Van Megasztár, van Csillag születik, van X-faktor és most már újabban van The Voice is. Akkor mi nincs? Igazi tehetség. Persze valamilyen szinten mégis működnek ezek a műsorok, hiszen a nézettség az több mint kielégítő (miért, mi mást nézzen a nép hétvégente, talán valami bárgyú krimisorozatot?), a röptükben felkapott sztárokat pedig az egekig lehet emelni, hála a jó PR-kampánynak. Gondoljunk csak bele. Tulajdonképpen mindent el lehet adni. Vegyünk egy manapság nagyon trendinek szánt dolgot, például az Angry Birds játékokat. Ehhez a brandhez már rengeteg minden tartozik. Kulcstartók, ruhaneműk, gyerekjátékok, plüss figurák és ha megfizeted az igencsak borsos árát akkor még mérges madaras születésnapi tortát is rendelhetsz. Nos, ha a piac teljességgel hülyék gyülekezete lenne akkor bizony még az Angry Birds márkanév mögé bújtatott, egyszerű téglát is el lehetne adni csak azért mert ismert márka, és mert birtoklása elhiteti a vevővel, hogy amit vett az érték. Valahogy így megy manapság ez a tehetségkutató műsorokban is. Eladják a delikvenst. A szakemberek vesznek egy külföldi példát, majd létrehozzák a hazai megfelelőjét. Amikor feltört újra az emo láz (eredetileg a 90-es évek elején volt divat) és a csapból is a Tokio Hotel folyt, akkor hirtelen nekünk is lett emo bandánk a No Thanx személyében. Később csatlakozott hozzájuk az Anti Fitness Club is akik eredetileg pedig nagyon is jó kis punk zenét toltak, de aztán jött egy kiadó aki eléjük tolta a szerződést, és megígérte nekik, hogy sztárt csinál belőlük, apróbb kompromisszumok árán. Ez utóbbiak végül ahhoz vezettek, hogy a srácok teljesen elveszítették eredetiségüket és vérbeli punk helyett nyálas, langyi emo zenére váltottak. Biztos nagyot kaszáltak vele és örülhetett a kiadó is, de amióta az emo láz alább hagyott, már ők sem képesek rendesen érvényesülni és tulajdonképpen csak önmaguk paródiájává váltak. Persze a sort még hosszasan lehetne folytatni, például szerintem a Tóth Gabi az egy az egyben Pink, míg a Lola az egyfajta Rihanna/Lily Allen -keverék de van nekünk még Justin Bieber klónunk is, meg valamiért az is egyfajta népbetegség lehet a feltörekvő énekesek között, hogy egy bizonyos részük azt hiszi magáról, hogy belül fekete ezért nem rettennek vissza a soul és az r'n'b világától sem. De senki sem mondja nekik, hogy amit csinálnak az nem működőképes. Ma már a kiadók nagy része is olyan külföldi példákat vesz alapul mint a Maroon 5 vagy Adele. Ezekhez kell hasonulni, eredetiség kizárva. Az ok egyszerű: ha eredeti akarsz maradni akkor abból nem lesz bevétel, a kutya sem kíváncsi mondjuk arra ha nu rave vagy post punk stílussal próbálkozol. Ám ha a tévében előadod Adele "Someone Like You" dalát és a végén még meg is hatódsz, akkor nyert ügyed van. És mi van akkor ha nem akarod megerőszakoltatni magad a médiával? Akkor menj külföldre mint a The Moog és próbálj szerencsét ott, angol nyelven írt dalokkal. Még össze is jöhet.

Sikerült elcsípnem legutóbb a The Voice első adásának elejét. Egy srác a White Stripes "Seven Nation Army" című szerzeményét énekelte de meglehetősen gyengén és erőltetetten. Kedvem lett volna lenémítani a tévét és alákeverni az eredeti verziót. Ez lenne A Hang? Szerintem önmagában a hang nem elég. Fontos lenne a zenei tudás, a zenei háttér is. És persze a zene szeretete. Meg az, hogy ne akarjunk egy sikeres külföldi előadó magyar megfelelői lenni. 2007-ben a Klaxons úgy aratott le minden babért Angliában, hogy egy csapat huszonéves művészeti sulis srác hangszereket fogott és összehoztak valami merőben mást, mint ami akkoriban divatos volt. Ez volt a nu rave, egy új műfaj amely ötvözte az indie zenét az elektronikával és a széttorzított hangokkal. Azóta alapmű a Klaxons debütáló albuma. Ilyesmi kellene itthon is. Csak hát ugye ezt senki sem meri meglépni, mert félnek a piac igényeitől. Itthon még mindig a Ctrl C + Ctrl V megoldás a legbiztonságosabb. Akinek viszont már kifinomult ízlése van ilyen téren, az eleve elkerüli az ilyen tehetségkutatós förmedvényeket. Hiszen kedvenc zenekarainktól bármikor meghallgathatunk egy-egy remekművet. A zene egyébként is művészet. Nem az a művészet ha más művészetét másoljuk, hanem amikor mi magunk állítunk elő olyat amelyre más is elismerően bólint. Én már nem foglalkozom a gitározással, váltottam a zongora és a szintetizátor irányába. Ha össze is jön egy zenekar a jövőben, szerintem akkor is megmaradunk hobbi szinten. Tehetségkutatóba meg menjen az aki vidéki haknizásra, meg válogatás CD-re vágyik. Bejegyzés végére pedig Klaxons, róluk írtam fentebb. Sokan példát vehetnének róluk: