Kiadás éve: 2013
Kiadó: Major Label
Műfaj: Synthpop/New Wave
Ezt hallgasd meg: The Crow
Nincs könnyű dolga egy zenekarnak, ha debütáló albumuk szinte tökéletesre sikerül és olyan magasra helyezi a lécet, hogy azt szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik átugrani. Az angol Hurts 2010-ben letette az asztalra Happiness című lemezét, amely teljesen megérdemelten vált az utóbbi idők legjobb szintipop albumává. Remekül keverték benne a klasszikus, szintetizátor-központú new wave hangzást a modern popzenével, az eredmény pedig egy egészen egyedi, üde produktum lett. Valószínűleg mindenki találkozott már a hatalmas slágerré vált Wonderful Life, avagy Better Than Love szerzeményekkel, hiszen például az MR2 Petőfi Rádió itthon is szénné játszotta mindkét dalt. Alig két év alatt a fiúk bezsebeltek néhány rangos díjat, majd eljött az idő, hogy végre az új albummal is előálljanak. Az elsőként kiadott The Road című dal igencsak durvább, karcosabb, sötétebb hangzásról árulkodott és összességében igaz ez az egész Exile névre keresztelt albumra is. Igen sokszor végighallgattam már és az az igazság, hogy iszonyatosan tetszik. Jobban bejön mint a Happines. Talán kellett ehhez a zajosabb, néhol szanaszét torzított hangzás. Talán a Mennyekből a Pokolba alászállt Hurts (és ezzel együtt az új image) ragadott meg ennyire bennem valamit, de tény, hogy engem teljesen elvarázsoltak. No, azért gyorsan hozzáteszem: az album nem lett tökéletes. Akad rajta néhány kevésbé jól sikerült töltelék-szám is de összességében igen pozitív képet fest az Exile. És ez remek teljesítmény a fiúktól. Boncolgassuk is egy kicsit mélyebbről:
Az albumot indító kezdőszám, a stílusosan a címadó nevet viselő Exile úgy kezdődik mint egy okos MUSE dal (még valamikor a 2003-as érából) de aztán kissé begyorsul, felvillantja a zenekarra oly jellemző stílusjegyeket és szépen lassan, hosszan zárul. Kezdésnek nem rossz. Utána érkezik a rádiókban már rongyosra játszott Miracle. Kicsit elidőznék ennél a dalnál hiszen Theo hangja igazán egyedi, viszont nekem néhány pillanatban megidézte a HIM nevű finn langyipop zenekar frontemberének igencsak hasonló orgánumát – viszont ezt itt most kifejezetten dicséretnek szántam. Nem annyira durvulós szám, viszont legalább rádióbarát. Eztán lép be a Sandman amely kritikailag talán a legjobb szerzemény az egész lemezről. Furcsán hangozhat de még egy kis r&b beütést is kapott, a fütyürészős alaptéma pedig azonnal felismerhetővé teszi bárhol. Mondjuk nem hiszem, hogy valaha is hallani fogjuk mondjuk egy Tesco nagybevásárlás alkalmával de még az sem biztos, hogy eljut a rádiókig. Ennek ellenére hihetetlenül eltalált és kiforrott dal lett, az új hangzás egyik legmélyebb lenyomata. Utána jön a Blind amely nekem nem igazán nyerte el a tetszésem. Magasztos, giccses szerzemény amely inkább az előző album hangzásvilágára emlékeztet. Nincs különösebb baj vele, de szerintem nem igazán illik ebbe az új, sötét stílusba. Sajnos akad még egy-két hasonló dal. Ezek simán mehettek volna b-oldalasnak speciel. Az Only You azért már jobban ott van, de az igazán nagyot szóló alkotás az az utána következő The Road. Ez a másik olyan dal amely hűen tükrözi az új hangzást. Borzasztó lassan indul de szinte a másodperc tört része alatt szabadul el és válik őrjöngő viharrá. A végén pedig a széttorzított effektezés senkit ne emlékeztessen a dubstep világára, ez sokkal inkább Nine Inch Nails. A Cupid még ennél is messzebbre megy vissza az időben, a karcos szintipop hangzás egyértelmű főhajtás a Depeche Mode előtt. A Mercy esetében megint felsejlik – jó értelemben – a HIM (hiába, régebben én is odavoltam ezért a finn langyipop bandáért…ne kövezzetek meg érte, sok hülyeséget hallgattam akkoriban). Utána viszont szép lassan bekúszik a The Crow amely személyes kedvencem. A Chris Isaak hatások letagadhatatlanok ám nálam mégis inkább a dalszöveg talált be. Egyszerűen imádom ezt a gyönyörű dalt. Innentől viszont kissé elfárad a lemez. Mind a Somebody to Die For, mind a The Rope, de még a záró – és egyben szörnyű giccses – Help is remek szerzemények önmagukban, ám ezen a túlnyomórészt darkos albumon valahogy mégis kilógnak. Ez pedig egy kicsit visszavett nálam a kezdeti lelkesedésből. Egy megfelelően szomorkás lezárással sokkal nagyobb hatást érhettek volna el a fiúk. Ám az Exile még ennek ellenére is csodálatos lett. Ha kivesszük ezt a néhány ’’kevésbé ideillő’’ dalt akkor kapunk egy iszonyú sötét, karcos, durva hangzással és megérintő dalszövegekkel operáló lemezt amely méltó folytatása lett a 2010-es debütnek és biztos vagyok benne, hogy a rajongók is szívükbe zárják majd (ha eddig nem tették volna meg). Egyáltalán nem bánnám ha a Hurts ezen az éjsötét úton haladna tovább. Eddig nem igazán foglalkoztam velük, de ezzel a lemezzel a rajongójukká tettek.
Értékelés: 10/8
