Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

2012. szeptember 20. - -Britpopper-

c6a5e24cc97540c1b6dc195e1a613a2a-d320wxp másolata.jpg

1. rész

1938. november 3.:

Hatalmasat dörrent odakint az égbolt. Javában tombolt a vihar. A szélben meghajlottak a fák, és a gyengébb ágak le-letöredeztek. Úgy repültek tova, mintha csak pillekönnyű madártollak volnának egy gyenge fuvallatban, szeles őszi délutánokon. A villámok néhány másodpercre fényt szórtak a sötétség borította Éden-szigetre: ilyenkor kirajzolódtak a félelmetesen groteszk alakú fák, az ódon épületek, és minden más is, de csupán néhány pillanatra. Utána újból a fekete éjszaka vette át a főszerepet. A kastély ebédlőjében a 10 halálra rémült ember még mindig Rita, a gúnyos grófnő meghűlt, levesbe borult, halott testét figyelte. Lawrence befejezte a vizsgálatot, és felegyenesedett: Ronald-nak igaza van. Valóban megmérgezték a hölgyet. Ez nem is kétséges, hölgyeim, és uraim. Mindenki a másikat kezdte lesni. Valóban van néhány meglehetősen gyanúsan viselkedő alak a vendégek között. Felmerült a kérdés mindenkiben, hogy vajon kinek állhatott szándékában megmérgezni Ritát. Egyértelmű, hogy egy kiállhatatlan, házsártos vén némber volt, de azért a gyilkosság az mégiscsak gyilkosság. Talán az ellene mindig is utálattal, és közönnyel viselkedő James tette el láb alól? Talán annyira a begyében volt már az grófnő, hogy egy lopott pillanatban egész egyszerűen megmérgezte? Könnyen lehet…

Emberek, mégsem hagyhatjuk itt! – szólt Ronald. Legalább tegyük át a kanapéra! Addig itt nyugodjon a húslevesben, amíg ki nem érkeznek a rendőrök?! Harry odalépett mellé: Igaza van. Vigyük át a kanapéra! – mondta, és megfogta Rita elernyedt kezét. Hóhóhó! Várjon már! – kiáltott fel Brian: Maga most elmozdítja a holttestet, ezzel tönkreteszi a bűnügyi helyszínt! Harry megtorpant. Ekkor Ronald szúrós szemmel Brian-re nézett: Maga csak ne szóljon bele! Különben is…hol volt, amikor égett a hajó?! Brian hebegett valamit, majd visszalépett a többiek közé. Harry! Fogja csak meg a karját! Majd én fogom a lábát. Vigyük át. – szólt Ronald. Senki sem ágált az ötlet ellen ezután, hanem szépen végignézték, amint a két férfi kiemeli Rita testét az asztal mellől, és átviszik a társalgóba. Ott aztán lefektették egy bőrkanapéra, és Ronald az egyik polc felső fiókjából puha takarót húzott elő. Azzal Rita fölé állt, és letakarta a halottat. Így, ni. – mondta. Visszamentek az ebédlőbe. Levescseppek csillogtak a padlón. Mindenki meg volt zavarodva, és félt. Elmúlt éjfél, az előtérben álló nagy inga-óra mutatói már hajnali fél egy magasságában jártak. A lord pedig – aki levelében megírta, hogy pontban éjfélre már ott lesz – még sehol sem volt. Ezzel szemben valaki (vagy valakik) elsüllyesztették Harry kis halászhajóját, és megmérgezték a kiállhatatlan modorú Ritát. Felettébb rejtélyes. Nekem ezt már nem bírják az idegeim – jelentette ki Eliot, a kényeskedő színészpalánta. Töltök magamnak egy kis whisky-t! Ki csatlakozik hozzám? – kérdezte. Én a maga helyében nem nyúlnék itt semmihez! Látja mi történt a hölggyel is…! – szólt neki Kate. Eliot felhúzta a szemöldökét: Na…talán fenyeget a kisasszony?! – vágta oda pimasz hangnemben, majd jó fajta skót whisky-vel félig megtöltött egy üvegpoharat, és felhörpintette az aranybarna nedűt. Sokkal jobb! – mondta. Kate inkább hallgatott, nem akart vitát szítani kettejük között. Amúgy is sokakon úrrá lett a pánik. Főleg Susan, a tanárnő aggódott nagyon: fel-alá járkált az ebédlőben, és közben egyre csak jobbra, s balra kapkodta a fejét. Rettentően idegesnek látszott. Kérdés, hogy valóban az-e, avagy ez csak szimplán megjátszás, meggyőző szerepjáték.

4381243528_8cee311075.jpg

Ki jött ki utoljára?! – harsant fel James. Sok nagyokos…! Biztosan azt hiszik, hogy én tettem el láb alól a vénasszonyt, holott én voltam a második, aki a partra érkezett, hogy segédkezzen az oltásban! Nem így van, Harry?! – majd a férfi felé nézett. Harry bólintott: De, igen. James végigmérte a többieket: Na, ugye…tehát én nem tehettem. Más meg – rajtunk kívül – nincs ezen a szigeten. Tehát drága vendégsereg…ki jött ki utoljára azon a nyomorult ajtón?! – és kezével a bejárati ajtó irányába mutatott. Síri csend lett úrrá megint. Mindenki a másikat figyelte. Ekkor előlépett apja háta mögül Peter: É-é-é-én…voltam…azt hiszem. – rebegte. Nagyszerű! – szólt James, gúnyos hangnemben: Igazán nagyszerű! Egyetlen taknyos kölyök van közöttünk, és máris ő a fő gyanúsított! Remek! – mondta. Ronald rögvest közbeszólt: Vigyázzon, hogy beszél a fiammal maga tróger! – és megindult a meglepetten álldogáló James irányába. Harry azonban gyorsan közéjük lépett: Ezt nagyon gyorsan fejezzék be! Ennyi tragédia már éppen elég volt. Nem hiányzik, hogy még maguk is itt egymásnak essenek. Nyilván nem ez a fiú gyilkolta meg a grófnőt. Egymást elemezzük, pedig lehet, hogy a tányér már eleve mérgezett volt…még mielőtt a szigetre érkeztünk volna. Erre nem is gondoltak? – kérdezte, majd Kate-re nézett: Van esetleg a kastélyban rádió, vagy bármilyen eszköz, amivel segítséget tudnánk kérni? Kate elgondolkodott: Azt hiszem, hogy a pincében van, igen…de az kulcsra van zárva. Nagy fém ajtó, és…James erre közbevágott: Tudja, hogy hol van a kulcs? Kate a fejét rázta: Nem, azt sajnos nem… – mondta. Hát, akkor még mindig ott vagyunk, ahol a part szakad! – sóhajtott James, és leült Eliot mellé whisky-t inni. Fáradt vagyok! Szeretnék kicsit lepihenni! – szólt Susan. Jól érzi magát? Nem szédül? Mit evett? – kérdezte tőle erre Lawrence, az orvos. Semmit…egy falatot sem. Egyszerűen csak kimerültem. Borzasztó első napom volt, mint mindannyiunknak itt. – felelte a nő. Harry körbetekintett a helyiségben: zavarodott emberek, akik azt sem tudják pontosan, mit is keresnek ezen az elátkozott, ijesztő kastélyban, ezen az elátkozott, ijesztő szigeten. 2-3 óra lenne hajóval, amíg a legközelebbi szárazföldet elérik, de hát hajó az nincs ugye. Különben is, dúl a vihar, háborog a tenger…bolond lenne az, aki ilyen gyilkos időben hajózna ki. Harry megfogott egy evőkanalat, és megkocogtatta vele az egyik pezsgős üveg szélét: Figyelem, emberek! Most az a legfontosabb, hogy megőrizzük a hidegvérünket! Rá fogunk jönni, hogy ki végzett Ritával, azonban aki fáradt, és aki már nem bírja tovább, annak itt az ideje aludnia pár órácskát. Javaslom, hogy keressünk szobákat. Amíg a többiek pihennek, addig én néhány emberrel átkutatom a házat, hátha tudjuk használni azt a rádiót! – mondta. Mindenki egyetértett.

A kastélyban – nem nagy meglepetésre – a szobák többsége kulcsra volt zárva. Kate ismerte a legjobban a járást (hiszen mégiscsak az ő nagybácsikája a lord), ezért ő haladt legelöl, és a személyzet szállására vezető folyosó végében, a kis komód legtetején, meg is találták a kulcscsomót, amely a kastély összes szobájához rejtett egy-egy fémkulcsot (kivéve az emlegetett pincéhez). Kate leszedegetett pontosan 10 kulcsot, és szétosztotta a vendégek között: Tessék! Ezek a fenti szobák kulcsai. Egymás mellett vannak, nem fogják eltéveszteni őket! – mondta. Miután mindenki megkapta a megfelelő kulcsot, elindultak felfelé, az emeletre. Gyenge fény világította be a hosszú folyosót, amelynek két oldalán összesen pontosan 12 szoba helyezkedett el. Mindenki megtalálta a magának leginkább szimpatikusat, és odabent elhelyezkedett. Susan szinte rögtön ágynak dőlt, annyira megfáradt az egész napos izgalmakban. Peter is hasonlóképpen cselekedett. A többiek viszont nem tudtak ilyen hamar átlépni az álomvilágba: az ágyaikban forgolódva, vagy éppen a plafont bámulva találgatták, hogy ugyan mi is történhetett itt, a szigeten, ezen néhány borzalmas óra leforgása alatt. Harry, James, Kate, és Ronald odalenn maradtak az ebédlőben, és ők is ezen tanakodtak. Gyilkosság. Egyértelműen gyilkosság. – mondta halkan Ronald. Odakinn az eső még mindig nem hagyott alább. Pont ugyanannyira szakadt, mint mikor a holttestet felfedezték, vagy amikor a kis hajó elsüllyedt. Javaslom, hogy keressük végre meg azt az átkozott rádiót! – szólt James mérgesen: Nekem már semmi kedvem nincs itt maradni, ezen a szigeten! Majd meglátogatjuk a lordot egy más alkalommal! Nincs igazam? – kérdezte. Egyáltalán miért kellett mindannyiuknak idejönnie? – tette fel a kérdést Harry. Angus bácsi… – kezdte Kate: Angus bácsi egy hete mindannyiunkat levélben értesített, hogy életbevágóan fontos, hogy itt legyünk most. Az örökségünkről van szó. Úgy fogalmazott, mint akinek már nincsen sok hátra, és utolsó kívánsága volt, hogy mi mind megjelenjünk még egyszer a színe előtt. Mindenkivel beszélni akart. Egyenként. – mondta Kate, majd leült az egyik székre, és töltött magának a már felbontott whisky-ből. Mikor beszéltek utoljára a lorddal személyesen? – kérdezte Harry. Mi ez, kihallgatás?! – vágott vissza James: Én a magam részéről mindig is utáltam az öreget, de meglepne ha valakinek közülünk más véleménye lenne róla…! – mondta. Több, mint 3 éve. – szólt Kate, majd hörpintett egyet a whisky-ből. Én már vagy 10 éve nem láttam, a vén kujont. – válaszolt Ronald. James bólogatott: Iskolába jártam még, mikor utoljára láttam. – mondta. Bocsássanak meg… – vette át a szót Harry, és az ablak elé állt: …de honnan tudjuk biztosan, hogy a lord egyáltalán él még? – kérdezte. Csönd lett. A többiek is belátták, hogy Harry-nek van igaza: semmilyen jel (az írott leveleken kívül, amiket akár bárki más is írhatott éppen) nem utalt arra, hogy a lord a szigeten él-e, egyáltalán, hogy még él-e egyáltalán. Kate zavartan tekingetett körbe, majd belekortyolt a poharába. Harry az esőcseppek táncát figyelte odakinn, a sötét éjszakában.

wallpaper-508735-1440x900_redsocksboy.jpg

Ekkor hirtelen kivágódott a bejárati ajtó. Lawrence állt ott. Csurom vizes volt, és zihált: Jöjjenek…gyorsan…jöjjenek! Ezt…látniuk kell! – mondta lihegve. Ronald már éppen meg akarta kérdezni, hogy mégis mi a baj, de Lawrence már sarkon is fordult, és sietett vissza a szabadba. A többiek értetlenkedve követték. Jég hideg eső hullott rájuk, amint kiléptek a kastélyból. Várjon már, nem hallja?! – kiabált James, de Lawrence nem hallotta. Jóval előttünk járt már, de azért néha-néha visszatekingetett, hogy követik-e. Először arra ment, amerre a kis föld út vezet lefelé a stéghez, de idővel elkanyarodott, és egy tenger fölé hajoló szikla peremére irányította az őt követőket: Látják? Ott lenn! – zihálta, és lefelé, a partszakasz irányába mutogatott. Mi van ott, Lawrence? – lépett oda hozzá Harry. A szíve rettentő hevesen kalapált, és amikor lenézett a mélybe, meghűlt az ereiben a vér: odalenn egy fekete férfi holtteste feküdt, félig-meddig a tengerbe lógva. A hatalmas hullámok elterítették, majd mikor visszahúzódtak, újból láthatóvá vált a kitekeredett pózban fekvő test. Harry biztosra vette, hogy idefentről, a szikla tetejéről lökték le. De ki lehet az? Nem volt a hajón, nem velük érkezett. Mégis ki lehet? Fontos döntésre szánta el magát: Le kell mennem! – mondta a többieknek, akik a hullát figyelték. Tessék?! – kérdezte Kate felháborodva: Mégis, hogy gondolja, hogy…?! – de Harry félbeszakította: Figyeljen rám! Meg kell tudnunk, hogy ki az odalenn! Lehet, hogy ő végzett Ritával! Maradjanak itt! – mondta fegyelmezett hangon. James! Segítsen – azzal a szikla peremére lépett, és fogódzkodót keresett magának, amin lejjebb mászhat. Kate, Ronald, és Lawrence aggódva nézték végig, amint a férfi – James segédletével – egyre lejjebb, és lejjebb ereszkedik a csúszós sziklafalon. Nem torpant meg egy percre sem, minden egyes lépése életveszélyes volt. Tudta viszont, hogy ha a holttestet elmossa a víz, akkor sosem derül ki, hogy ki volt az, és hogy miért kellett meghalnia. Pár perc múlva Harry már nagyon közel járt: méterekre volt a talajszinttől. Ez csak arra ösztönözte, hogy még bátrabb legyen, és még jobban sietett. Egy óvatlan lépés következett, aminek köszönhetően megcsúszott, és alázuhant. Elterült a vizes homokban, de nem esett különösebb baja, hiszen már nem volt magasan. Kate a szája elé kapta a kezét: Uramisten! Harry felállt, majd felfelé intett: Jól vagyok! Semmi bajom! – kiabálta. A többiek – főleg Kate – megnyugodtak. Mintha az istenek zseblámpákkal szórakoznának, úgy világította meg egy-egy villám a sötét égboltot, és vele együtt a tájat is. Másodpercekre támadt csupán fény, és hiába volt telihold, hogyha a hatalmas, gyorsan úszó felhők rendre eltakarták. A halott férfi pont ugyanúgy feküdt, mint azt fentről láthatták: a hullámok, amelyek érték, szemtelenül lökdösték. Még holtában sem hagyták nyugodni. Harry közelebb lépett hozzá, és megfordította: fekete férfi, a koponyája bal oldalán tátongó seb. Ha világos lett volna, Harry láthatta volna, amint a szivárgó vér vörösre festi a vizet. Kezeslábas volt rajta, talán gyári munkás lehetett. Lövésnyom, avagy bármilyen más, idegen tárgytól származó sérülésnek nyoma sincs: a zuhanásba halt bele. Lelökték. Harry felegyenesedett: Mi a fene folyik ezen a szigeten?! – kérdezte csak úgy, bele a sötét éjszakába. Ki volt ez az ember? Miért kellett meghalnia? Ki ölte meg? Vajon ő végzett Ritával? És hol van a lord? Kérdések tömkelege, válasz pedig – egyelőre – sehol. Az ismeretlen, halott fekete férfi egy újabb áldozat lett, akinek szörnyű halálát vérrel kevert tintába mártott tollal, az Éden-sziget többi titkához lehetett írni…

 

Folytatása következik…

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr634785097

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása