Manapság nagy divat lett ilyen toplistákat csinálni, úgyhogy arra gondoltam, én sem maradok ki a szórásból és előhozakodok nektek egy saját top10-es listával. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy alapvetőn filmzabáló vagyok magam is azonban megfontolom, hogy mire is adok ki pénzt a moziban. Attól még hogy valami látványos 3D-ben pompázik, nem feltétlenül biztos, hogy jó is. Éppen ezért nem vonzanak engem például a képregény-feldolgozások. Biztos mind jó szórakozást kínál, de én nem tudok elveszni a világukban, nem ragadnak magukkal. Műfajok tekintetében előkelő helyen szerepel nálam a horror, a dráma és a thriller. És nagyon tudok örülni, amikor ezeket a műfajokat egybeolvasztják egy-egy alkotás elejéig. Borzasztó sok filmet láttam már (jót-rosszat egyaránt) úgyhogy volt miből válogatnom a listára. Bízom benne, hogy találtok majd benne olyan filmeket amelyeket esetleg már régen (avagy eddig még nem) láttatok és megjön hozzájuk a kedvetek. Ezzel az összeállítással kívánok jó hétvégét nektek! Lássuk tehát:
10. Harcosok klubja (1999)
Véleményem szerint a 90-es évek legjobb filmje. David Fincher már korábban is bizonyított pár remek alkotással (és a Hetedik a mai napig nem talált követőre...) de a Harcosok klubja volt az amely végleg a kult-rendezők közé repítette. Helypazarlás lenne most részleteznem a cselekményt, hiszen biztos vagyok benne, hogy eme filmet már mindenki látta legalább egyszer. A modern fogyasztói társadalom legcsípősebb kritikájáról van szó, olyan klasszikusról amelynek kultikussá vált idézetei mind a mai napig bőven megállják a helyüket és még nagyon sokáig aktuálisak lesznek. Mind Edward Norton, mind Brad Pitt alakítása nagyszerű de persze kellett a recepthez a kifordított femme fatale, Helene Bonham Carter is. A képi világ szerintem a mai napig bőven megállja a helyét. Azóta Fincher védjegyévé vált a legkisebb réseken is áthaladó kamera (lásd: Pánikszoba), avagy a hideg tónusú, erősen megvilágított képek (lásd: a Zodiákus) de olyan velős társadalomkritikát azóta sem fogalmazott meg egyetlen filmjében sem, mint tette azt a Harcosok klubja esetében.
Éppen ezért övezi akkora kultusz eme remekművet és éppen ezért akad még ma is számtalan rajongója. Mondanivalója és vizualitása évekkel előre meghaladta korát, filmzenéjét pedig az azóta már hatalmas népszerűségnek örvendő brit The Chemical Brothers szerezte. Ja, és persze a benne lévő szereplők azóta már hollywood-i szupersztárok de ez már tényleg csak mellékes. Ódákat lehetne még zengeni róla, hogy milyen nagyszerű is ez a film ám a listám nem lett épp rövid, úgyhogy legyen elég annyi, hogy a Harcosok klubja a 90-es évek legjobb filmje. Pont.
Legjobb jelenet: A katarzis, amikor a narrátor rájön az igazságra.
9. A Tégla (2006)
A híres-neves Martin Scorsese sosem tartozott a kedvenc rendezőim közé. Az egyetlen film amit tinikoromban láttam tőle, az a Nagymenők volt. Tetszett, tetszett, de egyébként is akkoriban tombolt a nagy Maffiózók (The Sopranos) -láz ezért talán ez is közrejátszott nálam abban, hogy a Nagymenők több volt számomra mint egyszerű gengszterfilm. Ez utóbbi kategóriát amúgy sem szívlelem. Ugyan végigszenvedtem a Keresztapa-trilógiát, a nagy maffiás-miliő sosem ragadott meg. A Tégla azért volt kivétel ez alól mert sokkal inkább egy agyafúrt krimi, mintsem egy brutális gengszterfilm. Ugyan a Szigorúan piszkos ügyek című ázsiai krimi feldolgozása (ami szintén egy remek alkotás), mégis sikerült úgy új környezetbe helyezni, hogy egy ízig-vérig egyedi és friss koncepció szülessen belőle, Scorsese pedig bezsebelhesse végre az Oscar-díjat. Mondjuk ez utóbbi talán enyhe túlzás volt az Akadémia részéről, de teljesen mindegy. A Tégla amúgy is egy kiváló film.
Nagyon ügyesen machinál benne a történettel amelynek keretében a jó zsaruból (Leonardo DiCaprio) beépített gengszter, a gengszterből (Matt Damon) pedig "beépített rendőr" lesz, a háttérben pedig a szálakat a fő-fő-fő maffiózó (Jack Nicholson) mozgatja. Ez a macska-egér játék az egész film alatt remekül működik, de szerencsére a végére azért akad jópár nagy csavar, hogy a néző elgondolkodhasson az addig látottakon és átértelmezhesse a karakterek motivációit. Ütős kis krimi/thriller lett a Tégla. Én nem is vártam volna, hogy majd ennyire megtetszik még nekem is. Csavaros, izgalmas, a szereplők pedig brillíroznak. Leonardo DiCaprio eme alkotás után lett a kedvenc férfi-színészem (persze csak Michael Fassbender mellett), végre Matt Damon is megmutatja, hogy tud ő színészkedni ha akar és Jack Nicholson pedig...hát, az öreg nagyon elemében van, ez süt az egész alakításáról. Le a kalappal előtte! Scorsese biztos kézzel terelgette a filmet, ügyelt mindenre. Emiatt a Tégla bőven az utóbbi idők egyik legjobb krimije.
Legjobb jelenet: Az áfonyalés a bárban.
8. Az Álmosvölgy legendája (1999)
Gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok a horror műfajának. Az első horror amit láttam, Stanley Kubrick Ragyogása volt, még hangalámondásos verzióban, videokazettán. Voltak jelenetek amikor konkrétan a fotel mögé bújtam félelmemben. Najó, mondjuk a fürdőszobás-jelent tényleg képes kicsapni a biztosítékot még egy felnőttnél is, nemhogy egy gyereknél. Aztán sorra elkezdtem keresni Stephen King könyveit és filmjeit és így, szépen lassan teljesen magába szippantott a horror műfaja. 1999 tájékán (akkor voltam 10 éves) jött ki Tim Burton mindmáig talán legjobb élőszereplős filmje, az Álmosvölgy legendája. Akkoriban még PC-magazinokon is találhatóak voltak filmelőzetesek (hol volt még akkor a mindent átfogó internet...) és emlékszem, hogy volt egy "Sleepy Hollow trailer" amitől majd' magam alá csináltam mikor először megnéztem. De már akkor tudtam, hogy nekem az a film KELL. Moziban persze nem nézhettem meg (akkoriban még szigorúan vették a korhatár-besorolást...) de rá pár hónapra kijött videón. Kb. első voltam a könyvtárban aki kikölcsönözte és egy késő őszi délutánon otthon végre megnézhettem. Hát, majd' összeszartam magam! Valami iszonyat módon félelmetes volt a film gyerekfejjel.
Konkrétan rettegtem jónéhány jelenetnél. Mégis annyira egyedi volt a látvány (Burton gótikus-horror stílusa azóta is nagy favoritom) és annyira tetszett az egész atmoszféra, hogy örökre szívembe zártam a filmet. Arról pedig már nem is beszélve, hogy az akkori két kedvencem (Johnny Depp és Christina Ricci) játszották benne a főbb szerepeket. Enne a filmnek olyan masszív hangulata van, hogy képes rögtön magával rántani a nézőt és a stáblistáig nem ereszteni. Azóta már beszereztem DVD-n is és büszke is vagyok rá nagyon. Burton azóta látványos mélyrepülésbe kezdett és rosszabbnál-rosszabb filmeket tesz le az asztalra (az utolsó értékelhető talán a Halott menyasszony volt...) úgyhogy – az Ollókezű Edward és a Karácsonyi lidércnyomás mellett – érdemes nagyra becsülni eme alkotását hiszen egy kreativitása csúcsán járó rendezőt, egy remek szereplőgárdát és egy fekete humorral jócskán átitatott, borzongató filmélményt kínál.
Legjobb jelenet: Én a boncoláson mindig jót nevettem. Nagyon abszurd.
7. Indiana Jones filmek (1981/1984/1989/2008)
Ez nem is egy film, inkább egy quadrológia. Gyerekkorom kedvenc hőse volt Indiana Jones, a merész régészprofesszor aki ősi sírokban kutatott mindenféle értékes kincs után. Emlékszem, hogy az első három részt egyben, videokazetta-gyűjteményben kaptam meg egy szülinapom alkalmával. Az Elveszett frigyláda fosztogatói azonnal magával ragadott. Nagyon, de nagyon élveztem a filmet és még aznap ledaráltam a többi részt is. A Végzet temploma helyenként olyannyira félelmetes volt, hogy odanézni sem mertem, az Utolsó kereszteslovag pedig méltó lezárása volt a filmnézős szülinapnak és a trilógiának is. Másnap rohantam is ki a kertbe és magam is ásatásokba kezdtem, hátha előkotrok valami értékeset az almafa alól. Többnyire csak rozsdás fémdarabokat, meg gyökereket sikerült találnom (ja, és egyszer egy macskacsontvázat...) de aztán nagymamám megmutatta, hogy hol ássak a kertben olyan helyen ahol biztosan akad valami kincs számomra és az aznapi délután folyamán rengeteg váza és cserépdarabot túrtam ki, amelyeket mind értékes leleteknek tekintettem. Odáig sosem jutottam, hogy ostorral hadonásszak magam körül de unokatesóimmal jó kis Indiana Jones-os játékokat találtunk ki a kertben és emellett én is előszeretettel rajzolgattam (hiszen gyerekkoromban én is imádtam rajzolni...) saját Indiana Jones kalandokat képregény és egyéb rajzok formájában.
Külön kalandokat kreáltam Indy-nek, a legdurvább egy A4-es füzet volt amelyet telerajzoltam Indy egyedi kalandjaival. Ha jól emlékszem, valami misztikus japán ereklye után kutatott benne. Természetesen végigjátszottam a PC-re kiadott hivatalos videojátékokat is a témában (a két legnagyobb kedvencem a point n' click Fate of Atlantis és a TPS-mechanikájú Emperor's Tomb volt) de nagyon élveztem a 2008-ban kijött 4. részt, a Kristálykoponya királyságát is. Lucas és Speilberg olyan klasszikus hőst teremtettek akinek komolyabb kihívója azóta sem akadt (ilyen karaktertípussal csak a Múmia-filmek és a Nemzet aranya próbálkozott azóta, persze Lara Croft kivételével de ő ugyebár nő). Az Indiana Jones filmek időtállóak és minden egyes alkalommal kitűnő szórakozást nyújtanak.
Legjobb jelenet: Az Elveszett frigyláda fosztogatóiban van egy rész amikor Indy előtt megjelenik egy vérszomjas kardos ellenfél, ő meg egyszerűen lelövi. A jelenet pikantériája, hogy oda egy hosszú kardozós jelenetet szántak ám Harrison Ford pár nappal előtte ételmérgezést kapott és nem volt ereje ilyesmit véghezvinni. Ezért egyszerűen csak lepuffantotta a hadonászó tagot. Poénos és azóta is klasszikus jelenetsor.
6. Watchmen: az őrzők (2009)
Az az igazság, hogy nem igazán vagyok oda a képregény-feldolgozásokért. Számomra még az agyonhypeolt Bosszúállók 3D is unalmas és erőltetett volt. Popcorn-mozinak elment, de nem estem hanyatt tőle. A 2009-es Watchmen viszont egészen más mint ezek a szuperhősös, képregény-filmek. Ugyan ez is egy képregény-feldolgozás és ebben is szuperhősök vannak, a stílus mégis egészen más. Zack Snyder audiovizuális remekműve még jobban sikerült mint a 300 (pedig az is egy bitang erős alkotás...) és képes volt vele egy olyan univerzumot átadni a nézőnek amely – ha jobban belemélyedünk – tulajdonképpen egy alternatív jövőkép, egy tökéletes anti-utópia vázlata. A szuperhősök benne nem csupán azért vannak, hogy állandóan a város megmentésére siessenek, hanem bizony szerves részét képezik a társadalomnak is. Láthatjuk magánéletüket, konfliktusaikat, amint megöregedve a múltról, a régi szép időkről nosztalgiáznak.
Fantasztikus atmoszférát áraszt a film. Sikerült a giccset teljes mértékben mellőzni, helyette depresszív, mocskos, sötét hangulatú az egész cucc. Igen, ha lennének a való életben is szuperhősök, akkor valószínűleg ilyen közegben "dolgoznának" (mint ahogyan a Ha/Ver is felvázolta ezt előttünk). Manapság már mindennél jobban elterjedtek a képregény-feldolgozások és a mozik ontják a Vasember, Thor, Amerika kapitány, meg Pókember folytatásokat. És ezek közül csak nagyon kevés az, amelyekre azt lehet mondani, hogy hű másolatai a képregényeknek. Éppen ezért szeretem annyira a Watchmen-t, hiszen amellett, hogy alázattal nyúl az eredeti képregényhez, tetejébe még egy remek alternatív világképet is felfest a néző előtt és durvaságával eléri, hogy ne csak egyszeri filmnézős kaland legyen. Kifejezetten ajánlom a bővített változatot.
Legjobb jelenet: Rorschach a sitten.
5. Moszkva tér (2001)
Sokáig morfondíroztam, hogy mi kerüljön az 5. helyre és végül arra jutottam, hogy mindenképp egy magyar film kell ide. Nem volt nehéz dolgom választani hiszen a magyar filmipar jobbára csak nyálas, közhelyes, ótvar filmeket képes kitermelni magából (köszönjük szépen Sas Tamás!) és ha épp nem egy remake meggyalázásáról van szó, akkor valami éktelen nagy marhaságot tolnak be, kínos párbeszédekkel, gyenge szereplőgárdával és még gyengébb sztorival. Noha kivételek azért mindig akadnak (emlékezzünk csak a Kontroll, a Nyomozó, avagy legutóbb a Vizsga nemzetközi sikerére...), a magyar filmek többségükben állandóan a mezőny legvégén kullognak, kifáradtan, botladozva. Török Ferenc Moszkva tér című filmje azonban a jobb, sőt, a legjobb alkotások közé sorolandó amely a honi filmipar termése. Én azt szeretem benne a legjobban, hogy egyáltalán nem lett erőltetett, nem lett izzadság-szagú. Fiatalokról szól – jobbára – fiataloknak és pont ettől működik annyira jól az egész. Főszereplőnk Petya (Karalyos Gábor), a színtér pedig a rendszerváltás idején (1989, ha valaki gyenge lenne töriből...) járó Budapest. Petya a haverjaival (Kigler, Rojál, Csömör) tengeti mindennapjait, házibulikba jár, megszerzi az érettségi tételeket előre, keresi helyét a nagybetűs Életben miközben bekopogtat ajtaján a szerelem is Zsófi (Balla Eszter) személyében.
Azért fogott meg ez a film már elsőre is, mert olyan hétköznapi dolgokról szól amelyek mindenkivel történnek nap mint nap. Lógni a haverokkal házibulikban, feszülten várni a szóbeli érettségit, utána elmenni sörözni és kibeszélni hogy kinek hogy ment...ez mind-mind velem is pont így történt és lefogadom, hogy az olvasók között is akadnak szép számmal akik kellemesen elnosztalgiáztak ezeken a jeleneteken a film alatt. Ennek tetejébe jön még az is, hogy a film tényleg vicces. Nem erőltetetten vicces, hanem a poénok tényleg ütnek. Kínos sallang nélkül. Ezt jobbára az akkoriban még ismeretlen fiatal tehetségek számlájára is írhatjuk, érződik játékukon, hogy örömmel és beleéléssel játszanak, nem pedig csak eldarálják a szöveget a kamerába aztán mennek is kávé + cigi szünetre. Török Ferenc nagyon jól dirigálta le ezt a filmet, a vége pedig tökéletesen vázolja az egyszeri ember felnőtté válását és kilépését az Életbe. Ma már a Moszkva tér sem ugyanolyan mint régen. Nap mint nap megfordulok arra. Most már Széll Kálmán térnek hívják. Évente újítják fel. Ikonikus pontja a városnak de sokan ezt nem is tudják.
Legjobb jelenet: Az érettségi, egyértelműen az érettségi.
4. Komfortos Mennyország (2009)
Az új-zélandi születésű Peter Jackson rendező neve a nagyvilág számára a Gyűrűk ura trilógia (és újabban a Hobbit) révén vált ismertté és elismertté. Azt viszont kevesen tudják, hogy a rendezőnek akadnak még ezen kívül is remek filmjei. A korai Hullajó egyedi humorával (amit a Törjön ki a frász! is továbbvitt), a jelen tárgyalt Komfortos Mennyország pedig drámaiságával emelkedik ki. Én mérget mernék venni rá, hogy eme filmet nem sokan ismerik, holott – véleményem szerint – egy nagyszerű alkotásról beszélhetünk. A film egy átlag-amerikai család bemutatásával kezdődik, valamikor a 70-es évek elején. Itt ismerhetjük meg a főszereplőt, Susie (Saoirse Ronan) személyében aki éli az átlag-tinédzserek gondtalan életét. Az apja (Mark Wahlberg) és az anyja (Rachel Weisz) igyekeznek mindent megadni gyermekeiknek ám a veszély állandóan ott leselkedik a mindennapokban. Ez ebben a filmben a rejtélyes szomszéd (Stanley Tucci Oscar-díjra jelölt alakításával) által jelenik meg aki – és ezzel nem árulok el nagy titkot – egy beteg sorozatgyilkos. A film szólhatott volna arról is, hogy Susie megpróbálja kinyomozni, hogy ki lehet ez a rejtélyes idegen ám akkor az egész nagyon hamar átment volna egy Hátsó ablak koppintásba. Ehelyett a cselekmény az, hogy eme titokzatos szomszéd egy napon meggyilkolja Susie-t és innentől a film vesz egy fordulatot. A lány szelleme ugyanis két világ határán reked.
Egyrészt megpróbál segíteni a gyászoló szüleinek és kézre keríteni a gyilkosát, másrészt ezzel párhuzamosan felfedezi az álomszerű túlvilágot is. Gyerekek, ez a film rohadt szomorú. Lesújtóan. Ha belegondolunk, hogy ilyen dolgok tényleg nap mint nap megtörténhetnek (és nem csak Amerikában, bár ott a sorozatgyilkosok száma mindig is kimagasló volt...) akkor az csak még keserűbb élménnyé teheti a filmet. És ez a szál meglehetősen jól ki lett dolgozva benne. Láthatjuk a korábbi áldozatokat, bepillantást nyerhetünk a gyilkos lelki világába és mindennapjaiba, emellett pedig láthatjuk a megkeseredett apa szomorú hajszáját lánya gyilkosa után. A fantázia és a valóság összekeveredik. Előbbiben Susie csodálatos világokban jár, míg utóbbiban megmarad a gyász és a fájdalom. Eme kettősség hozza a film pikantériáját és pont ettől válik különlegessé. Nem egy könnyű alkotás (képes mély nyomot hagyni a nézőben), de vétek lenne kihagynia bárkinek is aki kicsit is vonzódik a húsba maró lelki-drámákhoz.
Legjobb jelenet: A vége. Egyszerre könnyfacsaróan szomorú és mégis örömteli.
3. A Zongorista (2002)
Lassan be kell végre látnom, hogy Roman Polanski a kedvenc rendezőm. A Zongorista pedig egy olyan film számomra amely hatalmas jelentőséggel bír. Mikor elhatároztam, hogy beszerzem az összes kedvenc filmem DVD-n és a barátnőm megkérdezte, hogy mi legyen az első amit megvegyen nekem ajándék gyanánt, egyből rávágtam, hogy a Zongorista. Van egy pont amikor a tinédzser elhagyja a kamaszkort és elindul a felnőtt élet kacskaringós útvesztőjében. Amikor a gyermeki poénok már nem harsányan röhögősek, csak épp megmosolyogtatóak. Amikor minden ami régen volt már feleannyit sem számít, mint az ami majd eztán jön. Mikor megszületnek a valóban kivitelezhető célok, bővül a tudás, a pénzkeresés lehetősége és a pofonként felérő tudat, hogy a halál elől nincs menekvés. Egyénfüggő, hogy ez kinél mikor jön el. Nekem olyan 17-18 éves koromban alakult ki, készülvén az érettségire, ismerkedve a párkapcsolatokkal és a munkával. Ebben az időszakban tekintettem meg ezt az ominózus filmet és egyszerűen nem tudtam túltenni magam rajta. Olyan szinten SOKKOLT hogy erre előtte még egyetlen más alkotás sem volt képes. Még azok sem amelyek pedig szent célként tűzték ki a sokkolást, a polgárpukkasztást és a megbotránkoztatást. Sokkolt, mert Polanski köntörfalazás nélkül mutatta be a zsidók meghurcoltatásait Varsóban, a kilakoltatásoktól kezdve a híres gettó felépítésén át egészen a kitelepítésig és ettől a ponttól kezdve a főszereplő, Władysław Szpilman (Adrien Brody lenyűgöző alakítása) egymaga marad és vele együtt a néző is szemtanúja lesz megannyi borzalomnak amelyek azokban a vészjósló időkben valóban megtörténtek. Láthatjuk amint emberszámba sem veszik, állatként kezelik, amint bujkálnia kell és házról-házra menekülnie.
Szerintem a zsidók meghurcoltatásairól ez a leghitelesebb, legőszintébb film (ami nem is csoda, hiszen Polanski maga is átélte ugyanezeket). Másrészről ott van még a fényképezés és a zene amelyek újfent zseniálisak lettek. Utóbbi számomra még lényegesebb, hiszen magam is tanulgatom a zongorázás csínját-bínját. Összességében a Zongorista egy remek film. Nem akar több lenni annál, ami és ez jót tesz neki. Nincs felesleges sallang, könnyfacsaró monológok, hősi áldozatok. Polanski csak bemutatja az eseményeket úgy, ahogyan ő is látta őket anno. Inkább ezt a filmet tenném fel díszdobozban a polcomra, mint a Star Wars-trilógiát.
Legjobb jelenet: A Chopin – Ballade No.1 Op. 23 a romos házban, a náci tiszt előtt.
2. Scott Pilgrim a világ ellen (2010)
Te jó ég, hogy én mennyire imádom ezt a filmet! Mikor először megnéztem, úgy éreztem, megtaláltam életem filmjét. De tényleg. Akkor még a Scott Pilgrim képregényeket sem ismertem. Csak betoppant ez a film, jött, látott és győzött. Annyira magával rántott, hogy akárhányszor csak rá gondoltam, széles vigyor kúszott az arcomra. Azt aláírom, hogy valamilyen szinten ez valóban egy geek film. De ha ilyen aspektusból nézzük akkor ennyi erővel a Bosszúállók is az, avagy bármelyik másik képregény-film. A Scott Pilgrim a világ ellen nem a nagyon fiataloknak és nem is a nagyon időseknek szól. Bár tény, hogy ezen két korosztály is remekül szórakozhat rajta (pont ilyen volt a Rontó Ralph is amelyen még én is hangosan röhögtem...). Tele van az egész olyan popkultúrális utalásokkal amelyeket igazán csak az érhet aki már elmúlt 15 és van egy kis fogalma mondjuk arról, hogy mi az a 8 bit, az old-school videojáték avagy az indie rock és a garázszenekar. A sztori szerint Scott Pilgrim (Michael Cera) egy teljesen átlagos srác aki rockbandában zenélget, különcebbnél különcebb haverjai vannak és csak úgy szimplán éldegéli mindennapjait. Egészen addig amíg be nem állít hozzá az igaz szerelem Ramona Flowers (Mary Elizabeth Winstead) személyében. Rózsaszirmok és csilingelő harangocskák helyett azonban Scott-nak szerelme beteljesedéséhez előbb le kell győznie újdonsült barátnője hét exbarátját akik különlegesebbnél különlegesebb képességekkel rendelkeznek. Oké, szóval ezt a filmet egyáltalán nem szabad komolyan venni mert egy akkora poén az egész, hogy kiveri a ház falát.
Ha pedig kicsit is képben vagy videojátékok terén akkor még inkább fogod értékelni. Hiszen melyik másik filmben láthatsz például olyasmit, hogy a főszereplő srác be akar menni egy buliba de ott konkrétan szarrá verik, mire ő "aktivál egy életvisszatöltőt" és mint valami checkpoint-rendszer, nekiindul újra, ezúttal már előre felkészülvén rá, hogy honnan jönnek az ütések. Epic. De ugyanilyen kikacsintásokat találhatunk a zenei szcénára is. Erre pedig a legjobb példa Scott bandájának koncertje. Ja igen, a filmzene pedig külön is megállja a helyét. Valami eszméletlen jó OST-t sikerült összehozni, én nagyjából 2 hónapig szinte minden nap meghallgattam róla min. egy dalt. Persze nem hátrány ha az ember nem ágál a 8 bites chiptune hangzás, avagy az indie stílus ellen. Summa summarum, a Scott Pilgrim a világ ellen kihagyhatatlan film ha még nem múltál el 30 és szereted a zseniális vígjátékokat.
Legjobb jelenet: Számomra az iszonyat hangulatos koncert.
1. Donnie Darko (2001)
Tinikorom meghatározó filmje. Azon túl, hogy ez volt az első komolyabb, elgondolkodtató film amit láttam, olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy másnap újra megnéztem. Aztán rá következő nap megint, csak eredeti nyelven. Aztán rá pár napra megint, a családommal (bár nem emlékszem, hogy miként vettem rá őket egy ilyen filmre...). Aztán évről évre mindig. Újra és újra. Richard Kelly filmje mesterien ötvözi a dráma, a horror, és a sci-fi védjegyeit miközben filmje mégis teljesen egyedi és utánozhatatlan. Az akkoriban még csak épp a szárnyait próbálgató Jake Gyllenhaal tökéletes választás volt Donnie Darko szerepére. A csendes, befelé forduló sráccal egyszerűen nem tudtam nem azonosulni. Az egész film borzasztó baljós hangulatú, a közelgő, 28 napon belül esedékes világvége árnyéka és Donnie folytonos hallucinációi (a rengeteg filozófiai kérdéssel megspékelve) olyan egyveleget alkotnak amely méltán emeli ki eme műremeket a hasonszőrű filmek sokaságából.
Nem elég, hogy a film telis-tele van klasszikussá vált idézetekkel (amiket a mai napig szívesen idézgetek magam is), a mellékszerepekben olyan nagy sztárokat láthatunk viszont mint például Patrick Swayze avagy Drew Barrymore. A filmzene pedig egy külön bejegyzést is megérne, hiszen olyannyira szerves részét képezi a látottaknak, hogy ezen dalok nélkül a film feleennyire sem működhetett volna. Sötét tónusú, elgondolkodtató és szívbe markolóan gyönyörű film a Donnie Darko amelynek készült ugyan egy folytatása de az még arra sem érdemes, hogy egyáltalán a címét megemlítsem. Én amondó vagyok, hogy a Donnie Darko az a film amelyet mindenkinek látnia kell és garantálom, hogy utána még nagyon sokáig nem fog szabadulni a hatása alól. A modern filmművészet egyik legragyogóbb ékköve.
Legjobb jelenet: Nehéz volt választani hiszen a film tele van zseniális jelenetekkel de a legszívbemarkolóbb egyértelműen a vége (zene: Mad World), amelyen én speciel állandóan elmorzsolok egy könnycseppet.
Nos, ennyi lett volna az én top 10-es filmes listám, fiúk-lányok. Biztos akadt volna még nagyon sok film amelyeket említhettem volna (klasszikusok és művészfilmek egyaránt) de mégis eme 10 film az amely a legnagyobb hatást gyakorolta rám valamilyen formában eddigi életem során és ha a kedvenceimről kérdeznek, akkor egész biztosan ezek ugranak be elsőre. Kedvenc filmje ugyanis mindenkinek van, egy top 10-es lista összeállítása azonban már kissé hosszabb ideig tartó agyalást kíván. Szerencsére az utóbbi időben jobbnál-jobb filmek garmadája jut el kishazánkba (még ha néha kizárólag csak DVD-n is) ezért mindenki találhat magának valót. A 2013-as év is igen erős lesz a filmtermést tekintve, úgyhogy ne csodálkozzatok, hogyha a jövőben egy kicsit megszaporodnak itt a filmajánlók.
Na, jó hétvégét mindenkinek!