Most jöhetne valami hatalmas nagy életbölcselet, hogy miként próbáljunk élni, hogyan védjük a környezetünket, miért legyünk empatikusak embertársainkkal, stb. De nem ez jön, mert én ilyesmiket nem fogalmazhatok meg. Mindenki a saját sorsának kovácsa, megpróbálhatlak ugyan terelgetni egy út felé de a döntés, hogy rálépsz-e, az csak és kizárólag a tiéd. A múltkor benn ragadtam egy liftben. A kilencedik előtt nem sokkal. Utólag belegondolva nem olyan nagy para, végül simán ki tudtam lépni (mikor a gondnok végre kiengedett, mert neki van kulcsa a liftajtóhoz). De akkor, ott elöntött valami amit úgy hívunk: félelem. Akaratlanul is felsejlettek előttem olyan képek filmekből, mikor a lift meginog, aztán extra gyors sebességgel elkezd száguldani lefelé és a becsapódáskor rendesen széttrancsíroz minden benne sínylődő személyt. Megijedtem. Nyomkodtam a gombokat, semmi. Feszegettem az ajtót, semmi. Nagyjából 7 percbe telhetett amíg a ház gondnoka át nem fáradt a másik épületből és ki nem engedett, de számomra mégis kb. egy órának tűnt az egész. A félelem nyújtotta ilyen hosszúra az időt. A rettegés, hogy egyszer csak leszakad ez az egész szar és akkor vége lesz mindennek. Kitámasztom magam, még egy utolsó telefon a barátnőmnek és finito? Persze, most már jót mosolygok az egészen. De akkor, ott...semmi kedvem nem volt mosolyogni, megérthetitek. Pánik. Mi a frász, szivárog kifelé a levegő, vagy miért veszem egyre nehezebben? Nem. Csak pánikolsz, nyugodj meg. Jó, akkor oké. Nagylevegő. Bent tart. Kifúj. Nyugi. Jobb már.

Sok mindentől félhet az ember. Sokaknak különféle fóbiáik is vannak. Iszonyodnak bizonyos dolgoktól, rovaroktól, miegyébtől. De én amondó vagyok, hogy van egy olyan dolog amitől minden egyes ember fél. Ez pedig nem más, mint a változás. Egy boldog életet megszakítani bármilyen módon felér egy liftben történő összetrancsírozódással. Változások. Megszűnik a munkahely, ahol melózol. Végkielégítés, aztán csókolom. Lehet visszamenni a munkaügyi központba keresgélni tovább. Elhagy a párod, próbálsz erősnek mutatkozni de a lelked a padlót nyaldossa annyira alázuhant. Meghal egy közeli hozzátartozód, utána még hetekig csak ő jár majd a fejedben. Az emlékeid tűélesen rajzolódnak ki. Emlékszel még, amikor együtt hintáztatok? Emlékszel még, amikor ott állt a születésnapodon az asztal mellett és azt a nagyon klassz társasjátékot adta neked? Emlékszel még? Az illatára? A hangjára? Eddig talán homályos volt de ha már eltávozott az illető, akkor olyan élessé válik az egész mint egy vadiúj HD TV képe. Minden, és mindenki változik. Ez néha talán fel sem tűnik. Nincs állandóság, pedig tényleg jó lenne. Mondjuk ha Isten megállítaná az időt itt és most. Aztán akkor az örökkévalóságig lehetne éldegélni, ki ki a maga módján persze. De sokak szemében nem látom az élet valódi értékét. Nem látom, hogy felfedezték volna maguknak. Csak vannak bele a világba, életcélok nélkül. Miért, az életcél, hogy kétajtós szekrénnyé gyúrjuk ki magunkat? Vagy hogy télen is egyenletes szolibarnák legyünk mindenhol? Hogy szeretkezés helyett csak csináljuk minél többször és minél keményebben? Hogy minél több gyerek, annál több segély? Régen még űrhajós akartál lenni, királylány, meg pilóta. Mikor felcseperedtél rájöttél, hogy elég neked egy biztos állás is ahol nem inog a lábad alatt a talaj. Elég neked ez a megélhetéshez. A boldogsághoz meg egy szerető pár aki az életét is odaadná érted. Akkor meg mi kell még? Semmi. De ez kell. És ezért félünk a változástól. Mert sosem akarnánk eldobni azt, ami egyáltalán az életet jelenti számunkra. Továbbra sem életbölcselet volt ez, hanem egy meglátás. Egy vélemény. Semmi több.