Kiadó: BMG

Műfaj:  Indie Rock/Madchester/Space Rock/Electronic Rock

Ezt hallgasd meg: Club Foot

Talán a múltkor, a Franz Ferdinand debütös posztnál nem tértem ki rá bővebben, de hiába indította el az a mára már kult skót zenekar a nagy indie-lavinát, nekem a 2004-es évből mégis inkább a Kasabian bemutatkozó albuma lett a favorit. Talán a kevésbé fülbemászó, de mindenképpen sötétebb zenei atmoszférának köszönhető, talán nem, mindenesetre tény, hogy egy meglehetősen fontos, és mindemellett remek albumról van szó. A lemez vegyes fogadtatásban részesült, ám azt többnyire egyetlen kritika sem mulasztotta el megemlíteni, hogy a baggy (a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Manchesterből kisugárzó indie dance-rock) eszes feltámasztásáról van szó. A Kasabian szubbasszusra lüktető, elektronikával erősen megtámogatott feszes, slágeres zenét játszik, sok-sok effekttel, pittyegéssel, szirénahanggal és proli akcentussal bolondított nagyvárosi elektro-rockot. Az albumot nyitó Club Foot lehetne modern köntösbe bújtatott new wave-retro is, és sokaknak ismerősen csenghet például a Gól! című filmből, vagy a CSI – A Helyszínelők egyik epizódjából. A Processed Beats a Stone Roses-vokálokat akusztikus gitárral, és kézi vezérlésű puttyogásokkal egészíti ki. A dallamos és sodró Reason Is Treason megint máshova téved, a két énekhang izgalmasan egészíti ki egymást, és ekkora már világos, hogy a zenekar hangzásában az effektezett basszusgitár hangsúlyosabb szerepet kap az átlagosnál. Az ambientes, robotikus ütemű I.D. újfent komorabb darab, a kislemezslágerré lett L.S.F. (Lost Souls Forever) pedig szimplán hipnotikus ütemű. Innen egy kicsit áttévedünk a középszer, a töltelék-számok kategóriába (Running Battle, Test Transmission), majd következik a Cutt Off, ami egy baromi erős rockdal, ütős dobbal, és megkapó dalszöveggel. A Butcher Blues utána már nyugodtabb vizekre evez, a záró U Boat pedig egy igen szomorú, mondhatni kesergős szám, olyan mondatokkal, mint ''I'm standing with my allies/Sellin' guns to strangers/Still dont let me sin''. Aztán csönd. Egészen a bónusz, rejtett számig.

A lemez végére megvastagodik a pszichedelikus szál, és itt nem ködös bulizásról, hanem egyenes, piszkos beszédről van szó. Nos, el kell mondani, hogy a Manson-féle gyilkosságokban sofőrként részt vett, majd vádalkut kötött Linda Kasabian nevét saját azonosítására használó banda bemutatkozó albuma megérdemelten lett siker a világ minden pontján. A tagok között van egy olasz származású pasas is (a ritmusgitáros/vokalista Sergio Pizzorno írja a szövegeket, és a szólógitáros Christopher Karloff-fal közösen a zenét is, ahogy a szintetizátorokon is ők ketten osztoznak), flörtölnek a szado-mazó esztétikával, de csak annyira különcök, hogy legyen miről beszélnie a sajtónak, egyébként a tehetségük elvitathatatlan. Mint ahogy elvitathatatlan tény az is, hogy ez a lemez legalább olyan fontos, mint a Franz Ferdinand debütje volt, ugyanabban az évben. A Kasabian azóta is aktív, és letettek már az első óta három remek albumot az asztalra: a másodikat 2006-ban, a harmadikat 2009-ben, a negyediket pedig tavaly. Utóbbiról már én is írtam itt korábban, számomra örök klasszikus lett. És pont így örök klasszikus a 2004-es bemutatkozó album is az indie rajongók számára, hiszen eme zenekar utat mutatott a modern brit rockzene irányába. Sosem fogták vissza az elektronikát, néha csak háttérbe szorították egy kicsit de sosem zavaróan. Pizzorno korunk egyik legjobb dalszövegírója, egyfajta modern John Lennon aki kisujjából rázza ki az olyan alkotásokat amelyekért egyes indie zenekarok vért izzadnak és csak 3-4 próbálkozás után karcolják meg azt a szintet. Vagy még akkor sem. Érdemes utánakeresnetek az albumnak és ha megvan, feltekert hangerőn hallgatni. Úgy az igazi.

Értékelés: 8/10