Műfaj: Electronic/Dubstep/Drum & Bass/Hip-hop

Ezt hallgasd meg: Changed the Way You Kiss Me

Aki egy kicsit is konyít valamicskét a mai zenékhez, az biztosan jól tudja, hogy manapság a dubstep hódít majdnem mindenhol. Nem kell ezen meglepődni, a mai kor igényeit tekintve igenis elvárás már, hogy ha elektronikus tánczenéről van szó akkor ne valamiféle ócska tingli-tangli marhaság szóljon, hanem olyasmi ami letépi az ember fejét és különféle tudatmódosító szerek nélkül is azonnal üssön. Example (polgári nevén Elliot John Gleave) második lemezén nem kevés dubstep körítést kapunk, persze nem hiányozhat a drum and bass és a védjegyének tekinthető brit hip-hop szövegelés sem. Sikervárományos albumnak is lehetett volna tekinteni így a Playing in the Shadows-ra azonban a végeredmény meglehetősen középszerű lett. Tipikusan az az "erős középszer" kategória amelyet az ember szívesen elővesz újra és újra de egy idő után már észrevétlenül lemászik a lejátszójáról, helyet adva más zenéknek. Jómagam az MR2 Petőfi Rádióban figyeltem fel az úriember egyik dalára (amely megtekinthető ITT) és úgy gondoltam szerencsét próbálok a teljes albummal. Igen vegyes szájízzel kapcsoltam le utána a lejátszómat. Vannak az albumon igazán jól sikerült darabok is, ugyanakkor ezek száma a többi töltelékszámmal egybevetve igen elenyésző. De menjünk szépen sorban: a nyitó Skies Don't Lie harmadik hallgatásra üt csak be igazán, szerintem kezdésnek nem volt ideális ezt a számot választani. A Stay Awake sem nyújt semmi különöset, említésre csak azért méltó mert az a Nero bábáskodott a dal felett akit mostanában az új – dubstep hatásokat is felvonultató – MUSE album kapcsán szoktak emlegetni. Ezután jön a Changed the Way You Kiss Me amely a leghúzósabb sláger az albumon, nekem is a favoritom. A The Way sem rossz, de ez is többszöri hallgatást igényel még úgy is, hogy a produceri munkálatokba itt a nem kis névnek számító Faithless segített be. A Natural Disaster is abszolút sláger, ráadásul meglehetősen jó minőségben. Utána már egy kicsit leül a hangulat, a Never Had a Day után a Microphone próbálja kissé felrázni a hallgatót. Szerintem Example jobban tenné ha nem erőltetné ezt a éneklés dolgot, a hip-hop szövegelés sokkal jobban áll neki.

Eztán jön az album címadó darabja (Playing in the Shadows) amely nem is lett annyira rossz mint amilyennek az első pár másodperc után gondolnánk. Az akusztikus gitár kifejezetten jót tesz a dalnak, a szöveg is eltalált, más meg nem is nagyon kell. Utána Midnight Run amely egy újabb sláger. Már akinek. Nekem nem jött be. Ezt követően pedig csupa töltelékszám (Under the Influence, Wrong in the Head, Anything) majd az albumot záró, zongorával kísért Lying to Yourself amely meglepően jó lett és bizonyítja, hogy Example tud érzelmes számokat is írni ha akar. A különféle remix változatoktól most nem ejtek szót, úgyis annyi van belőlük mint égen a csillag. Example ügyesen lovagolta meg a mai brit elektronikus zenei trendeket, mégpedig úgy, hogy a Playing in the Shadows a tengerentúlon is szép sikereket ért el. Nagy kár, hogy kiemelkedő darabok nincsenek az albumon és hogy túl sok a felesleges, erőltetett töltelékszám. Ha azonban ezeket sztornózzuk, akkor kapunk pár remek elektronikus popdalt amelyeket újra és újra elővehetünk, amikor csak kedvünk tartja. Nem kiemelkedő lemez tehát de nem is lehet minden album rögtön egy Oracular Spectacular. Szerintem a célnak megfelelő, házibulik alkalmával meglehetősen jó választás de nem árt néha átugrani egy-egy számot.

Értékelés: 10/6