Kiadás éve: 2014
Kiadó: Warner Bros.
Műfaj: Alternative rock/Blues rock/Garage rock
Ezt hallgasd meg: Figure It Out
Biztosan sokan tudjátok már, hogy gitározom. Mindig is imádtam a zenét és bár korábban az elektronikusabb irányból is megközelítettem, mára letisztult bennem, hogy mit is akarok pontosan: egy rockzenekart. Úgyhogy sokkal komolyabban ráfeküdtem a gitározásra mint eddig bármikor. Mindennek pedig a gyümölcse nem ott fog beérni, mikor majd el tudok lazán gitározni néhány Metallica dalt, hanem mikor majd a színpadon állunk. Jövő zenéje – szó szerint. Ám pontosan emlékszem, hogy mikor ötlött fel bennem ilyesféle irányú vágy először. Mikor megismerkedtem a The White Stripes zenéjével. A mai napig mindenkinek tudom ajánlani aki valaha is rockzenekart akar alapítani. Az alapok itt kezdődnek ugyanis. A The White Stripes dalai egyáltalán nem nehezek, kis gyakorlással akár még a kezdő gitárosok is elsajátíthatják őket is. Varázsuk pedig pont ebben rejlik. Nincsenek túlbonyolítva. Nincs bennük 6 és fél perces gitárszóló. A mostanában már szólómunkálataival is nagy sikereket elérő Jack White pedig korunk egyik legzseniálisabb dalszerző-gitárosa. Alapmű tőlük az Elephant (kritika hamarosan) amely méltán foglalja el a helyét az összes "Minden idők legjobb..." -listáinak első felében. A The White Stripes feloszlása után jópár zenekar próbálta betölteni az utánuk kialakult űrt. Több/kevesebb sikerrel. Például a The Black Keys egészen közel jutott hozzájuk. Aztán egy ideig semmi. Majd tavaly, a Glastonbury fesztiválon az Arctic Monkeys dobosa olyan pólóban játszott amin a "Royal Blood" felirat volt olvasható. Ez már akkor is felkeltette az érdeklődést, aztán az árnyékból előlépett maga a Royal Blood duó (egy énekes-gitáros + egy dobos) is és kő kövön nem maradt. Imádja őket mind a szakma, mind a rajongók és bizony megvan bennük a potenciál, hogy a 2014-es év legnagyobb befutói legyenek. És hogy mégis miért?
Nos, mert én személy szerint ennyire dögös, lüktető, kemény és vad rockzenét már nagyon régen hallottam. Pedig 17 éves korom óta hatalmas The White Stripes rajongó vagyok. Nem csoda, hogy sok helyütt a rockzene megmentőiként tekintenek a brighton-i duóra, hisz annyira energikus rockzenét tolnak ami már nagyon régóta hiányzott, hogy felkavarja az állóvizet. Már a nyitó Out Of The Black is teljesen magával ragadó. Garázsrockos, zúzós, torzitott énekkel megspékelt dal amely tökéletesen szinkronban tartja a gitár és a dob dominanciáját. Mellesleg Mike Kerr énekhangja néha kísértetiesen emlékeztet Jack White orgánumára. A Come On Over is tartja a szintet, de ami igazán figyelemre méltó, az utána következik. Ez pedig nem más mint a Figure It Out amely meg merem kockáztatni, hogy az utóbbi évek legdögösebb rockdala. Alant meghallgathatjátok. A You Can Be So Cruel számomra eléggé közepes, ahogyan a Blood Hands is de mégis jó hallgatni ezeket is. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy egyenletes szintet tartanak és nem mennek sem feljebb, sem lejjebb. Ergo nincs bennük semmi kiemelkedő, hozzák az elvártat, viszont nem lesznek klasszikusok. A Little Monster már esélyesebb erre a posztra. Egyrészt kurvajó refrénje van, másrészt a végén akad egy nagyon szép, dobra kiélezett elnyújtás. A Loose Change dettó annyira dögös, hogy erre még a Queens of the Stone Age is csak elismerően bólogatna. És a végén szépen fel is gyorsul amiért jár a külön piros pont! A Careless az én kedvenc dalom a lemezről. Nagyon profi és még a dalszövegére is érdemes a kelleténél jobban odafigyelni. A Ten Tonne Skeleton egy újabb csúcspont. Színtiszta garázsrock, semmi nyálas pózőrködés vagy hipszter kísérletezgetés. Még a záró Better Strangers is sodró lendületű. Semmi megállás, semmi akusztikus hangszerelésű mélabú. Ez kérem szépen színtiszta zúzás, karcosan, torzított gitárral és dobhártya-repesztő dobbal megbolondítva. Rohadtul nem kellett volna egyenként megemlítenem minden egyes dalt, mert az egész lemez összességében, az elejétől a végéig működik. De még mennyire, hogy működik! Ezek után nem is meglepő, hogy az album alig egy hét alatt a brit albumlisták legelső helyéig jutott és nemrég Mercury-díjra is jelölték (amit várhatólag be is zsebel majd). Azt azért nem mondanám, hogy a Royal Blood ugyanannyira sikeres lesz majd mint a The White Stripes volt anno, de arra mérget mernék venni, hogy nagyon-nagyon szép sikereket fognak még elérni. Pakoljanak még le az asztalra pár ilyen albumot és az egyébként mentorként tisztelt Arctic Monkeys csakhamar veszélyben érezheti a trónját. Ilyen a dögös rockzene 2014-ben. És csak két srác kellett hozzá akik mertek nagyot álmodni.
Értékelés: 10/9
