Még mindig vegyes érzelmeim vannak ezzel az új MUSE lemezzel kapcsolatban. Persze az várható volt, hogy a fiúk nem aprózzák el és újra valami nagyszabásút kapunk, valami monumentálisat. Október 1-én meg is jelent az album, bár nagyobb torrent oldalakon már előtte is elérhető volt. Pont úgy alakult, hogy lebetegedtem, ráadásul a barátnőm is külföldön van, ezért volt időm szépen alaposan végighallgatnom az albumot, elég sokszor. Jómagam a 2000-es évek első felében ismerkedtem meg a MUSE nevével, amikor egy ismerősöm másolt CD-n adott nekem pár alternatív rockszámot és köztük volt a Showbiz (1999) néhány dala is. Később ronggyá hallgattam az Origin of Symmetry (2001) albumukat, az pedig mindmáig egyértelmű és elvitathatatlan tény, hogy az Absolution (2003) a 2000-es évek legjobb progresszív (dupla-)rocklemeze. Éppen Prágában jártam amikor kijött a Black Holes & Revelations (2006) ezért azt ott vettem meg egy helyi lemezkereskedésben. Visszafelé az úton végig az említett album szólt és én végérvényesen beleszerettem a MUSE zenéjébe. A The Resistance (2009) merőben más hangzást ígért, behozva a szimfonikusokat és a komolyzenét is. Az eredményen sokat rágódtam magam is annak idején de mára nekem is egyértelművé vált, hogy a The Resistance egy zseniális lemez. Sokszor érzem úgy mintha egy hangjegyekbe oltott 1984 lenne, a komolyzenei betétek pedig bár elsőre idegennek hatottak, mára teljesen megbarátkoztam velük, sőt, kifejezetten tetszenek is (Chopin egyik darabjának részletét betenni az United States of Eurasia végére merész húzás volt de fantasztikusan működik). Vártam a The 2nd Law megjelenését. Fel-felkaptam a fejem az olyan pletykákra miszerint majd a dubstep lesz a fő irányvonal a lemezen, meg hogy Matt Bellamy és Kate Hudson gyermekének születése miatt érzelgősebb, lírikus dalok kapnak rajta helyet. Hát, az eredményről mindenki maga is meggyőződhet ha végighallgatja a fiúk legújabb produktumát. Előre leszögezném: a The 2nd Law egy jó lemez. Csak épp nem zseniális. És a MUSE esetében ez sokat ront az összképen. De menjünk szépen sorban, az elejétől a végéig, számról-számra:

A nyitány elég ígéretes. A Supremacy meglehetősen erős kezdés, egyből beköszön egy kis Led Zeppelin utánérzés, Bellamy összetéveszthetetlen hangját is régi ismerősként köszönthetjük. Pörgős, kicsit filmzene -szerű az első dal, legalább jól megalapozza a hangulatot. Amit aztán a másodikként belépő Madness szépen le is rombol. Képtelen vagyok megérteni, hogy miért nem a lemez utolsó harmadába helyezték ezt a számot, visszafogott, lassú tempójú (legalábbis a háromnegyede), teljesen jó lett volna töltelékszámnak későbbre. Azt meg végképp nem értem, hogy klipet miként kaphatott. Mindenesetre nyugodtan tovább lehet léptetni. Jön a Panic Station amely simán lehetett volna a második szám, ha Bellamy úgy határoz, hogy csak később szeretné megismertetni a hallgatóval az éppen aktuális érzelmesebb oldalát. Mindegy, végül is a Panic Station teljesen rendben van. Erős, tempós dal, remek funky őrjöngés. Utána az instrumentális Prelude igyekszik megnyugtatni a kedélyeket, nevéből adódóan ez egy átkötés amely be-, vagy inkább felvezeti a londoni Olimpia alkalmából írt Survival-t. Utóbbit pedig már ismerhetjük, elég erős Queen hatásokat mutat fel, opera és space rock elemekkel fűszerezve. Ha járnék még futni a parkba akkor biztos, hogy ezt a dalt hallgatnám alatta. De menjünk inkább tovább. A Follow Me egy igen érdekes szám. Matt újszülött kisfiának a szívdobogásával kezdődik, majd maga Matt is személyesebb hangvételt üt meg a dalszövegben. Ez mind szép és jó, de erre egy olyan elcsépelt dubstep ütemet kapunk a refrén alatt, hogy akik nem tudták, hogy dubstep is lesz az új albumon (avagy merő tréfának gondolták az egészet) azok most menekülnek ki a szobából. Bizony, nem hülyéskedtek a fiúk, tényleg van dubstep az albumon. Említett dalt pont Nero, a dubstep-sztárproducer hangszerelte. Én elmosolyodtam amikor meghallottam ezt a merőben eltérő és új hangzást a refrén alatt. Nem idegenkedem a dubstep műfajától, de tényleg kíváncsi leszek, hogy élőben hogyan fog teljesíteni ez a stílus a tősgyökeres rajongók előtt. Eztán érkezik az Animals amely egy remek darab lett. Matt a kapzsiságról, a pénz mindent helyettesítő szerepéről, bankokról és válságról énekel, a dal pedig a Wall Street-en rögzített kétségbeesett kiabálással fejeződik be. Ötletes.

Az Explorers a The 2nd Law leghosszabb száma, igazi altatódal. Elvágyódás erről a piszkos bolygóról. Engem kissé a régi, 2003 előtti MUSE zenei világára emlékeztetett, bár lehet hogy csak az enyhe Radiohead hatások miatt. Utána Big Freeze amely szerintem az album legjobbja. Letagadhatatlan a U2 párhuzam (mind énekben, mind a gitár-riffeket tekintve) de legalább egy 100%-ban jól működő dalra van helyezve, emlékezetes refrénnel és jól eltalált gitárszólóval a végén. Kell ennél több? Ezek után jön két olyan dal amelyeket nem Matt Bellamy, hanem a basszeros, Chris Wolstenholme ad elő. A Save Me inkább a korai MUSE-ra hajaz, eléggé lassúcska dal. A Liquid State pedig elsőre inkább olyan mintha egy Queens of the Stone Age szám lenne, nekem bejött, bár ez is jobban működött volna a korábbi időkben (mondjuk úgy 2003-2004 környékén). Lezárásként pedig kapunk még két számot (ezúttal nem hármat, mint a The Resistance esetében), mégpedig a The 2nd Law: Unsustainable és a The 2nd Law: Isolated Systems nevezetűeket. Ezek teljesen rendben vannak, Bellamy szerint koncerteken majd jól fognak működni nyitányként, de szerintem remek lezárásai az albumnak. Előbbi egy szimfonikusok által megtámogatott dubstep kombináció amelyben egy hírolvasót hallhatunk amint különféle dolgokról mesél, Bellamy meg a vége felé jól bele-áriázik, hát azt ott már tényleg túlzásnak (és tolakodónak) éreztem, az ő hangja nélkül is megállt volna a lábán a track. Az Isolated Systems is hasonló alapokra épül, csak épp ebben nincs dubstep (monoton elektronika azért van). Szintén hírolvasókat hallhatunk, kellően hosszú szimfonikus betéttel kibélelve, aztán a végén csak a csönd marad. A végeláthatatlan világűr. És vége. Vannak kiemelkedő pillanatok az albumon. Vannak remekül működő, jól eltalált dalok. De sajnos hiányzik róla az a zsenialitás amely belengte például a The Resistance-t annak idején. Oké, vannak itt is váratlan momentumok mint például a dubstep beemelése, vagy az eddigieknél személyesebb hangvételű dalszövegek de ezek önmagukban kevesek még a sikerhez. Időt kell hagyni ennek az új MUSE albumnak és szégyen, nem szégyen, néha átlépni pár számot. Kár, hogy a fiúk nem voltak képesek megugrani a saját maguk által felállított szintet, bár az előző, mindent vivő lemez fényében ez eléggé nehéz is lett volna. Sebaj, a The 2nd Law bizonyos dalai is jól fognak majd működni koncerteken, csak épp magára az albumra nem fogunk majd sok-sok év múlva emlékezni. Mindenesetre én három év múlva is kíváncsi leszek a MUSE (és Matt Bellamy) majd éppen aktuális audio- és audiovizuális agymenésére.

Értékelés: 10/5