Jajj, hol is kezdjem..? Ugyebár az ember tinikorában már kezd magába fogadni különféle zenei stílusokat, mindezek pedig nagy szerepet játszanak a későbbi stílusában is. Én gyerekkorom óta rock és elektronikus zene kedvelő voltam. Kezdtem édesapám Kraftwerk és Pink Floyd albumaival, majd szép lassan elkezdtem magam is felfedezni zenekarokat (ekkor már a polc mélyére süllyesztettem a Hupikék Törpikék válogatás kazikat). Emígy jött a Depeche Mode, a The Cure, a New Order... Ezeket ma szakszóval dark wave zenekaroknak is nevezhetnénk de akkor én mindebből csak annyit tapasztaltam hogy jó sötét, szomorkás dalszövegeik vannak és nekem ez fekszik. Sajnos így került a képbe a finn HIM is. Az első videó amit láttam tőlük, az a Gone with the Sin volt. Átkozott depis, borongós hangulatú dal, az énekes csávó (Ville Valo) egy temetőben bóklászik és olyan mély hangon énekel mint akinek gégerákja van. Azt hiszem ez a sötét, szomorkás stílus miatt tetszett meg a HIM zenéje. Bár metal zenekarnak aposztrofálják magukat (azon belül is "love metal", amit saját maguk találtak ki), a keményebb dalok inkább csak az első lemezre (Greatest Love Songs Vol. 666) jellemzőek. Található volt egyébként rajta egy Chris Isaak feldolgozás, a Wicked Game, aminek pár évvel később megcsinálták az átdolgozottabb verzióját is. Aztán 2000 környékén történt egyfajta "törés" a HIM zenéjében mert ahelyett hogy maradtak volna a keményvonalas finn metálnál, inkább a feketébe öltözött és durván kisminkelt tinilányok célközönségét célozták meg azzal hogy elkezdtek full nyálas, langyi dalokat írni. Ez lett a Razorblade Romance album, melyen olyan, tinilány-szívet szaggató szerzemények kaptak helyet mint például a Poison Girl, avagy a Right Here in My Arms. Innentől fogva a HIM ráállt erre a vonalra és az 1 évvel későbbi Deep Shadows and Brilliant Highlights is pont ugyanezt az utat követte tovább, de erre legalább már felkerültek olyan dalok is amiktől a fiúk sem érzik cikinek végighallgatni az albumot. Az In Joy and Sorrow, a Pretending, de leginkább a záró Love You Like I Do ami igazán korrekt, a maga orgonás, templomi hangzásvilágot idéző stílusával. Megfogott, na.
Aztán 2003-ban jött a Love Metal album, amely végképp világhírűvé tette a HIM-et. Emlékszem hogy akkoriban még a suliban is mindenki ismerte őket, még ha eleve ciki zenekarnak is számítottak. A The Funeral of Hearts napi rendszerességgel vagy 10-szer lement a hazai zenecsatornákon, az albumom pedig akadt 1-2 jobbféle dal (Sweet Pandemonium, Endless Dark). Jómagam épp nagy Stephen King korszakom éltem mikor megkaptam ezt a CD-t és elég jó aláfestőzene volt a Hasznos holmik vagy a Borzalmak városa mellé (szigorúan CD-s discman által hallgatva). Ezek után jött egy Greatest Hits válogatás album (természetesen meg volt ez is eredetiben, CD-vel, DVD-vel, tokkal-vonóval) majd 2005-ben a HIM elment Amerikába felvenni az új albumot. Ebből lett a Dark Light, amelyet én a mai napig nem tudok hova tenni. Nem tudom eldönteni hogy tetszett-e vagy sem. Az biztos hogy a HIM általa még híresebbé vált (immár a tengerentúlon is), a Wings of a Butterfly talán mindmáig a leghíresebb slágerük, a klipje pedig egész pofás, Tim Burton munkásságát idézi. De ugyanilyen híres a Killing Loneliness is, a nyitó Vampire Heart pedig előrevetítette a 3 évvel később berobbant Alkonyat által megkezdett vámpírimádat túltengését. Jópofa album lett a Dark Light így utólag belegondolva. És tele van apróságokkal, rengeteg utalás van benne a görög mitológiára (kedvenc témaköröm) és a keresztény vallásra, a bónusz Venus (In Our Blood) című dal elején például van egy értelmezhetetlen zaj-részlet amit ha visszafelé játszunk le akkor egy kislány hangját hallhatjuk amint azt kérdezi: "Where are we going, Daddy?" Szóval a HIM sikeresen tört be Amerikába, ekkoriban már a hazai tinimagazinok is tele voltak a HIM poszterekkel, képekkel, interjúkkal. Mondhatni hogy a csúcson voltak.
Ennek az időszaknak a termése a 2007-es Venus Doom. Lehet utálni a HIM zenéjét de a Venus Doom a legérettebb, legjobb lemezük, és nem csak szerintem, mert az NME is laza 6/10-et dobott rá, az IGN szerint meg 7.3 az album, amivel abszolút egyet is értek. Hátrahagyták a langyi, bugyinedvesítő stílust és az olyan zenekarokat vették alapul inspirációs hatásként mint a Black Sabbath avagy a Metallica. Ez vissza is köszön a Venus Doom hangzásvilágán, sokkal keményebb, sokkal zúzósabb mint minden amit a HIM előtte csinált. Természetesen megvettem az albumot eredetiben a Media Markt-ban de sokadik végighallgatásnál már előjött belőlem az, hogy most már igazán lekattanhatnék a HIM zenéjéről. Oké, a Venus Doom kenterbe veri az összes addigi anyagukat de a "love metal" stílus már inkább vicces, mintsem menő. 2007 volt az időpont, épp túl voltam az érettségin. Terjedt a torrent, de az orosz mp3 letöltős oldalaknak is volt még létjogosultsága. Ekkor bukkantam rá a Nine Inch Nails együttesre. A Year Zero albumra, pontosabban - mely szintén abban az évben jött ki. Első hallgatásra magával ragadott. Tudni kell ehhez a sztorihoz hogy épp akkoriban kezdtem el komolyabban edzeni és kellett valami új, pörgősebb zene amit hallgathatok közben. Hát a Year Zero szanaszét torzított, fejleszakítós zúzásánál keresve se találhattam volna jobbat! Mind a mai napig megvan a CD és nagyon nagy becsben tartom, sőt, rendszeresen előkapom még újrahallgatás céljából. A NIN beléptével a HIM végképp távozott az életemből. Mikor 2010-ben kihozták a Screamworks: Love in Theory and Practice, Chapters 1–13 albumukat, én már túl voltam életem koncertjén (NIN - Syma csarnok, 2009) és épp Trent Reznor és Atticus Ross első közös filmzenéjére (The Social Network, amiért Oscar-díjat is kaptak) pörögtem. Ugyanígy kimaradt a 2013-as Tears on Tape lemezük is, pedig 2013 számomra ínséges évnek számított zenei téren (alig jelent meg valami, ami érdekelt). Ezt a két albumot majd lehet pótolom egyszer, de nem valószínű. Ami puszta tini hóbort volt régen, az mára teljesen kiveszett belőlem. De elég sok zenekarral vagyunk így, nem? Fiatal fejjel megkedveljük őket, aztán varázsuk az idő haladtával megkopik és végül rájövünk hogy nem is annyira jók ők, csak akkor hittük azt. Számomra a HIM is ilyen zenekar. Jó volt hallgatni őket annak idején, de szépen lassan annyira kiveszett belőlem mindenféle érdeklődés irántuk, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül adtam tovább a lemezeiket (még az igazi kincsnek számító gyűjtői kiadványokat is) és hát azt kell hogy mondja, cseppet sem hiányoznak. Átvitt értelemben a tinikoromat hagytam hátra a HIM-től való eltávolodással. Azóta nem is követem őket, bár azt hallottam hogy tavaly jártak Magyarországon a Budapest Parkban és egy elég korrekt koncertet adtak. Hát...örülök neki hogy még léteznek és hogy még mindig elég nagy rajongótáborral rendelkeznek, de engem már nem hoz lázba egy-egy új HIM szerzemény. Öregszem? Lehet. Bár Nine Inch Nails azóta az egyik legnagyobb kedvenc zenekarom és azt hiszem ez már örökké így marad. Tehát ha ilyen aspektusból vizsgálom a témát, akkor kijelenthetem hogy a HIM csak egy "fellángolás" volt az életemben. Lehet feketébe öltözött és durván kisminkelt tinilánynak kellett volna születnem.
Ez van.
