény szerencsétlen Eliot-nak. Veszekedtek, és emiatt borzasztó lelkiismeret-furdalás gyötörte. Veszekedtek, és sosem tud már bocsánatot kérni többé. A szitáló esőfüggönyben feltűnt Harry alakja. Értetlenül állt ott, és őket figyelte: Mi történt? – kérdezte. James a sírással küszködött: Ne-ne-nem tudom. Elküldtem, hogy…hogy szóljon magának, de mire utána indultam…már…már – szeméből könny csordult. Harry mellé lépett. A holttestet nézte, majd a könnyeit visszafojtani próbáló James-t: Be kell vinnünk a kastélyba. Nem hagyhatjuk itt. Azt hiszem, rájöttem pár dologra…pár nagyon, de nagyon fontos dologra. – mondta Harry, majd letérdelt a férfi mellé. Még jó néhány percig maradtak ott, félúton a kastély, és a vizes homokba írt monogram között. A gombolyag – mely az imént még olyannyira kusza, és kibogozhatatlan volt – most már nem is tűnt olyan nagy falatnak: Harry nagyon sok dologra rájött, nagyon sok titkot megfejtett, amíg magányában sorra vette az eseményeket, és nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy neki nyílt most már a legnagyobb rálátása a dolgok véres történéseinek miértjeire. James megtörölte a szemeit, majd Harry-re nézett: Mit fogunk most csinálni? – kérdezte halkan. Harry látta végre, hogy a nagyképű, bunkó külső alatt James egy nagyon is törékeny lélek. Hatalmasat dörrent az ég. Harry felállt, és hátat fordítva a tengernek (a menekülési útnak, a reménynek, a szabadságnak), a sziget belseje felé tekintett. A sűrű erdők, és több száz éves romok irányába. Jó mélyet szippantott a friss, eső-illatú levegőből, majd megválaszolta a feltett kérdést: Most? Most megkeressük Lord Angus McShane holttestét…
Folytatása következik…
