Kiadás éve: 2004
Kiadó: Island
Műfaj: Britpop/Alternative rock
Ezt hallgasd meg: Somewhere Only We Know
Továbbra is borongós, igazi őszi időjárásban lehet részünk. Ehhez pedig remekül passzol pár szomorkás, lassabb vezetésű album. A Keane debütáló szerzeményére azért esett a választásom mert annak idején nagy kedvenceim voltak ők, most pedig, hogy egyre inkább rákaptam a zongorázásra, újra elővettem őket. Ugyanis fontos megjegyezni a zenekarral kapcsolatban, hogy Hopes & Fears albumukon egyáltalán nem találkozhatunk gitárral. Még basszusgitár sincs. A trió ének + zongora + dob felállásban játszotta fel a lemezt, de sikerült a zongorát később (az utómunkálatok során) úgy fel-effektezni, hogy olybá tűnik mintha a háttérben szóló basszusgitár lenne. Így pedig nem is annyira szembetűnő a gitárok hiánya. A srácok sznob popzenét teremtettek amely koránt sem annyira felemelő mint egy Coldplay, avagy Travis album. Sokkal közelebb áll a mára már teljesen eltűnt Starsailor búval bélelt zenéjéhez, ám mégis ízég-vérig brit pop, akarom mondani (írni) britpop elegy a végeredmény. Tom Chaplin frontember hangja néha erősen emlékeztet Thom Yorke (Radiohead) orgánumára, viszont bizonyos dalokban még Matt Bellamy (MUSE) is eszünkbe juthat. A helyenként kissé modorosra vett nyávogás kifejezetten jót tett ennek az albumnak hiszen az érzelmek olyan széles skáláján mozog és annyi szívfájdító dolgot (félelem a szerelemtől, remény a fiatalságban, ilyesmik...) sűrít össze, hogy öröm hallgatni ezekben az esős időkben. De meg kell tartani a mértéket mert könnyen lehet, hogy hosszabb távon egyeseknél mély depressziót is kiválthat az album ugyanis tényleg távol áll a tingli-tangli indie bandák egyslágeres lemezeitől. Itt kérem szépen a fekete, a fehér és a szürke a domináns szín. Nincs szivárvány. Eső áztatta londoni utcák és eldugott erdősségek szolgáltatják a megidézett képeket, míg a hallgató belemélyed a mélabú örvényébe és a zongora csodálatosan szép hangjátékába. Jó kedvében senki se üljön neki hallgatni eme albumot. Ehhez is – mint a legtöbb kiváló lemezhez – megfelelő lelki állapot szükséges. Ősszel pedig keresve sem találhatnánk jobb alkalmat egy ilyen szomorkás dalgyűjtemény végighallgatásához. Merengők és mélabú kedvelők előnyben!
A Somewhere Only We Know nagyszerű kezdés, az együttes máig egyik legnagyobb slágere. Dinamikus és igazán megérintő, szépséges dal. Rögvest hallhatóvá válik, hogy a srácok milyen profin építik be a zongorát dalaikba, szinte észrevehetetlenül. Eléggé merengős dal az első, mondjuk a helyzet később sem igazán változik sokat. Két csilingelő, ízég-vérig popdal után (Bend and Break és We Might as Well Be Strangers) a hallgató egy újabb hatalmas slágerrel találja szemben magát. Ez az Everybody's Changing amely ugyan pofátlanul megidézi a Coldplay zenei világát (hiszen Chris Martin és zenekara is remekül tud operálni egy szál zongorával, lásd: Clocks), ugyanakkor a kemikáliák annyira remekül össze vannak öntve, hogy a dal azóta is hallható a jobb rádiókban és fel sem tűnik a már említett Coldplay kimunkált koppintása. Eztán következik a második és harmadik dal nyomvonalán haladó Your Eyes Open, majd érkezik a She Has No Time és itt én megállnék egy pillanatra. A dal nagyon lassú és szomorú. Már a címéből is sejthető, hogy nagyjából miről szól. Igen, amolyan beteljesületlen/viszonzatlan szerelmi kálvária képét festi meg. A zongora és az ének még inkább előtérbe helyeződik. Chaplin elcsukló hangon énekel, inkább lágyan de azért helyenként magasabbra is merészkedik. Az összhatás lenyűgöző. Ha az ember állva kezdett neki az album végighallgatásának akkor eme dal apropóján biztosan leül, tán le is fekszik egy kicsit. Menjünk hát tovább. Kicsit élénkebb szerzemények következnek. A Can't Stop Now, a Sunshine, a This Is the Last Time és az On a Day Like Today is mind-mind remek popdalok, méghozzá az igényesebb fajtából. Nem igazán lehet beléjük kötni. Jól hozzák a dallamos, néha kissé túl egyszerű, néha pedig meglepően okos dalszövegekkel operáló teljesítményt. Utánuk az Untitled 1 megint a földbe döngöli a hallgatót. Iszonyatosan szomorú dal. Az effektekkel sem spóroltak, így egy kis Radiohead utánérzés is került a dalba. Ami persze egyáltalán nem baj, sőt! Mindenesetre eléggé lehangoló szerzemény, és ez a Keane esetében pont piros pont hiszen nekik nagyon megy az ilyesmi és nagyon jók ebben. Régebben a kedvenc dalom volt a lemezről. Eléggé el is van nyújtva, remek felvezetése a záró szerzeménynek. Amely tisztséget a Bedshaped tölti be. Nekem sosem tetszett, én valamiféle lassú, monumentális lezárást képzeltem el anno az albumnak. Ennek pont ellenkezője a dal. De ez már nem oszt, nem szoroz. A Hopes & Fears így is egy remek őszi (netán téli...) album és ezt tessék komolyan venni mert tényleg ilyenkor a legjobb hallgatni. Túl sok mindent már nem szeretnék hozzáfűzni, a Keane azóta már belecsempészte zenéjébe a gitárokat és kvázi "normál rockzenekarként" tevékenykednek de későbbi lemezeik már nem tudták hozni azt a sikert amelyet a debüt elért. Kimunkált, modoros, sznob pop album ez amely a finomabb, mesterien összerakott és okos dalok kedvelőinek szerezhet kellemes perceket de azok is bátran tegyenek vele egy próbát akik nem ódzkodnak a zongorára kihegyezett daloktól és akár csak egy Coldplay nótát is preferálnak. A Keane első albuma megfelelő választás lehet nekik is. Borongós, esős, ködös időben még inkább betalál és jómagam is ilyen időjárás mellé ajánlom elsősorban.
Értékelés: 10/8
