Kiadás éve: 2011

Kiadó: Ninja Tune

Műfaj: Electronica/Dubstep

Ezt hallgasd meg: Double Edge

Na, ez egy tipikusan olyan elektronikus, dubstep/triphop/techno album amit nem fogsz betenni amikor vendégek érkeznek hozzád, azonban ha kettesben vagy a pároddal akkor keresve sem találhatnál jobb aláfestőzenét egy kis összebújáshoz. Rossz az aki rosszra gondol, ez nem háttérzene szexhez (bár...). Összebújás alatt én most amolyan ''egymást bámuljuk közvetlen közelről, kinn meg csepereg az eső és mindjárt haza kell mennie valamelyikünknek de inkább maradnánk ha megtehetnénk és most megsimogatom az arcát...'' dologra gondoltam. Megmondom őszintén, hogy én Emikáról még csak nem is hallottam pár hónappal ezelőtt. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen ez az énekesnő első albuma és bemutatkozó lemeze egyben. Ha jól tudom a cseh felmenőkkel is rendelkező Emika (valódi neve Ema Jolly) Angliában született, de jelenleg Berlinben él. Zenéjére erősen hatott a kelet-európai underground zenei szubkultúra és ha emlékeinkben felelevenítjük mondjuk David Bowie Berlin trilógiáját (erre inkább csak az idősebbek képesek, fiatalabbak figyeljenek tovább) akkor emlékezhetünk, hogy a súlyos ütemek és a komor hangulat sokkal inkább előtérbe kerül német barátainknál mint mondjuk a hazai, avagy a brit színtéren. Ez az album éjsötét. Jéghideg és kegyelmet nem ismerő. Mint egy kísértet.

A 3 Hours az első dal a lemezen. Lassan indul és később sem eszeveszett tempóra, azonban ez a dal a lemez egészét tekintve még pörgősnek is mondható. Emika széttorzítva énekel, és a téma sem vidám (erőszak és fájdalom). Hangja akadozik, olykor olyan érzése van az embernek mintha Emika egy gödör mélyéről, vagy egy alagút túloldaláról szólna hozzá. Minderre olyan súlyos basszust sikerült pakolni, hogy ha ember feljebb tekeri a hangerőt, hogy hallhassa a szöveget, akkor a legközelebbi beat letépi a fejét. A Professional Loving egy csodálatosan szép szám amit biztosan mindenki értékel aki volt valaha is szerelmes (netán jelenleg is az), nem hiányoznak az instrumentális (tehát vokál nélküli) darabok sem (Be My Guest) és természetesen mindegyik dal éppen annyira fülbemászó, hogy még másnap a buszon ülve is folyamatosan a fülünkben duruzsoljon Emika csilingelő hangja. A Double Edge-hez még a Radiohead frontembere, Thom Yorke is hozzászagolt (nem is csoda, szerintem is a legjobb szám az albumról). A záródarab (Credit Theme) pedig maga a tömör gyönyör, persze csak ha az ember kedveli a zongora hangját mert az egész dal erre a hangszerre épült és mást nem is igazán hallunk alatta. Biztos vagyok benne, hogy Emikáról hallunk még a közeljövőben mert ezzel a bemutatkozással nagyon odatette magát és ezután már nincs is más feladata, csupán nem alább adni ennél a most felállított minőségnél és lehetőleg még egy ilyen, avagy ami még jobb lenne: erre az albumra köröket verő lemezt összehoznia. Őszintén szólva én belőle simán kinézek egy-két mesterművet is. A többi dalról nem tettem említést de inkább hallgassátok meg az egész albumot elejétől a végéig és ne csupán egyszer. Az énekesnő/producer nemrég az A38 hajón járt, ahol elég kevés ember előtt adhatott koncertet (sajnálatos tény, hiszen külföldön klubbokat tölt meg). Talán majd a második albumával elmozdul egy kicsit populárisabb irányba is és akkor már megnyílhatnak az utak előtte a stadionok és fesztiválok felé. Addig viszont tessék sűrűn hallgatni a debütöt, tökéletesre csiszolt elektronikus lemez ugyanis.

Értékelés: 6/10