A sztori elég csavaros és mindenképpen elismerésre méltó. Látszik, hogy a fejlesztők (a Naughty Dog, akiktől nekem csak a Crash Bandicoot sorozat rémlik) alaposan utánajártak a háttér-információknak. Főszereplőnk Nathan Drake, aki őse, Sir Francis Drake sírjában egy különös füzetre bukkan, utalásokkal El Dorado kincsének fellelési helyére. Egy kis csendes-óceáni szigeten azonban kiderül, hogy a kutatásban bizony nem vagyunk egyedül, és megindul a hajsza. Nathan-t egy régi barátja, Victor Sullivan, és egy dokumentumfilmes hölgy, Elena Fisher kíséri el. Ez utóbbinak munkaadója ugyanis az exklúzív filmes jogokért anyagi támogatást adott Nathan expedíciójához. Elenával kezdetben nem igazán jön ki főszereplőnk, azonban talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy ez a kalandok során pozitív irányba fog változni. De még micsoda kalandok várnak itt ránk, kérem szépen! Kezdjük ott, hogy a dzsungelben való kavarás szinte alapeleme egy jó TPS kalandjátéknak és ezt már rögvest a 2. pályán az arcunkba is tolják a készítők. Ennyire korrekten lemodellezett, gyönyörű, élő, lélegző atmoszférát én nagyon ritkán láttam videojátékban de az UC-ben tényleg olyan érzése van az embernek, mintha ő maga is ott kavarna a párás dzsungelben, ősi sírok után kutatva. Emlékszem mennyire untam annak idején a Tomb Raider 3 dzsungeles pályaszakaszát a sok egy helyben álló aljnövénnyel, meg odahányt textúrákkal (aztán valahogy odakeveredett egy T-rex is de hogy hogyan, arra már végképp nem emlékszem szerencsére). Nos, az UC-ben minden egyes apró részletre kellőképpen odafigyeltek a készítők, úgyhogy még a fákon pihenő papagájok színes tollazatát is megszemlélhetjük, hogyha kedvünk tartja. Persze mind tudjuk, hogy ha ősi kincsek után folyik a hajsza akkor előbb-utóbb elérünk majd valami szűk, hideg, de mindenképpen ősi és veszélyes helyre. Ezek a részek az ősi sírokban és szentélyekben engem leginkább a Tomb Raider széria újabb részeire (Legend és ettől feljebb) emlékeztettek, de pozitívum volt, hogy segítőtársunk végig mellettünk maradt és jókat poénkodott Nathannel, nem pedig egyedül hagyta kavarni a csapdák és csontvázak között. Később bejárhattunk egy német tengeralattjárót is amely valamilyen módon éppen megrekedt egy vízesésben (a látvány egyszerre monumentális és lenyűgöző, ugyanakkor megvillogtatja a grafikus motor erejét is). Ezután adódott egy kis bonyodalom (értsd: a főgonosz és csatlósai a parton vártak, társunkat elfogták, minket le akartak puffantani ha nem adjuk át a naplót) aminek a vége egy jó kis menekülős jelenet lett. Ilyen egyébként több is akad a játékban. Konkrétan nincs más dolgunk csak futni, futni, futni. Futni az életünkért. Elena hozzánk csapódásával még mélyebbre áshatjuk magunkat a rejtélyekben és utunk újabb helyszínekre vezet majd minket.

Tetszett nekem a jetskivel száguldozós rész is, és úgy cakk-pakk a harcrendszer. A Gears of War-ból már jól ismert fedezékrendszerrel operál a játék, vagyis ha felforrósodik a lábunk alatt a talaj akkor jobb ha azonnal megbújunk valami kőfal vagy kiszögellés mögött, különben szitává lőnek minket. Rengeteg fegyver van a játékban (az ellenfelektől is el lehet orozni a fegyvereiket), a kispisztolytól kezdve a gránátokig mindenféle, ugyanakkor lehetőségünk van a puszta kezes harcot is választani, avagy a sunyi hátulról lopakodós és nyakkitörős technikával irtani az ellenfeleket. Pozitívum, hogy a hangulat egy pillanatra sem hagy alább, végig adrenalin pumpáló akciót biztosít. Teljesen mindegy, hogy merre járunk: ha egy ősi sírban vagyunk, akkor a ránk leselkedő csapdák miatt feszengünk, ha meg a nyílt terepen akkor meg a ránk leselkedő géppuskás ellenfelek miatt. Életerő csomag nincsen a játékban, ha egy pár másodpercre meglapulunk akkor automatikusan újratöltődik az életünk de elhalálozni elég könnyű a játékban és nemcsak egy rosszul kiszámított ugrás miatt. A sztori előrehaladtával bekapcsolódnak egyfajta torz, mutáns szerű lények is a történetbe (akik egykoron még emberek voltak) és ők fogják jelenteni a keményebb diót mert likvidálásuk koránt sem annyira egyszerű, mint az egyszerű, mezei katonáké. Szóval üresjáratra ne nagyon számítson senki. Itt bizony az elejétől a végéig pörög az akció, záporoznak a lövedékek és a cinikus poénok. Ez utóbbiakon mindig jókat mosolyogtam, Nate még a legszorultabb helyzetben is képes volt ellőni egy-egy ízes poént. Kemény a csávó, mint a bolti zsír.

A grafikáról már tettem említést. Tényleg szemet gyönyörködtető ahogyan a lemenő Nap visszatükröződik a tengeren, vagy ahogyan a dzsungel fojtogató sűrűjében haladunk egyre előrébb és előrébb. De remekül ki vannak dolgozva a szereplők is. Az egész pont olyan mintha az ember egy filmet nézne csakhogy itt ő maga a főszereplő. Kedvencem egy vízpart melletti erődítmény volt, ahol még a legmagasabban fekvő toronyra is simán fel lehetett mászni (elég félelmetes volt) és persze ott is akadt jó kis lövöldözés a pálya végén. A hangokról még nem szóltam pedig azokat is dicséret illeti. Mind a muzsika, mind a szinkron elsőrangú lett. Külön felhívnám a figyelmet Nate orgánumára, az őt szinkronizáló pasas baromi lazára vette a figurát és sikerült neki teljes mértékben beleélnie magát a főhős szerepébe. A rövidke játékidőt is kitolhatjuk még ha elkezdünk kincsek után bogarászni a pályákon – ezek tulajdonképpen a Tomb Raider -féle rewardoknak felelnek meg. Segítségükkel különféle extrákat nyithatunk meg. Mindent összevetve egy remek kis játék az Uncharted: Drake' Fortune és aki gondolkodott már azon, hogy miért érné meg jobban PS3-mat venni mint Xbox360-at annak egy remek indok lehet ezen alkotás. Nate kalandjai már a 3. résznél tartanak és bizony az említett harmadik rész tavaly mindent vitt, a leg-nek számít jelenleg a rajongótábor számára. Nekem is megvan, vigyázok is rá nagyon. Annyival egészíteném még ki eme ajánlót, hogy az UC első része minden egyes PS3 tulajnak KÖTELEZŐ darab. Pont.