Kiadás éve: 2013
Kiadó: Green United Music
Műfaj: Experimental/Baroque Pop
Ezt hallgasd meg: Iron
Ma hipszter-vizekre evezünk. A francia Yoann Lemoine korábban kliprendezőként debütált a popszakmában. Készített klippet többek között Lana Del Rey, Rihanna, Drake és Katy Perry számára is ám később a nagyközönség elé tárta Iron című dalát, egyúttal bemutatkozott Woodkid művésznéven is. Az EP hatalmas siker lett, reklámokba és videojátékokba (pl. Assassin's Creed) is beválogatták, közben pedig mindenki kíváncsian várta, hogy milyen lesz a teljes album az úriembertől. A végeredmény nem is oly rég (március végén) látott napvilágot. A The Golden Age koncept-album lett. A gyermekkor elhagyásáról, egy biztos környezetből való kiszakadásról szól miközben Yoann feltárja a hallgató előtt saját homoszexualitását és lengyel zsidó származású családja háborús múltját is. Mindezt a klasszikus zene (főleg nagyzenekari megszólalással körítve) és a modern elektronika segítségével. Az album első blikkre talán túl művészieskedőnek, túl hipszternek hathat. És néha valóban átesik a ló túloldalára. Olykor túl sok a giccs, máskor épp az elszállós végkifejlett hiányzik. De ne szaladjunk ennyire előre.
A The Golden Age című dal igencsak lassú kezdés. Amolyan alapozás. Bevezetés Woodkid misztikus világába. Fura, de ezen az albumon tökéletesen működik a vánszorgó, mélabús indítás. Utána viszont elkezd kibontakozni a konceptalbum koncepció, hiszen érkezik a Run Boy Run amelynek videoklipjében ugyebár egy kisfiút láthatunk, amint épp szörnyek elől menekül. Ez már a felnőtté válás kezdete, a gyermekkor szép fokozatos elhagyása. Eltűnnek a képzeletbeli barátok, a mesés álmok és fantasztikus kalandok. A hangszerelés itt is (és a továbbiakban is) remekül lavírozik a nagyzenekaros hangzás és a finom elektronika között. Törzsi dobok, zongora, fúvósok, vonósok és mindezt az elektronika segítségével helyenként már-már tánczenei szintre emelve olyan hangkollázst kap a hallgató, hogy beleborzong. Persze pozitív értelemben. Ezt bontja ki a The Great Escape, majd utána a Boat Song is. Utóbbi nekem kifejezetten nagyon tetszett hiszen a tenger mélyén élő hatalmas szörnyekről is szó van benne. Mondjuk minden egyes dalt értelmezhetünk többféleképpen is. Az I Love You újabb fontos állomás a koncepcióban. A videoklipben a hitét és egyúttal önmagát kereső ifjú képe rajzolódik ki előttünk. Osztottam, szoroztam és arra jutottam, hogy eme dal bizony az album legfontosabb darabja. Remekül felvázolja az egyedi hangzást (amelyről nekem először a These New Puritans art-pop/indie együttes ugrott be...) és nem mellesleg van olyan slágeres, hogy az album húzóneve legyen. A The Shore a fülbemászó zongorajáték miatt marad emlékezetes, a Ghost Lights pedig a baljós hangulata miatt.
A Shadows instrumentális átkötés (jéghideg szinti-futamokkal), a Stabat Mater pedig a templomi kórus miatt figyelemreméltó. Ám itt már egy kissé kezd elfáradni az album. Mázli, hogy a Conquest of Spaces újra felrázza. Ez egy dinamikus, űr-utazás idegen bolygók és hatalmas űrhajók társaságában. Vidám kis dal. A Falling egy újabb instrumentális átkötés mely újfent lerántja magával a hallgatót a mélybe. A Where I Live a remény halovány sugarát csillogtatja meg, míg az utána berobbanó Iron szinte az egekig repíti a hallgatót. Nem tudom mennyire volt jó ötlet utolsó előtti dalnak megtenni eme szerzeményt, hiszen Woodkid ezzel alapozta meg nevét anno a popszakmában, de tény, hogy remekül helytáll ezen a helyen is. Dinamikus, tempós dal ám mégis a dicső halálról, az elbukásról szól. Ezt bizonyítja az album (egyben az egész koncepció) lezárása, a The Other Side is. Méltó búcsúzás. Sajnos pont az egyedi hangzás az, amely néha túlcsordul és elvesz bizonyos szerzemények értékéből. Néhányat nem ártott volna jobban szabadjára engedni. Egy koncept-albumon egyáltalán nem vészes az akár 7-8 perces dalok sokasága. Kár, hogy ez itt nem érvényesült. Így inkább tömörülnek a számok. Kiemelkedő résszel mindegyik bír, ám nem hagyják a hallgatót elveszni önmagukban. És ezt itt sajnos negatívum. Ha az album egészét nézzük, akkor megállja a helyét ám ha csak kiragadunk 1-2 dalt, akkor már elvérzik.
Ha Yoann soha többé nem jelentetne meg albumot Woodkid néven, akkor is elégedett lennék hiszen a The Golden Age – a ''félbevágott'' hatást keltő szerzemények ellenére is – igényes lett. Egyáltalán nem kiemelkedő, nem időt álló klasszikus de a művészetekre, a klasszikus zenei hangzásra és az elgondolkodtató koncept-albumokra fogékonyak megtalálhatják benne számításaikat. Borongós, esős napokra javallott, amikor az embernek kimozdulni ugyan nincs kedve, ám legalább van bőven ideje elnyúlnia az ágyon és odafigyelve, merengve végighallgatnia egy-egy albumot. A The Golden Age is meghálálja a törődést. Csak hagyni kell kibontakozni.
Értékelés: 10/7
