Kiadás éve: 2013
Kiadó: Mute
Műfaj: Synthpop/New Wave
Borzasztóan vártam már ezt az albumot. Szinte tűkön ülve. Minden egyes kis apró infomorzsát elolvastam vele kapcsolatosan, ittam magamba az újabb és újabb részleteket amelyeket szépen apránként tártak a rajongók elé a Depeche Mode tizenharmadik stúdióalbumával kapcsolatban. Szerencsére napokkal a megjelenés előtt hozzá juthattam, hiszen a barátnőm volt olyan kedves és előrendelte nekem meglepetésként. Ezúton is ezer köszönet neki. Mivel korábban már megosztottam, hogy fiatalkoromban mekkora hatással is volt rám a Depeche Mode (röviden: szinte istenítettem őket), most lássuk inkább magát a várva várt eredményt, vagyis a Delta Machine névre keresztelt albumot. Elöljáróban annyit mindenképp szeretnék megemlíteni, hogy ez egy nagyon korrekt kis lemez lett. Ennyi évvel a hátuk mögött a zenekar tagjaitól már az is kész csoda, hogy egyáltalán aktívak. Az pedig tényleg csak hab a tortán, hogy korrekt albumokat szállítanak. Az ős-rajongók pedig még mindig kitartanak mellettük, dacára a hullámvölgyeknek (lásd mondjuk: Dave Gahan frontember drogtúladagolása), avagy a közepes produktumoknak (lásd mondjuk: a 2009-es Sounds of the Universe). Mindezek ellenére egy hatalmas klasszis zenekarról beszélhetünk akik újradefiniálták a szintipop fogalmát és időtálló dalokat tettek le nekünk az asztalra. Ez utóbbiakból az új albumon is akad néhány, de ezeket ne a slágerek között keressük. Mindjárt kifejtem ezt hogy is értem pontosan.
A Welcome to My World nem valami jól eltalált kezdés. Ennél azért egy kissé pörgősebbet várna az ember. Iszonyatosan lassan indul be és ugyan a végére már kibontakozik, maradandó élményt nem hagy maga után. Így mindjárt kialakul egy kis félelem a hallgatóban, hogy mit várhat a folytatásban. Speciel a 2005-ös Playing the Angel albumon sikerült olyan nyitánnyal belecsapniuk a lecsóba, hogy az embernek azonnal megjött a kedve hozzá, hogy kirúgja a ház oldalát. Ez itt most elmaradt. Sebaj, a langyos kezdés után belép az Angel amely már tavaly is meghallgatható volt (videoklippel együtt). Szerintem teljesen rendben van. Nem elszállós, de azért kellően durvulós dal. Engem néha az I Feel You hangzására emlékeztetett bizonyos taktusaiban (ami mondjuk nem is csoda, hogyha figyelembe vesszük, hogy az album a nagy sikerű Songs of Faith and Devotion -érát is használta alapanyagként). Ezután Heaven. Nem is igazán tudom, mit írhatnék erről a dalról. Szerintem hatalmas mellényúlás. Semmi kiemelkedő nincs benne, olyan ''nyugdíjas-tempó'' az egész. Teljesen felesleges volt kislemezként is kiadni (de még feleslegesebb volt videoklipel ellátni). Nem egy rossz dal, de vannak az albumon olyan szerzemények amelyek köröket vernek rá. Ilyen például a rá következő Secret to the End is. Párkapcsolat-boncolgatós téma. Ötletes hangzás. Ám ez a dal még egy szempontból jelentős. Mégpedig abból, hogy Gahan írta. Ugyan nem ez az első album amelyre már ő is írt dalokat (ha jól emlékszem már a 2005-ös Playing the Angel is tartalmazott pár tőle származó szerzeményt) de ez az az album amellyel kiforrott dalszerzői pályafutása nemcsak hogy felért Martin L. Gore mellé, de le is hagyta a pasast. És ez nem vicc. Gahan egyszerűen jobb dalokat írt erre az albumra, mint Martin.
A My Little Universe lassú tempóban folydogáló, nem túl kiemelkedő eresztés. Itt engem már egy kissé zavart Martin tolakodó hangja. A Slow már pörgősebb (szerencsére) ám az igazán nagyot az utána bekúszó Broken üti. És itt el is érkeztünk a lemez legjobb dalához. Tipikus DM-hangzás, tipikus DM-szöveg. Hideg, mocskos, sötét, szomorkás, ám mégis gyönyörű. A poén az egészben pedig az, hogy ezt megint csak Gahan írta. Engem ennél a szerzeménynél kapott el a nosztalgia igazán. Eme gyöngyszem idézi vissza a legjobban a régi DM-érzést amikor még talpig fekete cuccokban jártam suliba és maroknyi hajzselével formáztam a hajam olyanra, mint amilyen Gahan frizurája is volt a videoklipekben. Ó, azok a csodás, általános iskolás évek! Nosztalgia-hullámom azonban a The Child Inside érkezésével teljesen elapadt. Tudom, hogy minden DM-albumra kell minimum egy Martin L. Gore által felénekelt dal is, azonban ez utolsó ezúttal olyannyira gyengére és érdektelenre sikeredett, hogy rajongó legyen a talpán aki nem ugorja át. A Soft Touch/Raw Nerve rohadt jó kis tempós, rockos zúzás. Talán több ehhez hasonló kellett volna a korongra. Biztos vagyok benne, hogy koncerteken is előszeretettel nyomják majd (mondjuk máj. 21-én nálunk is, a Puskásban). A Should Be Higher egy másik nagy kedvencem. Érdemes itt a szokásosnál jobban koncentrálni Gahan énekére (egyébként ezt a dalt is ő írta) hiszen eddig sosem hallott magasságokig énekel hangjával. Az Alone sem rossz. Nem üt be igazán, de tisztességes iparosmunka. A Soothe My Soul nekem első blikkre egy kissé kapkodósnak hatott de végül csak megbarátkoztam vele. A beszédes című Goodbye zárószámnak szerintem jó ötlet volt, ám az még jobban tetszett, hogy hagyták kibontakozni és így egy megfelelően hosszú albumzárást kapunk, kiabálós refrénnel és szanaszét torzított effektekkel.
Korrekt album lett a Delta Machine. De tényleg. Az ős-rajongók talán húzni fogják a szájukat de ők már a 2001-es Exciter esetében is húzták a szájukat pedig az is egy teljesen korrekt album volt, erős dalokkal. A Depeche Mode még mindig a felszínen van. Hatalmasat már nem fognak durrantani de még mindig képesek összehozni olyan dalokat mint például a Broken amely a hazai és nemzetközi kritikákat olvasgatva, nemcsak nálam talált be. Szóval az igazán remek dalokat ne a slágerek között keressétek ezúttal sem. Az igazi gyöngyszemek megbújnak az albumon, csak meg kell találni őket.
Értékelés: 10/6
