Kiadás éve: 2009

Műfaj: Post punk/Dark wave/Synthpop

Ezt hallgasd meg: Eat Row Meat = Blood Drool

Még sosem írtam arról az albumról amely mindmáig a legnagyobb kedvencem (örök kedvencem tulajdonképpen) és annak idején hatalmas hatással volt rám, a zenei világról alkotott képemre, meg a lelkemre. A brit Editors zenekar debütáló albumáról már írtam ITT és azt mindenképp meg kell említenem, hogy a The Back Room egy korszakos alkotás volt az indie-post punk szcéna idején. Tulajdonképpen a Joy Division örökségét csak az amerikai Interpol és a jelen tárgyalt Editors (nomeg talán a White Lies) tudta büszkén és bármiféle erőltetettség nélkül tovább vinni, sok más próbálkozó csúnyán elbukott a feladat súlya alatt. Szóval az Editors debütáló lemeze aratott, az NME is beválasztotta 2005 legjobb albumai közé. Egyedül csak a kissé nyers hangzást kifogásolták pár helyen, amit én speciel meg is tudok érteni, hiszen egy kicsivel több elektronika nem ártott volna annak a produktumnak. Nekem eredetiben van meg, akkor még volt egy remek kis lemezbolt a Sugárban és onnan lehetett külföldről rendelni CD-ket, meg DVD-ket. Onnan rendeltem én is, nem volt olcsó ugyan de megérte. Az Editors nagyon gyorsan lett a kedvenc zenekarom és a mai napig tartja is ezt a titulust. Aztán jött a második albumuk (An End Has A Start, 2007) amelyen a hangzás kiforrottabbá vált ám a remek dalokon kívül már nem sok újdonság volt amelyet ki lehetett volna emelni. Sajnos. Tom Smith frontember és a mögötte álló banda továbbra is a Joy Division és a tragikus körülmények között elhunyt Ian Curtis legszebb és legmélyebb pillanatait idézte fel, dalaik egyszerre voltak ugyancsak egészen mély mondanivalóval bíróak és profin hangszereltek. Akkoriban még futott a Myspace (ma már talán nem is emlékeznek rá páran, hogy mi is volt az...) ahol lehetett hallgatni teljes albumokat és dalokat. Én is ott hallgattam sokat az Editors második lemezét, aztán sokáig megvolt letöltve is de sosem vettem meg fizikai formátumban. Valahogy kevésnek éreztem. Aztán eljött 2009 és az Editors lazán letette az asztalra a legérettebb, legprofibb munkáját, melyet úgy hívnak: In This Light and on This Evening. Melyet hallgatni olyan mintha az ember alámerülne a fagyos óceán legmélyére, ahol aztán már csak ő egymaga van, a gondolatai, meg a mindent átható, súlyos sötétség. Felemelő sötétség. Magához ölel. Kitárja az elméd.

Mindenhol kerestem ezt az albumot. Felkutattam érte a legtöbb Media Markt-ot és egyéb üzletet, ahol lehetett zenei CD-ket kapni. Végül a Pólus Centerben akadtam rá, méghozzá deluxe kiadásban. Napokig nem lehetett levakarni a vigyort az arcomról. Hozzáteszem: addigra már bőven ronggyá hallgattam az albumot a Myspace-en, elolvastam róla minden fellelhető honi és külföldi cikket (mai napig megvan még a megboldogult WAN2 magazin egy teljes oldalas kritikája) és csaknem kívülről tudtam már mindegyik szám dalszövegét is. Hogy mi fogott meg az albumban? Ez nagyon egyszerű. 2009 egyértelműen az elektronika éve volt. Nagyon sok zenekar húzódott közelebb az elektronikus hangzáshoz (lásd mondjuk: Franz Ferdinand – Tonight), az Editors viszont tulajdonképpen nemcsak közelebb húzódott hozzá, hanem konkrétan a sarokba vágták a gitárokat és a szintetizátorok jéghideg hangzása felé fordultak. Az albumot Flood producelte aki már elég nagy névnek számít a szakmában, dolgozott többek között a Depeche Mode, a U2, Nick Cave, a Goldfrapp, a The Killers, a Nine Inch Nails, avagy a Placebo lemezein is, újabban pedig új nagy favoritom, a Foals következő albumát dirigálja. Hozzá fordult az Editors is, és a munka bizony meghozta gyümölcsét. Rég hallottam már ennyire sötét, mégis felemelő dalokat. A szomorúság, a magány és az elkeseredettség társként követik végig a hallgatót egészen az utazás végéig, ám ez az út helyenként teret enged egy kis napfénynek is, nehogy idő előtt váljunk élő halottá. Elmúlt már a Halloween (ami Magyarországon nincs is pedig).

A címadó In This Light and On This Evening elképesztően vészjósló hangulattal rohamozza meg a hallgatót már az album legelején. Iszonyatosan hatásos kezdés, rég hallottam már ennyire eltalált albumnyitányt holott a szintetizátorokon, a dobon és Tom Smith kissé eltorzított hangján kívül nem sok mindenből áll. A dalszöveg is monoton, ugyanazon pár sor ismételgetése folyik egymás után ám mégis letaglózóan működik az egész. Egyből az arcunkba vág az a jéghideg hangzás amelyről már írtam fentebb. De nem elég ha leírom, hallgassátok csak meg magatok! Utána a Bricks and Mortar lép be amelyben Smith hangja már nincs eltorzítva, a dal maga a régebbi Editors szerzeményekre emlékeztet, persze a szintetizátor-köntös itt is remekül működik és alapozza meg a hangulatot. Utána Papillon amely egy tempós, emlékezetes refrénnel operáló dal (melyet Tiesto már átremixelt azóta), mondhatni hogy a legnagyobb "sláger" az albumról. Szerintem a kelleténél egy kicsit talán hosszabb lett, bár ez egyáltalán nem zavaró. Teljesen jól működik. Utána érkezik nagy kedvencem a You Don't Know Love amelyben azért egy kicsit még visszaköszönnek a gitárok de egyáltalán nem hivalkodó mennyiségben. Szép dal, kifejezetten tetszetős szövegvilággal. Többet nem is szeretnék írni róla, úgyis lenn van videoklip formájában a bejegyzés végén. Eztán The Big Exit és az életkedv a mélypontra süllyed. Egyébként ez egyáltalán nem baj, sőt! Nagyon depresszív az egész dal de sokaknak talán pont emiatt fog bejönni. Hiszen néha kell egy kis borongós, szürke zenei világ is, nem? A szintik itt is fajsúlyosan jelen vannak, meghatározzák az alapot. Merengős, mélabús dal ahogyan a következő The Boxer is. Tulajdonképpen ha az előző szerzemény a mélypontra taszította az életkedvet, akkor ez a dal a föld alá löki. Mégis gyönyörű darab. Hiába írom le, hallani kell. A Like Treasure utána már kissé tempósabb, dacára annak hogy az első pár másodperc alapján újabb lehangoló dalt várna az ember. De ehelyett egy könnyedén dúdolható refrénnel operáló számot kapunk, igencsak mély mondanivalóval. Majd érkezik az Eat Row Meat = Blood Drool amelynek címénél csak a régi rajzfilmeket idéző, igencsak anti-utópisztikus jövőképet felfestő videoklip furcsább (és ITT meg is lehet tekinteni, miért). Smith káromkodik, holott eddig a dalig még egyetlen egy dalban sem tette előtte. A szintik hullámoznak, a szöveget (és a dal címét) akár a Radiohead is elirigyelhetné, szintén olyan darab amelyet hallani kell ahhoz, hogy képben legyen az ember. Lesd csak meg nyugodtan, hiszen linkeltem. A lemezt a Walk the Fleet Road zárja. Lassú, téli hangulatot árasztó szerzemény. Kissé rövid de mivel nekem a deluxe kiadvány van meg és ezt is ajánlom megvételre/letöltésre mindenkinek, így az ajánló itt még nem ér véget. Különben lemaradnál plusz öt remek dalról.

A ráadás:

Szóval második CD behelyez, play. This House Is Full Of Noise. Váltásokkal telerakott darab. Hol lassú, nyugodt, hol pedig begyorsul és szétrobbantja az ember fejét. Borzasztó erős dal, nem is értem miért nem került fel az albumra. Bőven elfért volna rajta. Az egész annyira csodálatosan szép, hogy az ember többször is szívesen meghallgatja egymás után, dacára a már említett zúzósabb részeknek. De haladjunk tovább. I Want A Forest. Nekem ez is nagyon tetszett. A szintik persze itt is majdnem főszerepet játszanak de igazából Smith éneke és szövegei is hipnotikus erővel hatnak. De a java még csak ezután jön. Érkezik az A Life as a Ghost amely nekem a kedvencem erről a második CD-ről. Jéghideg kezdés, erőteljes dob, Smith jellegzetes éneke (káromkodásokkal fűszerezve) és megfelelően hosszú lezárás. Tökéletes darab. Utána a Human kissé visszavesz a tempóból, helyenként érthetetlen is a szöveg amit Smith motyog de átvezetőnek remek dal. A végére a For the Money a maga majdnem hat percével zárja a sort (és a bejegyzés elején említett utazást...), a dal vége totális káosz, zajkollázs a legmagasabb fokon, olyan széttorzított (már vártam hogy leírhassam ezt a szót) effektezés amely jópár hallgatónál kivághatja a biztosítékot, az én anyám is kimenekült a szobából mikor ezt a dalt hallgattam. Összességében remek lezárás, tekintve hogy ezek a dalok simán elférhettek volna az albumon is ha kicsit több hely lett volna ott. Az In This Light and on This Evening olyan alkotás amelyet meleg szívvel tudok ajánlani mindenkinek aki szeret néha egy kicsit kikapcsolni és az ágyban elnyúlva, elmerengve zenét hallgatni. Kifejezetten remek ez az album az ilyen borongós, esős őszi időkre hiszen értékei így csak még inkább kirajzolódnak. Kissé hosszú lett ez az ajánló, de azt hiszem ez az album bőven megérdemli hogy ne csak pár sorban írjon róla az ember. Mindenképpen tegyél vele egy próbát, ha nem tetszik akkor maximum nem hallgatod tovább de hidd el nekem, hogy kevés olyan album van amely ennyire magával ragadná a hallgatót. Ha két szóval kellene jellemeznem akkor úgy írnám le hogy jelen tárgyalt lemez az Editors legsötétebb csillaga. Örök érvényű, megismételhetetlen klasszikus. Számomra legalábbis biztosan.

Értékelés: 10/10