Műfaj: Alternative rock/Prog rock/Electronic rock

Ezt hallgasd meg: United States of Eurasia (+Collateral Damage)

Nemrég tettem ki a MUSE legújabb albumáról szóló kritikámat a blogra (ITT). A The 2nd Law eléggé megosztja a közönséget. Vannak akik zseniálisnak tartják, vannak akik fanyalognak miatta. Én szerintem – és ezt már a múltkor is leírtam – a The 2nd Law egy jó lemez, de semmiképp sem olyan zseniális mint a MUSE eddigi munkái. Gyorsan elő is kerestem a CD-gyűjteményem közepéről a 2009-es The Resistance albumukat, hogy írjak már végre egy épkézláb kritikát erről a korszakalkotó rocklemezről. Igen, korszakalkotó mert az ember azt hihetné, hogy már semmi újat nem tudnak neki mutatni a rockzenében és akkor jön egy MGMT, vagy egy új MUSE és a kétségek szertefoszlanak. Matt Bellamy rengeteg helyen lenyilatkozta annak idején, hogy a rajongók majd valami igazán frenetikusat és nem vártat fognak kapni, meg hogy különféle összeesküvés elméletek és az 1984 is inspirálta az albumot. A végeredmény igazán grandiózus lett. Egy olyan szintet állítottak fel vele amelyet szerintem már soha az életben nem lesznek képesek megugrani. Mondhatni, a The Resistance a MUSE élettörténetének legfényesebben ragyogó csillaga, amely rendkívül mélyen beékelte magát a kortárs rockzenébe. Azt hiszem jobb lesz, ha megint számról-számra haladok, akkor végig tudok venni minden fontosabb részletet.

A kezdő dal az Uprising. Én azt hiszem ennél eltaláltabb kezdés nem is lehetett volna, rögvest előre vetíti, hogy milyen albummal állunk szemben. Letaglózó produkció, amelyre csak még egy lapáttal rátesz a rendkívül vészjósló hangulattal ellátott videoklip is. És amikor azt hisszük, hogy a dal már nem tud jobban kibontakozni, akkor két és fél perc után szinte az arcunkba robban és később úgy ér véget, hogy az ember már játszaná is le újra, ha nem tudná, hogy ez még csak az első dal volt és ott van még hátra az album többi része. A második – névadó - dal a Resistance amelyben már néha felfedezhető egy kis U2-hatás (de ez inkább az új albumon élesedett ki), kár hogy csak egy koncertfelvételekből összevágott videoklipet kapott annak idején, szerintem többet érdemelt volna. Eztán Undisclosed Desires amely már egyáltalán nem olyan ízig-vérig rock, sokkal inkább rágógumi pop de helyenként még az r'n'b' is bekacsint. Tempós, elektronikával bőszen fűszerezett dal. Mondhatni, hogy a legnagyobb sláger a lemezen. Utána jön egy elég nagy volumenű alkotás, az United States of Eurasia (+Collateral Damage) amely tulajdonképpen egy hatalmas nagy Queen-utánérzés de a végére még sikerült beszúrni Chopin egyik darabjának (Nocturne) egy részletét is. Elsőre talán idegennek hat a komolyzene ötvözése a rockzenével de később már teljesen hozzászokik az ember. Engem elsőre nagyon meglepett, nem tudtam hirtelenjében hova tenni. De azt már akkor is elismertem, hogy zseniális lépés volt a zenekartól. Menjünk hát tovább. A Guiding Light nekem a legkevésbé tetsző dal az albumról. Nem is igazán tudom megmondani miért, talán egy kicsit túl giccsesnek érzem akárhányszor csak meghallom. Az Unnatural Selection már sokkal jobb, egy remek témaváltásokkal operáló hard rock szerzemény, amelybe még egy kis blues is került. A Queen-hagyaték itt is tetten érhető. Az MK Ultra is kellemes dal, igazán tempós (amolyan spacedisco -szerű) és zúzós. Utána érkezik az I Belong to You (+Mon cœur s'ouvre a ta voix) amely újfent két dal egymásba fűzése. A váltás pont jókor van jelen, az egy ismert operában hallható ária feldolgozása végén már azt hisszük vége a dalnak, de aztán az visszakanyarodik az eredeti témához, ezzel mintegy keretet adva az egésznek. Abszolút csillagos ötös! És most jön még csak a lezárás, amely borzasztó epikusra sikeredett. Nem egy, hanem rögtön három dalt is kapunk ezen célból. Az Exogenesis: Symphony Part 1 (Overture), az Exogenesis: Symphony Part 2 (Cross-Pollination), és az Exogenesis: Symphony Part 3 (Redemption) egymásba fűződő szimfonikus tételei zseniális módon váltogatják a lassabb, komolyzenei, vonós és zongorás részeket és a pörgősebb, szintetizátorokkal kísért futamokat. Minden tiszteletem a srácoké, valahogy így kell tisztességes módon lezárni egy rockalbumot. A The Resistance hatalmasat szólt 2009-ben amely év egyébként egyértelműen az elektronika éve volt. A MUSE vele pályája csúcsára ért, nagy kár, hogy a The 2nd Law már nem járja ugyanezt az utat. Azoknak ajánlom ezt a 2009-es lemezt akik szeretnének valami újat is felfedezni a rockzenében, nem idegenkednek a hosszúra nyújtott daloktól és nincs kifogásuk a komolyzene ellen sem. Ajánlom továbbá azoknak is akik még csak most ismerkednek a MUSE világával, mert a The 2nd Law után pont jó egy ilyen remekbe szabott lemezt is meghallgatni, elmerengeni mondanivalóján. Merthogy van ám az is neki, összeesküvés elméleteket preferálók előnyben! És érdemes elidőzni a borító képén is, eléggé sokat eláruló. Zárom soraimat, ha megjött a kedvetek hozzá akkor egész nyugodtan hallgassátok meg a teljes albumot, én azt hiszem egy rossz szavatok nem lesz a MUSE-ra utána.

Értékelés: 10/10