Kiadás éve: 2008
Kiadó: Lies
Műfaj: Nu rave/Chiptune/Electronic
Ezt hallgasd meg: Air War
Aki olvasta a Foals debütáló albumáról szóló ajánlómat, az most talán arra számított, hogy a fiúk második albumáról fogok írni. De miután párszor már végighallgattam, rá kellett jönnöm, hogy legutóbbi albumuk sokkal kiforrottabb, sokkal nagyobb falat mint az első. Amíg az Antidotes könnyed indie menet volt, addig a Total Life Forever egy felnőtt fejjel is élvezhető, egységes, nagyon precíz és összetett lemez lett amelyet nem tudok 10 perc alatt kivesézni. Nézzétek el nekem a csúsztatást, jövő héten hozom majd az ajánlót ama albumról is de addig még végig kell hallgatnom párszor, hogy ne írjak olyan emeletes nagy baromságokat mint azok akik "ctrl c + ctrl v" módszerrel kiollóztak pár momentumot külföldi kritikákból és azokat írták meg, körítve sallang szöveggel. Hagyjuk. Inkább nézzük a mai bandát! Mostanában megint előtört belőlem a retro láz. Szívesen nosztalgiázom pár olyan retro videojátékon amelyeket még annak idején játszottam végig és kellemes élményekkel ajándékoztak meg. Nem vagyok valami nagy gamer de azért a főbb alkotásokhoz nekem is szerencsém szokott lenni, amiről meg mindenki beszél azt általában kölcsönkérem, hogy magam is próbát tegyek vele. Ez szerintem teljesen normális, a fiúk mindig is inkább a gépeket/konzolokat nyomták, míg a lányok sminkeltek, meg babáztak. Így megy ez mindenhol (csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerencsémre a barátnőm is odavan a videojátékokért, úgyhogy nincs ebből származó feszültség köztünk). Azt már a múltkor is említettem, hogy nagyon imádom az indie műfajt. Azt viszont talán kevesebben tudjátok, hogy legalább ennyire odavagyok a nu rave stílusért is. A nu rave egy elég sok helyről merítő stílus, van benne indie, dance punk, electronica, és ezek mellé még előszeretettel kevernek néha más, olykor teljesen szokatlan stíluselemeket is. Ha nu rave, akkor Klaxons. Ezt minden zenerajongónak alapból tudnia illik. Azonban ha a nu rave a chiptune (8-bites hangzás) műfajjal keveredik akkor megkapjuk végeredményként a Crystal Castles elnevezésű kanadai csaj/pasi duót. Ethan Kath és a mindig nagyon szexi Alice Glass debütáló albuma váratlanul érkezett, de olyat adott a népnek amely alapjaiban rázta meg (vagy -fel) a zenei világot. A Crystal Castles zenéjét a legjobban úgy lehetne behatárolni, hogy pont ilyen lenne a kísérőzenéje egy soha el nem készített, örökös klasszikus videojátéknak. De ha tovább megyünk, akkor azt is mondhatnánk, hogy minden egyes dal az albumon egy aláfestő zene egy képzeletbeli világhoz, amelyet Nintendo és Commodore hangzással hívnak életre. Bonyolult egy kicsit, tudom. De képzeld el magad amikor még gyerek voltál és minden egyes kipróbált játék felhőtlen szórakozást és megannyi új kalandot nyújtott. A Crystal Castles ezeket az érzéseket hívja életre benned újra és újra.
Az albumot az Untrust Us nyitja, mondhatnánk úgy is, hogy ez a level one. Kellemes, megfelelően hosszú és a stílust azonnal megvillogtató darab. Amolyan pittyegős/8-bit -szerű háttéralapokra tessék gondolni, amelyhez remekül passzol a sok széttorzított effekt, zajkollázs, és énekhangminta. A szám utolsó pár másodperce egy kis zúzás, de aztán belép az Alice Practice és jól felforgat mindent. Ezen alkotás apropóján kapták fel a duót még a megboldogult Myspace korszakban. Alice nem énekel, néha inkább sikít, üvölt, hangja olyan durván szét van torzítva és olyan effektekkel van körülvéve, hogy alig értjük mit akar. Ám a szám mégis működik, akit meg zavar a nyivákolás az könnyedén tovább léptetheti. Eztán jön a HEALTH bandával (ők csinálták a Max Payne 3 zenéit is) közös Crimewave amely egy teljesen jól működő, már-már slágernek is beillő darab lenne ha ez egy full mainstream album lenne. Dallamos, többszöri hallgatás alkalmával sem untató darab. Utána a Magic Spells inkább az amely alatt az ember hátradől és majdnem elalszik. Nekem amúgy sokáig ez a szám volt a favoritom, igazi relaxálós zene. Címéből adódóan meg mindig beleképzeltem valamilyen régi vár-fosztogatós, 2D-s játékot. Ez is nagyon nagy erőssége az albumnak, hogy szinte bármit bele lehet képzelni az egyes számokba. Szóval egy finoman visszavett, andalgós darab. Amely után szinte berobban az XXZXCUZX Me és Alice megint előveszi sikítozós énjét, a szám meg szinte letépi az ember fejét. Utána az Air War nyugtatja a kedélyeket, amely épp annyira populáris, hogy bekerült egy FIFA játékba is. Egyébként teljesen jó, érthetetlen szöveg foszlányokkal tarkított chiptune drágakő. Ezt követi a Courtship Dating amely már egy kicsit sötétebb atmoszféra felé tendál (Alice kislányos hangja itt kifejezetten jót tett a dalnak...), azonban az utána érkező Good Time megint verőfényes, amolyan "mindig jó kedvre derítő" nóta, holott az egész alig áll másból mint pittyegésből és egyazon sor ismételgetéséből. Itt már az album teljességgel magába szippantotta az iránta érdeklődőt. Az 1991 után a Vanished már jóval komorabb és sötétebb. Itt már a szintipop és a dark electro is felüti a fejét. A Knights után érkező Love and Caring aztán megint előtérbe hozza a szanaszét torzított effekteket, Alice pedig üvölt mint akit éppen élve nyúznak. És még egy kis poén is került a dalszövegbe mikor a szám felénél Alice megszólal:
"What the fuck is this? Oh, it's the bass"
Ezután már inkább csak levezető darabokat kapunk. A Through the Hosiery, a Reckless és a Black Panther is jók, csak kevésbé kiemelkedőek. Az albumot a Tell Me What to Swallow gitárral kísért lassúzása zárja. Utána pedig game over, ha új játékot akarsz kezdeni akkor hallgasd végig újra az albumot. Mindent összevetve a Crystal Castles egy remek élmény lehet azoknak akik szeretik a 8-bites, nosztalgiázásra késztető retro hangzást, a széttorzított, olykor fejet letépő effekteket és a nu rave zenéket. Második albumával a duó pár inkább a fajsúlyosabb, party-képesebb elektronika felé húzódott. De tény, hogy első albumuk igazi klasszikus amelyet nem lehet elégszer meghallgatni. És még a legrangosabb angol szaklap, az NME is odavan értük. Egy próbát megér, nem?
Értékelés: 10/8
