Az indie (független) játékok manapság reneszánszukat élik. Amennyire kevés pénzből készülnek, annyira nagy lelkesedéssel és odaadással készítik őket nekünk, játékosoknak. A poén az egészben, hogy néha csupán 2-3 ember visz véghez olyan remek alkotásokat, melyekre évek múltán is szívesen emlékezünk vissza. Számomra a legelső ilyen játék a Limbo volt, melyet egyetlen ember készített, és mégis hatalmas sikereket ért el (több helyütt még az akkori év játékai közé is beválogatták). A The Last Door nevezetű kis point 'n' click játék akár böngészőből is játszható, de ez ne riasszon el senkit. A grafikája ezzel a 8 bites kép világgal ugyan nem túl szép, de legalább könnyedén futtatható még 100 éves PC-ken is, és bizony igencsak kellemes kikapcsolódást nyújthat bárki számára, aki áldoz rá az idejéből, hogy belekóstoljon ebbe a kísértetetekkel, tébolyultakkal, bizarr gyilkosságokkal, eretnek szektákkal, múltba vesző sötét rejtélyekkel és vérfagyasztó, nyomasztó, hátborzongató hangulattal megáldott indie alkotásba. Az alábbiakban az 1. évadot szeretném bemutatni Nektek - aprólékosan, részletekre kiterjedően.
Chapter 1 – The Letter
A viktoriánus kori Angliában járunk, azon belül is egy elhagyatott falusi vidéken, egy ódon kúriában. Rögtön a játék elején mindössze annyi a dolgunk, hogy egy bizonyos Anthony Beechworth nevezetű, jómódú úriemberrel (aki egyébként a hatalmas kúriának az ura) szimplán öngyilkosságot kövessünk el. Pontosabban: felkössük magunkat a padláson. És így indul a játék. Ötletes, nemde? A későbbiekben Beechworth ifjúkori barátját, Jeremiah DeWitt uraságot fogjuk irányítani, aki egyes-egyedül érkezik meg a hatalmas, hátborzongató kúriához egy esős napon. Odabenn nemhogy régi barátját, de a személyzetet sem találja. Mindenkinek hűlt helye. Ez már önmagában is elég furcsa, ám az igazi rejtélyek csak eztán következnek. Kalandunk kezdetén ki kell derítenünk, hogy mi miért történt, és válaszokat kell találnunk. Válaszokat, amelyek talán jobb lett volna, hogyha sosem kerülnek napvilágra és örökké eltemetve maradnak.
A The Letter egyáltalán nem lett nehéz. Klasszikus point 'n' click kalandjátékhoz méltón a fő feladatunk a különféle tárgyak felszedegetése, esetenként kombinálása, majd ezek megfelelő helyen való használata. A játék szerencsére logikus mederben halad, azaz nincs meg benne a már a Monkey Island idején is idegölő ''de klassz ez a létra, zsebre is vágom nyomban!''-féle eltúlzás. Ha találunk egy régi bakelitet, és korábban elhaladtunk már egy gramofon mellett, akkor egyértelmű, hogy a lemezt hol kell használni. Nem játékos karakterek, azaz NPC-k nincsenek ebben a fejezetben. Ez mondjuk nem is baj, hiszen így még inkább eluralkodik a játékoson a félelem, hogy egyes-egyedül bóklászik a hatalmas házban, ahol egyre furcsább és furcsább események történnek körülötte.
H. P. Lovecraft rajongói örülhetnek, mert a The Last Door zseniálisan alkalmazza a mester örökségét – nem mellesleg olyan hátborzongató hangulattal bír, hogy én ilyet már régen tapasztaltam kalandjátékban! Volt egy rész, ahol konkrétan a frász jött rám. Már említettem a bakelites dolgot. Nos, mikor ezt Jeremiah felteszi, elindul a zene. Csakhogy a lemez megakad, és nem lehet hozzányúlni. Próbálkoztam én is, de aztán inkább hagytam, és továbbálltam. A következő szobában azonban a zene elhallgatott. Jeremiah ezt kommentálta is. Gondoltam, visszamegyek, megnézem, mi a frász történt. Ahogy visszaléptem a szobába, ahol a gramofon volt, felszisszentem ijedtemben. Az egész szoba tele volt varjakkal, és lilás-vöröses fényben úszott. Emezt pedig még tetézte is a félelmetes zene. Vérfagyasztó volt. Azt hiszem kalandjátékon én még soha nem ijedtem meg ennyire! Mondjuk ebben nyilván az is közrejátszott, hogy teljesen egyedül játszottam otthon, ráadásul odakinn szemerkélt a hangulatfokozó eső is.
És ez csak egyetlen jelenet volt a sok közül. Említhetném még a halott, már oszlásnak indult nő tetemét az egyik elreteszelt szobában (kezében a görcsösen szorongatott zavaros levéllel), vagy a pincében a befalazott, kivájt szemű macskát is, de jobb, ha mindent magatok fedeztek fel a játék során. Higgyétek el, megéri. Érdemes végigolvasgatni a szerteszét hagyott leveleket is, mert így még többet lehet megtudni a múltban történt szörnyű eseményekről. Aki rutinos kalandjátékos, az a The Letter című fejezetet kijátszhatja akár kevesebb mint 1 óra alatt is. A továbbjutás tényleg mindig teljesen logikus, nincs benne olyasmi, hogy ''kombináld a salétromsavat a cipőfűzővel meg az epres joghurttal, és utána tedd a zongora tetejére''-féle agyfárasztás. A játékmenet az észszerűségre épít.
A grafika – mint a képeken is láthatjátok – nem valami nagy szám, de cserébe legalább tényleg nem kell a gépigény miatt aggódni. Amúgy meg stílusos képi világgal operál a játék, ezt meg kell hagyni. A hangok és a zene egyaránt elsőrangúak! Néha a kis neszezések, vagy a háttérben a varjúkárogás is képes arra, hogy a libabőr kerülgesse az embert, de a pontot az i-re a klasszikus zongorára épülő zene teszi fel, ami egész egyszerűen hihetetlen gyönyörű (és kellően nyomasztó) lett. Az irányítás a jól megszokott módon, egérrel történik, az inventory a kép alján helyezkedik el. Ugyan nem említettem még, de a The Letter elérhető magyar nyelven is, ezt a kezdésnél ki lehet választani. A magyar fordítás meglepően jól sikerült, remekül adja vissza a gótikus horrornovellák szövegkörnyezetét. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hiszen egy remekbe szabott kalandjátékról van szó, ami olyan zseniális hangulattal lett megáldva, amely tényleg párját ritkító ebben a mai kalandjátékos mezőnyben.
Chapter 2 – Memories
Az 1. epizód után úgy voltam vele, hogy mindenképp folytatom még ezt a remekbe szabott kis kalandjátékot, már csak azért is, mert nagyon érdekelt, hogy hová fut ki a történet. Hősünk továbbra is Jeremiah DeWitt, akit az előző részben átélt szörnyűségek miatt rémálmok kísértenek. Pszichológushoz jár, és igyekszik felderíteni a múltjában kialakult homályos foltokat. Az előző részben megismert gyerekkori barátja, Anthony Beechworth halott. Sőt, annak felesége, Anna Beechworth is halott. Miért és hogyan haltak meg? Mi okozta szörnyű halálukat? Mi lappang a múlt sötét árnyai közt, amely készül újra a felszínre törni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege jár Jeremiah fejében, mikor is egy szép (értsd: esős, nyirkos, borongós) napon elhatározza, hogy felkeresi régi iskoláját. Ott – mivel Anthonyval együtt járták ki – talán választ kap majd néhány kérdésére, és a hely bizonyára segít majd neki emlékezni.
Megérkezésünk után rögvest szembesülhetünk vele, hogy az egykori iskola immáron egyfajta kórházként üzemel. Teli van betegekkel, akiket papok és nővérkék gondoznak. Azonban egyre több furcsa haláleset történik. Magyarázat pedig nincs. Elsődleges dolgunk lesz felfedezni a helyet, feltárni sötét titkait, és mindemellett saját múltunkba is visszatérni, hogy minél több akkori eseményről libbentsük fel a fátylat. Az első igazán szembetűnő változás az előző részhez képest az, hogy végre vannak NPC-k a játékban. Kedvünkre beszélgethetünk velük (és kell is), így még inkább teret kap a klasszikus point 'n' click műfaj eme sajátossága. Na azért sok-sok oldalnyi beszélgetésekre nem kell számítani, hisz ez nem egy Sherlock Holmes-kalandjáték (bocs a rajongóktól!), de legalább már beleépítették ezt is, és így végre nem csak magunk vagyunk egy kísérteties helyen. Oké, ezzel egy kissé megölték a vérfagyasztó, magányra kihegyezett hangulatot, de így legalább jóval több dolgot tudhatunk meg a fokozatosan kibontakozó sztoriból.
Olvasgatható levelek újfent helyet kaptak a játékban. Ezek mind-mind nagyon sokat tesznek hozzá az amúgy is eléggé nyomasztó hangulathoz. Igen, ez az epizód sokkal inkább nyomasztó, mintsem félelmetes. Na azért párszor megint ránk hozzák majd a frászt a spanyol készítők, de engem valahogy jobban lekötött az oknyomozás és a múlt feltárása. Főként ezekre koncentráltam. A sztori egyébként továbbra is remek. Nagyon ügyesen köti össze a múltat és a jelent. Apránként rajzolódik ki előttünk Jeremiah iskolában töltött éveinek elnyomott, titkokkal teli időszaka. És amint a végén a legközelebb jutunk az igazsághoz, egyszer csak véget ér az epizód. Méghozzá nem is akárhogyan! Iszonyatosan hatásos befejezést kapott a Memories, és engem nem is hagyott nyugodni addig, amíg rögtön neki nem álltam a folytatásnak.
Chapter 3 – The Four Witnesses
Elöljáróban annyit elárulhatok, hogy a színvonal továbbra is nívós, Poe és Lovecraft inspirációs hatása pedig talán minden eddiginél jobban tetten érhető. Kicsit előreszaladok most, de muszáj megemlítenem, hogy eme epizódban ellátogatunk majd egy csatornarendszerbe is, ahol találunk egy levelet, melyben az áll hogy az írót patkányok üldözik, és ott loholnak a nyomában, hallja őket lépten-nyomon. Ez egyértelmű utalás Lovecraft "Patkányok a falban" novellájára. De ugyanígy Poe is rendre megidéződik, elég, ha csak az elhagyatott kúriában történő eseményekre gondolunk. Szerencsére a The Last Door még mindig mesterien használja a gótikus horror védjegyeit, látszik, hogy a spanyol készítők bővelkednek még ötletekben - kreativitásban nincs hiány.
A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző fejezet abbamaradt. Miután kiszabadulunk fogságunkból, egy nagyon furcsa meglepetés ér bennünket: a távoli London egyik nyomornegyedében találjuk magunkat, hajléktalan emberek és bűzös mocsok közepette. Miután felocsúdtunk megdöbbenésünkből, nekiláthatunk megtalálni egyrészt a kiutat, másrészt indokolt kérdéseinkre a válaszokat. Hogy a frászba kerültünk Londonba? Miért van a zsebünkben egy előadásra szóló színházjegy? Ki az az alak, aki lépten-nyomon követ bennünket, de ha utána akarunk menni, meglép? Újfent megannyi megválaszolandó kérdés merül fel a játék során, a kép pedig csak részben tisztul ki a végére, hiszen egy rész hátravan még (arról nem is beszélve, hogy folyamatosan készítik az új fejezeteket). Szóval London mocskos, ködös utcáit bejárva kezdődik újabb kalandunk Jeremiah-t irányítván. Nekem egy picit rövidebbnek és jóval könnyebbnek is hatott a The Four Witnesses, mint az előző epizódok – de ez persze nem negatívum.
A komor hangulat továbbra is átjárja a játékot. London utcái az olyan filmeket idézik meg, mint a Pokolból (From Hell), vagy a Polanski-féle Twist Olivér. Később pedig – szinte már-már kötelező módon – ellátogatunk egy kísérteties kúriába, ahol még egy szellembe is belefuthatunk. Ez a rész külön kiemelendő. Történt ugyanis, hogy betértem egy kis szobába, ahol az ágyon ült az a... nő. Elbeszélgethettünk vele, ekkor felajánlotta, hogy játsszunk. Méghozzá bújócskát. És hogy mi legyünk a hunyó. A fal felé fordulva kellett számolni, majd hirtelen megfordulni. A szellemnő pedig mindig egyre közelebb és közelebb jött. De nem csak ő, a szoba is változott. Bár ez mellékes. És hát melyik filmben láthattuk már ezt? Bizony, az Árvaházban (El Orfenato) amely – mily meglepő – szintén spanyol alkotás. A The Four Witnesses abszolút megéri a rá áldozott 1.5-2 órát, a színvonal ugyanis cseppet sem esett az előzőekhez képest. Jump scare jelenetekből is kapunk néhányat (a kulcslyukon bekukucskálás mondjuk klisés volt, de hatásos), és az atmoszféra is kifejezetten félelmetes (főleg a házban, mikor a fürdőben a zuhanyfüggöny mögül kuncogást hallunk, és azt elhúzva egy kádban ülő próbababa fogadja hősünket), Jeremiah pedig tovább merül saját és barátja, Anthony múltjába – újabb titkok és rejtélyek közepette.
Mindezek után már nagyon kíváncsi voltam, hogy miként zárul az 1. évad.
Chapter 4 – Ancient Shadows
Nem kis feladat várt erre a fejezetre, hiszen le kellett zárnia Jeremiah egész első évados kalandozásait, ugyanakkor fel is kellett vezetnie a második évadot.
Miután az előző epizódban bejártuk London koszos-mocskos utcáit, és elég nagy nyílt terepeken mászkáltunk, ezúttal újfent egy kísértetes házba látogatunk el, az isten háta mögött, valami hatalmas erdő közepén. Jeremiah ezúttal Alexandre nyomában jár, kivel annak idején ő és megboldogult barátja, Anthony nagyon jóban volt (barátságuk még abban a magániskolában kezdődött, melybe a 2. rész alkalmával látogathattunk vissza). Alexandre skóciai háza nem kevésbé félelmetes, mint Anthony kúriája volt az 1. részben (de legalább nem olyan hatalmas), találhatunk benne jópár érdekességet és megfejteni valót. Az Ancient Shadows sokkal könnyebb és sokkal rövidebb lett, mint például az előző rész, ugyanakkor ez egyáltalán nem probléma. Nincs túlbonyolítva benne semmi, a logikai fejtörők épp megfelelő nehézségűek (és persze kifejezetten ötletesek!), egyébként pedig nekem kellemesen nosztalgikus hangulatom lett avégett, hogy egy, az 1. részben látotthoz hasonlatos házban kellett mászkálnom. És bár - mint az Ideglelésben - itt is a pince rejti a valódi borzalmakat, félelmetes jelenet akad épp elég a házban is. Példának okáért ott volt az a momentum, mikor elő kellett hívni egy fényképet. Be kellett rendezni egy sötétkamrát, összeszedni az előhíváshoz szükséges anyagokat, és nekilátni a műveletnek. Igen ám, de abban a szobában volt egy kép, rajta két ijesztő (madárfejű?) alakkal. Mikor előhívtam a képet, és Jeremiah szemügyre vette, utána ahogy eltettem, a két ijesztő alak már előttem állt (rémisztő zene kíséretében). Tökéletes jump scare jelenet volt, és szerencsére akadt még 1-2 hasonló. A hangulatra tehát egy rossz szavam nem lehet, a már sokat emlegetett lovecrafti áthallások és jellegzetességek most is visszaköszönnek, aki otthon van Lovecraft munkásságában, az örömködni fog majd az úton-útfélen felbukkanó utalások láttán.
A grafika nem lett szebb, maradt ez a pixeles, 8 bites látványvilág. Én mondjuk már az 1. részben hozzászoktam, engem ez sosem zavart. A zene viszont – csakúgy, mint eddig – ismét gyönyörű lett. A vonósokra és zongorára komponált tételek nagyon sokat adnak hozzá a hangulathoz, most már tényleg ideje megjegyezni Carlos Viola nevét, mert felettébb tehetséges zeneszerző
Mi maradt még hátra? Hát a befejezés. Erről már írtam ugye, hogy egyrészt le kell hogy zárja az első évadot, és meg kell ágyazzon a következőnek. Ez többé-kevésbé sikerül is a 4. fejezetnek. Behozza az új szereplőt (Dr. Wakefield, Jeremiah terapeutája), akit majd az elkövetkezendő kalandjaink során vonhatunk irányításunk alá, megválaszol néhány kérdést, ugyanakkor elhalmoz bennünket újakkal is. A lovecrafti vonal immáron sokkal jobban felerősödik, és ez főleg a fejezet végén mutatkozik meg igazán.
Véleményem szerint meglehetősen korrekt lezárás/felvezetés lett az Ancient Shadows, és természetesen a második szezonról is fogok írni a megfelelő időben. Addig viszont horror- és kalandjáték-rajongók mindenképp tegyenek egy próbát a The Last Door kísérteties, csupa sötét titokkal teli kalandozásával, mert ez a játék valóban hiánypótló lehet azok számára, akik sokkal többre tartanak egy jól megírt horrortörténetet, mintsem egy agyatlan lövöldét mutáns zombikkal. Elsősorban nekik ajánlom a The Last Doort, másodsorban pedig Lovecraft és Poe elkötelezett híveinek, hisz ez a kaland a két író legjobb műveit idézi meg. Úgyhogy egy próbát mindenképpen tegyetek vele, persze a beleélés egyáltalán nem hátrány (legjobb este, sötétben, fülhallgatóval játszani). És igaz ez az egész első évadra is. A The Last Door megadja a lehetőséget arra, hogy egy nagyon masszív, remekül felépített és borzongatóan izgalmas történetbe vessük vele magunkat.
Mindenképp érdemes vetni a játékra egy pillantást.
