– Are you afraid of God?

– No, but I'm afraid of you.

Vannak videojátékok amelyek már-már külön művészeti remekműként is megállják a helyüket. Gondoljunk csak például az Okami, az ICO és a Shadow of the Colossus (mindhárom PS2), a The Path és a Dear Esther ( mindkettő PC), avagy éppenséggel a hatalmas sikereket elért Journey (PS3) és a The Unfinished Swan (szintén PS3) alkotásokra. Ezek mind-mind túlmutatnak az egyszerű, szórakoztatásra alkalmas videojáték fogalmán és olyan élményeket adnak a játékosnak, amelyek után amaz elismerően bólogat majd. Manapság a videojátékos piacot elég sok szegletre fel lehet osztani. Vannak például akik szeretnek gondolkodni, agyalni egy játékban és vannak olyanok is akik csak végighentelik a single kampányt, aztán – többedmagukkal – belevetik magukat a multiba. Vannak akik a független (indie) címekért rajonganak és vannak akiket az autós/versenyzős stuffok kötnek le hosszú hónapokra. Én olyan játékosnak vallom magam aki az igényes, odafigyelésre és elgondolkodtatásra késztető videojátékokat preferálja. Szeretem ha egy játék leköt, beszippant és nem ereszt amíg végig nem játszom. A BioShock előző részei számomra kimaradtak. Nem tartottam különösebben fontosnak, hogy foglalkozzam velük. Azonban ezen hiányosságot a közeljövőben sürgősen pótolni fogom mert az Infinite alcímmel érkezett új epizód olyannyira lenyűgözött, hogy azóta is keresem a szobában a leesett államat. Ezernyi tesztet olvashattatok már róla a neten, én sokkal inkább a játék által adott élményekre és elgondolkodtató dolgokra koncentrálnék mintsem mondjuk a játékmenetre és a fegyverekre/képességekre. Hiszen ez a játék önmagában képes többet adni, mint 25 másik AAA-kategóriás cím. Könnyen lehet (persze csak lehet...), hogy már most az év játékáról beszélünk. Szubjektív kritika következik:

Columbia városa csak a felszínen vidám és derűs

Történet: Mindenképp a játék legerősebb eleme. Főhősünk Booker DeWitt magánnyomozó aki a játék elején épp egy hatalmas világítótorony felé csónakázik, két útitársával egyetemben. Magát a világítótornyot azonban már egymagunknak kell felfedeznünk. Egy kis közjáték után egy lift -szerű székbe ülhetünk, azonban amaz nem lefelé visz minket (tehát nem az óceán alatti város, Rapture a végállomás) hanem felfelé, a felhők fölé. Itt található ugyanis Columbia, az égi város. A lenti világtól teljesen elszigetelten áll. Amint megérkezünk, nem győzünk majd rácsodálkozni minden egyes apróságra. Maga a város (és úgy cakk-pakk az egész miliő) varázslatosan szép. Történetünk az 1900-as évek elején játszódik, úgyhogy a játékban minden eszerint van kialakítva. Csak úgy árad a retró-érzés a cuccból. Én nagyjából 1 órát csak azzal töltöttem, hogy mászkáltam ide-oda (a vurstliban mindent kipróbáltam...) és csodáltam a tájat, figyeltem a járókelőket. Az Infinite mérnöki precizitással van kidolgozva. Minden egyes apró kis elem a helyén van benne. Ha eddig nem is létezett még hipszter-videojáték, akkor az Infinite pótolta ezen hiányosságot. A kezdetek kezdetén egyébként a minket körülvevő városról még nem sok mindent tudunk. Az biztos, hogy egy Comstock atya nevezetű próféta a helyi fő-fő-főmindenség és a város nyugalmát csak néhanapján zavarja meg az ádáz ellenségként feltüntetett Vox Populi lázadó szervezet. Elsőként legfőbb feladatunk, hogy megtaláljuk Elizabeth-et és rendezzük egy régi adósságunkat. Többet nem is szeretnék elárulni a történetről mert úgy az igazi, ha mindenki maga fedezi fel. Arra azonban készüljetek fel, hogy a játékban semmi sem az, aminek látszik és ahogy egyre mélyebbre ássátok magatokat a rejtélyek kibogozásában, úgy kerülnek felszínre olyan dolgok mint például a hamis, kifordított eszmék, egy gyerekhadsereg, forradalom és nagyon-nagyon sok rasszizmus. A játék borzasztó kényes témákat feszeget. Érdemes odafigyelni ezekre mert segítségükkel még teljesebb képet kaphatunk a történetről és nem kicsit reflektál a modern társadalomra is. A játék befejezése egyébként egy külön bejegyzést is megérne. Rég láttam már ennyire hatásos, grandiózus, elgondolkodtató, sokkoló és egyben drámai végkifejletet.

Kampókon ugrálhatunk, fémsíneken száguldozhatunk

Játékmenet: Ez az a pont amelyet nem kell hosszasan taglalni, ugyanis tucatnyi másik tesztben oldalakon keresztül cikkeznek róla. A játéktér nem open world ám masszívan képes arra, hogy elkalandozzunk ha úri kedvünk éppen úgy tartja. A szokásos fegyverek/képességek sem érdemelnek pár mondatnál többet. Biztosan mindenkinek lesz majd kedvence (én a gépfegyver + elektromos képesség kombót részesítettem előnyben) – mindkét kategóriát lehet fejleszteni is, úgyhogy érdemes gyűjtögetni a pénzt a helyszíneken. A képességekhez itt egyébként sóra van szükségünk, bár ebből is találhatunk nem kevés mennyiséget szerteszét elrejtve. Nekem kifejezetten tetszett a gyűjtögető életmód, úgyhogy erre mentem rá: hullákat, hordókat, kukákat, és táskákat fosztottam ki, később pedig, amikor már Elizabeth is csatlakozik hozzánk, megkérhetjük, hogy törjön fel zárakat. Ezáltal titkos helyekre is eljuthatunk. Érdemes gyűjtögetni és meghallgatni a gramofon-felvételeket is (már csak a történet teljessége miatt is) és felszedni mindent amit csak lehet. A játék egyébként nem nehéz, bár akad benne néhány izzasztóbb szakasz. Ergo érdemes benne jól felfejlesztenünk magunkat és mindig full só- és életerőcsíkkal várni a következő harcot. Az ellenfelek nem hülyék és vannak táposabb fajták is, érdemes tehát okosan taktikázni. Fedezékbe bújni, lesből támadni, néha pedig lopakodni.

Elizabeth először nem épp barátságos módon fogad bennünket

Grafika: Azon túl, hogy már-már tényleg művészien egyedi és gyönyörű, nem kicsit hipszter is. Az Unreal 3 motor még mindig csodákra képes. Süt a kreativitás és a remek ötletek garmadája a különféle helyszínekről. Akiknek a vízalatti Rapture elnyerte tetszésüket, azok Columbia láttán egyenesen extázisba eshetnek majd. Nekem az is nagyon tetszett, hogy ahogyan egyre haladunk előbbre a történetben és szép lassan mindenről és mindenkiről lehull a lepel, úgy válik az atmoszféra és a helyszínek kinézete is egyre sötétebb tónusúvá, egyre vészjóslóbbá. Amúgy tényleg nem lehet egy rossz szavunk sem a díszletekre hiszen minden egyes sarkon megbámulhatunk valamit. Hol egy méretes (és a kommunizmust megidéző) buzdító plakát, hol egy emlékmű, hol pedig néhány beszélgető járókelő (akiknek érdemes belehallgatózni eszmecseréikbe) fogad majd minket. Columbia él és lélegzik. Néhol szinte már éreztem az édes virágillatokat, és a felhők feletti lágy szellő simogató érzését. Később azonban (mint már fentebb említettem) ez a pozitív kép összeomlik és amíg olyan helyeket is megjárunk mint például a nyomornegyed, mi magunk is elgondolkodunk majd azon, hogy mennyire naiv is az emberi faj és milyen könnyen meg lehet vezetni néhány negédes ígérettel. A hipszter témára visszatérve: nekem leginkább az óceánparti kis strand tetszett (no, persze Columbia városán kívül...) amely a maga narancssárga, retró színvilágával pont olyan hatást keltett mintha egy régi fényképről mászott volna le. Egy szó mint száz, a grafika nagyon ott van és rengeteget ad hozzá a játékélményhez.

Hang/zene: Tulajdonképpen ezen kategóriáról is csak elismerően lehet szólni. A szinkronhangok iszonyatosan jól el lettek találva. Nézegettem hogyan folytak a munkálatok és kitűnt, hogy a szinkronszínészek teljesen beleélték magukat a szerepükbe. Nem egy összegányolt fércmunka lett a végeredmény, hanem minőségi, tökéletes munka. A zene pedig újfent kiváló. Hallhatunk kalandunk során nem kevés régebbi slágert is de számomra mégis Beethoven Holdfény szonátájának kifordított, recsegős változata volt igazán betaláló amelyet egy gyár hangosbemondóján keresztül nyomtak a folyton dolgozó (és javarészt fekete) munkásoknak, miközben kicsit odébb buzdító propaganda-film pergett egy kivetítőn. Felettébb hangulatos!

Abszolút kihagyhatatlan kaland

Értékelés: Nem gondoltam volna, hogy egy hónappal a Tomb Raider után megint belefutok egy olyan videojátékba amely esélyes lehet nálam is az év játéka címre. Eléggé szkeptikusan álltam neki a BioShock új részének de ekkora pozitív csalódás még sosem ért eddigi gamer-pályafutásom során. Summa summarum, az Infinite olyan alkotás amelyet mindenkinek ki kell próbálnia, aki csak teheti. Nem agyatlan zúzda, sokkal inkább egy mesterien felépített és igazán művészi produktum. A csavaros története és a képernyő elé szögező befejezése pedig garantálja, hogy még sok-sok év múlva is emlékezzünk rá. Negatív tulajdonságokat én nem is találtam benne, egyedül csak a játék vége felé lévő inváziós szakasz volt számomra egy kissé savanyú, kilógó, oda nem illő. Szerintem nyugodtan kihagyhatták volna. Hiszen ez az Infinite nem egy akcióbaromság. Nem egy pár órás kaland (persze aki csak végigrohan rajta, az ne is várja, hogy majd megérti a sztorit...). Nem egy könnyen múló élmény. Az Infinite úgy gondolkodtat el, hogy közben maximálisan le is nyűgöz és ennek fényében én már most megalapozom neki, hogy nagyon sok helyen fogja majd behúzni az Év játéka 2013 díjat. Hozzáteszem: teljesen megérdemelten.

10/10