Ó, hányszor de hányszor hallom én ezt egy héten! Amúgy az a frankó, hogy amikor már elhangzik eme unalomig ismételt szöveg és a metró ajtajai záródnak is befelé, még akkor is jön egy-két bohóc akik azt hiszik, hogy még pont az utolsó pillanatban be tudnak ugrani a szerelvénybe. Gondolom otthon díszdobozban van meg nekik a teljes Indiana Jones gyűjtemény. Végtére is a metró ajtó sem nagyobb falat egy összezáródó ősi ajtónál. Mondjuk néha fiatal srácok is ugrálnak befelé az utolsó pillanatban, náluk meg gondolom a Tomb Raider nem múlt el nyomtalanul. Jut is eszembe, elvileg valamikor jövőre érkezik az új Tomb Raider mind PC-re, mind konzolokra (ezekből engem egyedül csak a PS3 verzió érint) amit nagyon várok már, ugyanis az első rész óta nagy rajongója vagyok a sorozatnak. Csak azt a borzalmas két mozifilmet tudnám feledni. Azokon még Angelina Jolie mellei sem tudtak segíteni, úgy rossz mind a kettő ahogy van. És pont. De visszatérve a wannabe Indy kalandorokra. Jól nyomják, meg kell hagyni. Nemrég szemtanúja voltam a következő esetnek: tikkasztó meleg, a metró benn áll az Örs-ön. Nincs még tele de azért szép számmal gyülekeznek már rajta az emberek. Én próbálok úgy helyezkedni, hogy lehetőleg egyetlen izzadságszagú vérnyugger se kerüljön a közelembe és közben ásványvizet kortyolgatok. Csak induljunk már. Ding-dong. "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!" Végre, erre vártam már. Nos, az ajtók szépen záródnának is de mit lát szemem? Egy nő még sprintereket megszégyenítő sebességgel végtat a szerelvény irányába. Egyik kezében bevásárlószatyor, a másikban 10 év körüli gyerek. El kell dönteni, melyiket hajítsa fel előbb. Naná, hogy szegény gyerekre esik a választása. Lendül a gyerek, suhan az anyuka, az ajtó meg becsukódik. Mi maradt ki? Hát, a bevásárlószatyor (és vele együtt anyu teljes jobb karja) úgyhogy egy halk felszisszenést azért meghallok, biztosan fájdalmas ha oda szorul a kezünk a két záródó ajtófél közé. Ajtó nem tud becsukódni, probléma észlelve. Akármilyen vén fos metrók is ezek, azért annyira még működik a mechanika, hogy az ajtó (de csak az az egy említett) engedjen egy kicsit és anyu be tudja rántani összeroncsolódott, szatyros kezét is. Én mosolyogtam, nem tudom másnak hogy tetszett a szitu. Szóval van ilyen is. Meg a babakocsikat is nagyon bírom. Ezeken van ugyebár ilyen kézifék szerűség amivel ki lehet peckelni a kereket, hogy nehogy egy kanyarban véletlenül elinduljon és a gyerekkel együtt a szerelvény másik végébe szánkázzon. Ezt általában használni is szokták akik babakocsival szállnak fel. A gond csak akkor van amikor leszállnának és erről a hülye blokkoló szarságról meg elfeledkeznek. Olyankor üti fel fejét a pánik. Mé' nem mozog?! Kurva életbe már! Ding-dong. "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!" Jajj hát még le sem szálltunk basszameg! Aztán az utolsó pillanatban csak sikerül valahogy elhagyni a metrót. És hogy fel is szállna valaki? Azt ki nem szarja le?
Sorolhatnék még pár dolgot de ebben a bejegyzésben inkább nem teszem. Lesz még erre elég hely, nem kell aggódni. Szeretek utazgatni, és szeretek külön metrón is utazgatni. Csak sokszor látom azt, hogy az embereknek az utazás egy kínszenvedés. Csak érjünk már oda, csak érjünk már oda, csak érjünk már oda. Te meg ne stírölj köcsög mert...mert szúrós szemmel fogok rád nézni amíg le nem szállsz! Vannak ilyenek. Franc tudja, hogy lehetne elviselhetőbbé tenni az utazást. Mondjuk merengjünk el valamin, vagy hallgassunk zenét. Nekem ezek bejönnek. Túlélési tippek utazóknak. Bear Grylls meg bekaphatja.
