Megtartom jó szokásom és erre a hétvégére is egy toplistával ajándékozlak meg benneteket. Bár tulajdonképpen eme összeállítást vehetitek filmajánlónak is hiszen lefogadom, hogy a benne szereplő filmek nagyobb részét még nem láttátok. Ezzel azonban semmi baj nincs, hiszen Magyarországra csak nagyon ritkán jutnak egy külföldön nagy port kavart alkotások. A hazai moziba járó pórnép bőven megelégszik egy új (és minél látványosabb) Transformers akcióhülyeséggel, avagy egy cuki animációs mesével, netán valami romantikusnak beállított blődséggel. Így eshetett meg többek között az is, hogy a várva-várt Gonosz halott remake nem jön a magyar mozikba, helyette viszont biztosra veszem, hogy Paranormal Activity 5 nálunk is lesz. Sajnos amíg a fogyasztói közönség az ilyen celluloid-ostobaságokat pártolja, addig nem is szabad várni, hogy mondjuk egy Cannes-ban díjnyertes művészfilm itt is érvényességre juthat. Sebaj, hiszen az internet mindet átfogó világában élünk, így nem eshet nehezünkre beszereznünk kíváncsian várt filmeket. Eme lista összeállításakor igyekeztem a tényleg sokkoló, a néző lelkét szanaszét marcangoló alkotásokat összeválogatni:

10. Rekviem egy álomért (2000)

A Brooklyn-ban született Darren Aronofsky sosem ment el populárisabb irányba. Mindig is megmaradt az elgondolkodtató, sokszor kegyetlen és brutális eszközökkel operáló alkotásoknál. A Rekviem egy álomért 2000-ben jött ki és nem volt kritika, amely ne magasztalta volna az egekig. Tény, hogy a film a maga műfaján belül remekmű és időtálló klasszikus. Aronofsky ezt a sikert azóta sem tudta még csak megközelíteni sem. A kilátástalanságot, az emberi élet gyötrelmeit, az öregedést és a drogokkal és egyéb tudatmódosító szerekkel való együttélést azelőtt még egyetlen film sem mutatta be ennyire naturális ábrázolásmódban. Aronofsky filmje a lélek legmélyére hatol és ott festi fel a néző előtt, hogy milyen esendők is vagyunk mi, emberek. Megkésve tekintettem meg ezt a filmet, de azt hiszem bármennyi évesen is látom, ugyanakkora hatást gyakorolna rám.

Még napokkal később is elmerengtem a cselekményén, és bizony el kell ismerni, hogy a 2000-es évek elején egy ilyen filmmel előrukkolni igen merész cselekedet volt. Benne fájdalmasan szomorú élettörténeteket, semmibe futó sorsokat és a függőség legelbaszottabb fajtáit ismerhetünk meg. És valamilyen szinten mindegyik mozgatórugója a "drog". Azért időzőjelbe téve, mert a drog kifejezés manapság már sok mindent átfed. Ugyanúgy lehet a pia, a tévéfüggőség, a videojátékok utáni imádat, avagy a szex-centrikusság is drog mint a klasszikus értelemben vett kábítószer. Az emberek életét átszövi, nap mint nap találkozhatunk valamilyen formájával. Érdemes többször is megnézni eme filmet hiszen a mondandója csak így kristályosodik ki igazán. A Rekviem egy álomért tökéletes lenyomata modern társadalmunknak, csak épp a túlzásba vitt szociális háló és az okostelefonok hiányoznak belőle, de bármikor rá lehet húzni a mai világ mocskára. Emlékezetes remekmű.

Legjobb jelenet: Mikor Sara végre bekerül a TV-műsorba

9. Szerb film (2010)

Bár szerény véleményem szerint Srđan Spasojević elsőfilmes rendező botrányfilmje az erőszak és brutalitás ábrázolásával jócskán átesett a ló túloldalára (sőt, tulajdonképpen magával rántotta az egész lovat), a Szerb film mégis olyan alkotás lett, amely társadalomkritikus mivolta miatt megérdemel pár mondatot. A cukormázas felszín alatt elfajzott, beteg világban élünk, ez tény. Ha egy film ezt ki is hangsúlyozza, az nem feltétlenül probléma - legalább felnyit vele pár szemet. Ám ha a megbotránkoztatást túlzásba viszik, az a film kárára válhat. A Szerb film is megsínylette, hogy túlságosan sokat akartak vele markolni. Az alaptörténet nem lett volna rossz: a munkanélküli ex-pornós Milos (Srđan Todorović, akit legtöbben a Macska-jaj című filmből ismerhetnek) épp állás nélkül tengődik feleségével és kisfiával, amikor egyszer csak betoppan hozzá egy idegen és hatalmas pénzösszeget kínál neki még egy utolsó melóért. Milos elvállalja, ám a rendező egyre betegebb dolgokat kér tőle a forgatások alatt. Milos besokall és kiszáll az egészből, de egy nap csurom véresen, erős fejfájással ébred. Családját nem találja, csak néhány kazettát, amelyeken ő szerepel az aberrált rendező még aberráltabb filmjében, aki amúgy nem volt rest bedrogozni a pasast, hogy ne ellenkezzen. Így aztán Milos mindent megtett neki. De tényleg MINDENT.

A film második felében azokat az eseményeket láthatjuk amelyeket Milos öntudatán kívül tett. A szex közbeni lefejezéstől kezdve az "újszülött-pornón" át (mondjuk ez nevetségesen amatőr módon lett megalkotva, de talán jobb is) a farok általi fullasztásig igen széles a beteges skála azonban a legdurvább egyértelműen a film utolsó negyede, a nagy leszámolás - itt azért akad egy eléggé megmosolyogtató jelenet is, konkrétan a Milos farka vs félszemű testőr snittre gondolok -, és a családi tragédia. Továbbra is csak azt tudom szajkózni, hogy túl sok, túl sok, túl sok lett a megbotránkoztatás. Ezzel a film inkább elborzaszt, mintsem sokkol. Persze edzetlen gyomrúaknál könnyen kivághatja a biztosítékot még így is - teljesen jogosan -, de az öncélú, túltolt erőszak miatt nem lehet túl komolyan venni a Szerb filmet.

Legjobb jelenet: Rádöbbenés, hogy kik vannak a csuklyák alatt

8. Mechanikus Narancs (1971)

Régen is voltak botrányfilmek. Gondoljatok csak például a Cannibal Holocaust esetére a '80-as években. Azt a filmet nem elég, hogy több helyen rögtön évekre betiltották, a rendezőnek konkrétan bíróság elé kellett állnia mert többek szentül meg voltak győződve róla, hogy amit a filmben láttak (egy turistacsoport emberevő kannibálok áldozatává válik és szépen lassan mindegyiküket megerőszakolják, majd megölik, majd pedig megeszik) az valóság. Mázli, hogy a vádat végül ejtették amikor a szereplők mind megjelentek a bíróságon, bizonyítván, hogy ők igenis életben vannak. Ám kevésbé mázli, hogy állatkínzás vádjával (hiszen a filmben valódiak az állatgyilkosságok) vonulhattak át egy másik perre rögvest. A Mechanikus narancs azonban még régebbi, egészen pontosan 1971-ben jelent meg. Stanley Kubrick mára már kultfilmmé avanzsált sci-fi műve egy alternatív világképet fest fel a néző előtt. Ebben a kifordított, disztópikus Angliában éldegél Alex (Malcolm McDowell) aki - és ez már az első 5 percben kiderül - instant pszichopata, és sem a verekedésektől, sem a nemi erőszaktól, de még a gyilkosságtól sem retten vissza, ha alkalma nyílik rá. Haverjaival balhéról-balhéra járnak és közben magasról tesznek a szabályokra, a normákra és a központi hatalomra. A maguk módján lázadók ők, de tetteik az erőszakból, és nem a szabadság utáni vágyból táplálkoznak. Egy éjszaka Alex a bandájával együtt betör egy művész házaspárhoz a kertvárosban. A férfit megkötözik, feleségét pedig a szeme láttára erőszakolják meg.

Miután még jobban elfajulnak a dolgok, a rendőrség kiérkezésekor a banda többi tagja egyszerűen leüti és otthagyja Alexet, hogy ő vigye el a balhét helyettük. A gyorsított eljárásban történő tárgyalás során a fiatal férfit 14 év letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Azonban két év letöltött után lehetőséget kap egy "kezelésre", melynek folyamán a beteget olyan kúrában részesítik, hogy a végén soha többé ne akarjon majd erőszakos tetteket elkövetni. Alex a mielőbbi szabadlábra helyezés reményében beleegyezik a kezelésbe. Ennek keretében egy székhez kötözik, szemeit kipeckelik (innen az azóta ikonikussá vált kép) és egész nap erőszakos képsorokat nézetnek vele miközben Beethoven IX. szimfóniája bömböl a háttérben. A film ezen szegmense igazi próbatétel még a néző előtt is. Amit Alex lát, azt láthatja a néző is - persze ha eleve nem lenne elég az, hogy egy lekötözött, kipeckelt szemű ember szenvedéseit nézzük. A film utolsó negyede a "meggyógyult" Alex visszatérését láttatja a társadalomba. Helyét nem találja, az erőszak és a szex legapróbb gondolatára pedig öklendezni kezd. Balszerencséjére belebotlik egykori áldozatába is akinek sok-sok éve megerőszakolta és megölte a feleségét. A film vége cseppet sem pozitív. Kubrick nem változtatta meg az alapanyagként szolgáló regény eredeti végét, így filmjének befejezése egyszerre vált ki elégedetlenséget és dühöt a nézőből. Zseniális társadalomkritika mindaz, amit a lezárásban láthatunk. Az egész alkotás egyébként tele van nyíltan ábrázolt szexualitással és gátlástalan és öncélú erőszakkal amelyek révén több elkövetett bűncselekményt is a filmnek tulajdonítottak és Kubrick maga kérte, hogy vegyék le a mozik műsoráról. Egészen haláláig nem is játszhatták Angliában a mozik. A Mechanikus narancs még mai szemmel nézve is egy elgondolkodtató, helyenként megbotránkoztató, merész alkotás, amely Huxley és Orwell megrögzött rajongóinak igazi csemege lehet.

Legjobb jelenet: Alex rákezd a "Singin' in the Rain"-re

7. Seven Days (2010)

Nem igazán ajánlom ezt a filmet azoknak akik már kisgyereket nevelnek. Egy szülő ugyanis értelemszerűen a széltől is óvja csemetéjét, ügyel és vigyáz rá a nap 24 órájában. Ám eljön az idő amikor a gyermek már önállóvá kezd válni. Amikor a szülők helyett a barátok/barátnők és az otthon tanulás, meg a kertben játszadozás helyett az ismeretlen felé történő kíváncsiság fontosabbá válik. A szülő persze óva inti és leteremti ha sötétedés után érkezik haza, nade ez az élet rendje. Előbb-utóbb mindeni elhagyja a családi fészket és a saját lábára áll. Ám mi történik akkor ha a gyerek nem érkezik haza iskola után? Ha semmi hír nincs róla és senki sem tudja merre lehet? Az ilyen esetek azért a legtöbb esetben pozitív végkicsengéssel záródnak, de találhatunk sajnos negatív végkifejleteket is. Daniel Grou kanadai rendező Seven Days című filmje az utóbbi kategóriába esik. A főszereplő Bruno (Claude Legault) élete egy szempillantás alatt megváltozik amikor kislánya egy napon nem érkezik haza az iskolából. Feleségével mindent tűvé tesznek a gyermek után, ám az csak nem akar előkerülni. Végül a rendőrség kopogtat ajtajukon, hogy bizony nagy baj történt. Örökre emlékeimbe vésődtek azon képsorok mikor Bruno a mezőn téblábol, körülötte rendőrök szörnyülködnek és egyszer csak ott találja magát a kislánya holtteste felett. A gyereket súlyosan bántalmazták, megkötözték, megerőszakolták majd megölték. Bruno összerogy lánya teteme mellett. Látja a véres ruháját, a zúzódásokat a nyakán és a combjain, az élettelen tekintetét és a hamuszürke arcát. Később feleségével megromlik kapcsolata, házasságuk rámegy erre a tragédiára. Ám mielőtt Bruno belehalna a fájdalomba, a hírekben bemutatják, hogy elkapták lánya gyilkosát. A kajánul vigyorgó szemétláda meg sem próbálja tagadni bűnösségét. Bruno számára pedig innentől fogva csak egyetlen dolog számít: bosszút állni. Mesteri tervet eszel ki. Szerez egy erdő közepén álló, tóparti kis házikót magának, ahová elvonul magányosan és szorgos munkába kezd. A néző csak később tudja meg, hogy tulajdonképpen az egész házat egyfajta kínzókamrává alakítja át. Aztán csakhamar elrabolja (igen furmányos módon) lánya gyilkosát, miközben éppen egyik börtönből a másikba szállítják át. Elviszi a titkos házba és kikötözi. Innentől pedig a film átmegy egy nagyon brutális torture porn alkotásba amelynek fő mozgatórugója egy megkeseredett apa mindent elsöprő revansa.

Bruno ugyanis a lehető legváltozatosabb eszközökkel kínozza hét napon át a gyilkost, aki eleinte tagad és fenyegetőzik, majd később mindent beismer és a végén már azért könyörög, hogy Bruno mielőbb végezzen vele. Nem egy könnyű darab a Seven Days. Erős gyomor kell hozzá. És bár alapvetően kanadai alkotásról beszélünk, a filmben mégis végig franciául beszélnek (hiszen Kanadának akad olyan része ahol a francia a hivatalos nyelv). A lezárás is eléggé érdekes lett. Én mondjuk teljesen másra számítottam. A kínzások pedig - mint említettem - tényleg megkívánják az erős gyomrot és az edzett nézőt. Például a lánccal verés annyira élethűre sikeredett, hogy a mai napig nem tudom hogyan csinálták meg, de szinte nekem fájt amint Bruno teljes erejéből lesújtott vele áldozatára. Akad egy műtét is a filmben amely aztán végképp kibaszhatja a biztosítékot az egyszeri nézőknél szóval aki nem bírja a helyenként gyomorforgató jeleneteket, az jobb ha bele sem kezd. Az alapkoncepció egyébként feltűnt már más filmeknél is, és természetesen eme film is megkapta a saját kis amerikai remake-változatát (mégpedig a Fűrész 2 alkotóitól) de ne szaladjunk el azon fontos szempont mellett sem, hogy bizony kevés az olyan film, amelyekben a gyilkos elnyeri méltó büntetését. A Seven Days viszont pont ilyen. De utána hetekig nem megy ki a fejetekből.

Legjobb jelenet: A gusztustalan műtét

6. Antikrisztus (2009)

A dán származású Lars von Trier nagy kedvencem. Filmjei olyan művészfilmek amelyek nem épp könnyen befogadhatóak, ám legalább egy életre örök emléket nyújtanak. És bár az abszolút favoritom tőle a világvégét bemutató Melankólia és a két részre bontott Nimfomániás - amit utólag is köszönök szépen Juditnak! -, az Antikrisztus is abszolút megér néhány megtekintést. Eleddig én csupán háromszor láttam. Nem azért mert gyenge film lenne, sokkal inkább azért mert annyira megviselő, hogy ember legyen a talpán aki egymás után többször is megnézi. Már a nyitány is eléggé lehangoló: egy középkorú házaspárral (Willem Dafoe és a rendező örökös kedvence, Charlotte Gainsbourg) ismerkedhetünk meg akik épp a zuhany alatt szeretkeznek miközben kisfiuk a másik szobában odasétál a nyitott ablakhoz és véletlenül kizuhan rajta. Eme tragédia teljesen megrázza a házaspár életét és elhatározzák, hogy terápiás célzattal elmennek abba az erdő közepén álló kis házikójukba amelyben annak idején rengeteg nyarat együtt töltöttek. A túra jól indul, ám a háttérben sötét erők munkálkodnak. Az asszony ezek folytán szép lassan teljesen eszét veszti. Mivel az egész erdőben csupán ők ketten vannak, a férjnek kell kezébe vennie az irányítást és megbirkóznia felesége rohamaival, hallucinációival és a ciklusokban rátörő szexuális étvágyával. Pozitív, életvidám befejezésről itt ne is tessék álmodni mert a film lesújtó véget ér.

Az Antikrisztus egyszerűen szörnyen kegyetlen. Én nem is csodálom, hogy a bemutatásakor Cannes-ban többen kijöttek a vetítésről és nem épp magasztaló szavakkal illették mind az alkotást, mind a rendezőt. Attól függetlenül, hogy ez is botrányfilm lett, érdemes a szimbolikus jelentésére is figyelni. Főként a férfi/nő kapcsolatra van kihegyezve a cselekmény, de jócskán kapunk benne vallási utalásokat is (például az erdő neve ahová érkeznek, a sokat sejtető Éden). Tabu nincs ebben a filmben. Lars von Trier mindent megmutat. Premier plánban felvett szexet, öncélú kegyetlenkedést, gyomorforgató snitteket (azért az extrém, véressé avanzsálódó farokverést igazán kihagyhatták volna), beszélő rókát, pofonvágó befejezést. Művészfilm ez is, de nagyon elborult módon. Összességében viszont ott a helye a rendező legjobb alkotásai között, mögöttes mondandója és megkapóan gyönyörű vizualitása apropóján pedig mindenképp érdemes akár többször is megtekinteni.

A legjobb jelenet: A beszélő róka. Félelmetes

5. Funny Games (2007)

Michael Haneke osztrák rendező idehaza a fekete-fehér Fehér szalag című drámájával vált szélesebb körben ismertté még 2009-ben, később pedig a kifejezetten lehangoló Szerelem (Amour) kapcsán magasztalták az egekig, ha jól emlékszem, még az Oscar-jelölést is megkapta (megjegyzem: megérdemelten, ugyanis zseniális film lett). Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a rendezőnek van egy korai alkotása is, mégpedig a Funny Games aka Furcsa játékok. Ez egy eredetileg német film, azonban 2007-ben a rendező megcsinálta neki az US amerikai változatot is, amely ugyan szinte képkockáról-képkockára megegyezik, mégis egyfajta remake érzetet kelt. Haneke ezzel a lépéssel nemzetközileg is elismert rendező lett, a Funny Games mondanivalója pedig még nagyobb közönségekhez juthatott el. A film eleje egy teljesen szokványos amerikai család autókázásával kezdődik, akik leugranak pihenni egy kicsit a tóparti nyaralójukba. George (Tim Roth), Ann (Naomi Watts) és a kisfiuk remekül elszórakoznak: teniszeznek, napoznak, élvezik a pihenés nyújtotta örömöket. Ez így mind szép és jó, idilli meg minden, de egy napfényes délutánon átjön hozzájuk köszönni két helybéli srác, Paul (Michael Pitt) és Peter (Brady Corbet). A láthatóan jól szituált, minden bizonnyal vagyonos és sportos teniszcuccban feszítő két fiatal kedves beszélgetésbe elegyedik a házbéliekkel. Aztán egy pillanat alatt elszabadul a pokol. A családtagokat leütik, megkötözik és elindul azon vicces kis játékok (innen a cím) sora amelyek folytán a film egészen más hangvételt üt meg, mint a hasonszőrű alkotások. Itt nem a jófiúk győznek, hiszen a jófiúknak kinéző fiatalok itt velejéig romlott pszichopaták, akik konkrét családokat gyilkolnak le, pusztán szórakozásból.

Igen, szórakozásból. A filmben egyébként el is hangzik erre egy igen jelentőségteljes párbeszéd mikor megkérdezik az egyik srácot, hogy miért csinálják ezt. "Miért ne?" - válaszolja erre tökéletes nyugalommal. A Funny Games fő mondanivalója, hogy lehetsz te bármilyen gazdag is, hiheted hogy biztonságban élsz, a szar akkor is a nyakadba ömölhet. Az arisztokratikus, láthatóan jólnevelt és tanult két srác különösebb indíttatás, főbb motiváció nélkül gyilkol. Pusztán azért mert megtehetik. Még félelmetesebb, hogy a film bizonyos pontjain a monológot épp előadó egyik nagyokos fiatal elfordul a többiektől, belenéz a kamerába és személyesen a nézőhöz intézi szavait, ami baromi frászkiverős. Ez volt egyébként az első film amelyet annak idején teljes mértében angolul, magyar felirattal nélkül néztem meg, de szerencsére így is simán megértettem. Nemcsak a szövegeket, de Haneke mondanivalóját is. Erősen ajánlott alkotás, jól mutatja be hogy mire képes az ember ha a meglévő pszichopata hajlam mellé kellő ész is párosul.

Legjobb jelenet: Bármelyik monológ a srácoktól

4. Snowtown / The Snowtown Murders (2011)

A valóságnál sosincs félelmetesebb. Jöhetnek-mehetnek a kitalált maszkos sorozatgyilkosok, az őrült gonosztevők, sosincs annál félelmetesebb, mint ami a valóságban is megtörténhet - vagy már meg is történt. Az Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült Snowtown (ez a városka neve ahol a rémtettek megtörténtek) szörnyen nyomasztó film lett. Justin "Assassin's Creed mozit rendezett" Kruzel elsőfilmes rendezése remek arányokkal mutatja be benne a mocskos, lepukkant kisváros miliőjét a kilátástalan emberi sorsoktól kezdve, a már-már putri szintig süllyedt lakásokig. Olyan hely ez, ahol a háromlábú csontsovány kutya az úttest közepén biceg kitartóan és a tűzcsap mellett két számmal nagyobb, koszos kezeslábasban kisgyerek nyal olcsó jégkrémet. Olyan porfészek ez, ahol a legtermészetesebb dolog az ha a szomszéd perverz fasz meztelenül fotózza a gyerekeket. Ebben a közegben él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) lecsúszott anyjával és testvéreivel (akik közül az egyik random időközönként megerőszakolja szerencsétlent). A szociális segélyekből tengődő család nem igazán lóg ki az ottani átlagból, napjaik eseménytelenül és reménytelenül telnek. Egészen addig amíg be nem állít a családhoz John (Daniel Henshall) mint anyuci új pasija. A csávó nagyon szimpatikus. Borzasztó kedves a gyerekekkel, gyengéd az asszonyhoz, és a szomszédság is hamar a barátságába fogadja. Jamie is egyfajta megváltóként tekint rá, olyan pótapának tartja, akire fel lehet nézni. Csakhogy John sötét titkokat rejteget, és mivel Jamie egyre több időt tölt vele, a pasasnak előbb-utóbb be kell őt vezetnie erőszakos világába. John ugyanis az erőszakra erőszakkal válaszol. Nem nézi tovább tétlenül, hogy mindenféle perverz lakik az utcában, hogy drogdílerek cuccot árulnak az iskola környékén és hasonlók - ő bizony cselekszik. A lakóközösségben pedig mindenki mögötte áll. Hiszen valakinek meg kell tisztítania az utcákat a mocsoktól. A községre veszélyt jelentő embereket elrabolják, kikötözik, megkínozzák, felmondatnak velük szalagra egy monológot miszerint sürgősen el kell hagyniuk a várost, majd végeznek velük, a testeket pedig olajoshordókba rejtik.

A brutalitást szinte dokumentumfilm szerűen tárja elénk Kruzel alkotása. A legfélelmetesebb viszont egyértelműen az, amit a saját képzeletünkre bíz. Halljuk, de nem látjuk mi folyik éppen és belegondolni, elképzelni egyszerűen sokkal hatásosabb és sokkal letaglózóbb, mintha megmutatnák nekünk premier plánban. Persze kegyetlen jelenteket így is kapunk. Ahogy Jamie egyre jobban belefolyik ebben a világba, úgy nyílnak ki előtte is a kapuk és egyszer csak azon kapja magát, hogy már átlendült azon a holtponton ahonnét már nincs kiszállás, nincs visszaút. Az őt megerőszakoló testvérének meggyilkolása a film egyik legerősebb, egyben legdurvább jelenete, amikor az emberből vadállat válik, még ha csak néhány perc erejéig is. A Snowtown azon túl, hogy elgondolkodtatja a nézőt, tudatosítja is benne, hogy ezek a szörnyűségek bizony a való életben is megtörténtek (mégpedig 1992 és 1999 között). Jól jön film után egy jó vígjáték, mert képes nagyon mély letargiába hajszolni a nézőt.

Legjobb jelenet: Mikor Jamie rájön, ki van a csaphoz láncolva

3. Mártírok (2008)

A Mártírok a francia Pascal Laugier 2008-as lélektani horror-drámája, amely bezsebelt jó pár rangos díjat és szokás a francia újhullámos horror legjobbjaként emlegetni. A film Anna (Morjana Alaoui) és Lucie (Mylene Jampanoi), a két barátnő véres karakterdrámája. Műfaját tekintve sokkal inkább dráma mint horror, de ettől függetlenül még tele van erőszakosabbnál erőszakosabb és véresebbnél véresebb jelenetekkel. Kapásból úgy nyit, hogy egy teljes mértékben leamortizálódott, összevert, vágásoktól és sebektől vérző fiatal lány rohan kifelé egy gyárépületből. A nézőnek már a nyitó képsorok láttán is kikerekedik a szeme, ám ekkor ugrunk előre laza 15 évet az időben. Egy teljesen hétköznapi, átlagéletet élő családot ismerhetünk meg, akik épp reggelihez készülődnek. Ekkor egy idegen alak csenget. Az apa kinyitja az ajtót, de rögvest kap is egy akkora gyomorszájon lövést egy shotgun csövéből, hogy öt métert csúszik hátra. És mielőtt azt hinnénk, hogy a család többi tagja menekülőre fogja és egyfajta Magasfeszültség -szerű bújócskázós, home invasion horror kerekedik ki az egészből, ki kell ábrándítanom az erre vágyókat: a fegyveres idegen szép komótosan az egész (!) családot lemészárolja, senkit sem hagy életben. Miértjeire akkor kapjuk meg a választ, amikor kiderül, hogy ő Lucie, és azért érkezett a családhoz, hogy végre bosszút álljon egykori sérelmeiért, a gyártelepen eltöltött fájdalmas évekért.

Csakhamar befut Anna is, aki megpróbál mindenben segédkezni barátnőjének. El is kell ezen segítség, hiszen a lányt látomások és borzalmas víziók gyötrik. Tulajdonképpen ezen utóbbiak hozzák a film félelmetesebb, horrorisztikusabb jeleneteit. A történet további alakulásáról, a miértekről és a rejtélyekről nem szeretnék sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy a film sava-borsa a halál utáni élet kérdéseire próbál válaszokkal szolgálni - mindezt pedig sokkolóan erőszakos módon bemutatva. Torture-porn ez a javából, méghozzá a keményebbik fajtából. Erőteljesen próbára teszi a nézőt, de a végére valami egészen abszurdba vált át. A halál utáni lét keresése egy egészen új ízt ad a Mártíroknak, ami által jóval többé válik, mint egy potom erőszakos horror. Szerintem alapfilm. Nehezen emészthető, de érdemes megtekinteni.

Legjobb jelenet: A Válasz keresésének procedúrája

2. Maniac (2012)

Jól emlékszem, mennyire vártam ezt a filmet. Anno nagyon felkeltette az érdeklődésem, méghozzá több szempontból is. Egyrészt az egyedi látványvilága miatt, amelynek lényege hogy a főszereplő "szemén" keresztül láttatják velünk az eseményeket, másrészt Alexandre Aja társrendező neve miatt aki, még manapság is az egyik legjobb horror-rendező a placcon (többek közt neki köszönhetjük a Magasfeszültséget, a Tükröket és a Sziklák szeme 2006-os remake változatát is). A francia Franck Khalfoun rendezésében érkezett Maniac tulajdonképpen egy remake, de sikerült úgy átültetni a mai korba, hogy mégis megmaradtak az eredeti változat legnagyobb erényei. A főszerepet a kölyökképű Elijah Wood kapta, aki szerény véleményem szerint tökéletes választás volt a szerepre hiszen pont azzal emelkedik ki az átlagból, hogy nem emelkedik ki az átlagból. Értsd: teljesen hétköznapi figura, aki ha épp mellettem utazna a buszon, akkor sem nézném ki belőle, hogy nőket gyilkol és skalpol meg. Mert bizony a filmben szereplő Frank egy ilyesfajta elmebeteg pszichopata. Anyakomplexusa (itt azért egyesekben felsejlhet a Psycho) egészen odáig fajult, hogy áldozataiban saját anyját látja akiről - és ez a visszaemlékezésekből derül ki - sosem lehetett elmondani, hogy mintaanya lett volna. Ivott, drogozott, az utcán a fia szeme láttára dugatta meg magát másokkal és cseppet sem érdekelte, hogy Frank végignézi az egészet. Szegény kisfiúban ez az életmód olyan mély lelki sérülést okozott, hogy felnőtt korára egy teljesen eszét vesztett, bekattant alakká vált, aki éjszakánként nőkre vadászik és miután megölte őket, skalpjukat hazaviszi a műtermébe ahol próbababákra húzza rá a véres, húscafatos hajzuhatagokat. Gyakran kísértik hallucinációk és migrénes fejfájások hada, amelyekre rengeteg gyógyszert szed. Aztán belép az életébe Anna (Nora Arnezeder) aki profi fotós és csodálja Frank munkásságát, amint mérnöki precizitással készíti a próbababáit. Ők ketten összebarátkoznak, de persze Frank nem tud leállni gyilkos szenvedélyéről és tovább öl és csonkít. A végjátékban aztán összemosódik képzelet és valóság, együtt robogunk előre a keserű végkifejlet felé.

Nagyon tetszett az egyedi, "belső nézetes" POV stílus és a zene is, amely azon túl hogy nagyon fülbemászó szintipop, a cselekmény szerves részét is képezi. A kamerakezelés is hibátlan lett, pedig könnyedén elhasalhattak volna vele. Ám szerencsére ez az újszerű látásmód tökéletesen illeszkedik a filmbe (bár elvétve kapunk külső szemszögből felvett jeleneteket is) és Elijah Wood is gyakran néz bele a tükörbe ahhoz, hogy ne csak a mozgását és tetteit, de egyáltalán őt magát is láthassuk. Az erőszakos, véres jelenetek egyébként iszonyatosan élethűre lettek megcsinálva, szinte a néző is a testén érezheti a penge hidegét, avagy a húsába vájó kés éles fájdalmát. Amikor pedig Frank az ágyon összekötözött öreg nőről egyszerűen letépi a fejbőrét a hajával együtt, na, azon még én is felszisszentem. A Maniac azonban mégis inkább azért emelkedik ki, mert ha lehántjuk róla az egyébként nagyon jó, elvont kerettörténetet, és a gyilkos motivációinak mozgatórugóját akkor kapunk egy olyan lecsupaszított valóságot, amely bárkivel, bárhol, bármikor megtörténhet. Hiszen elmebeteg, aberrált emberek nap mint nap felkelnek és lefekszenek, közben pedig senki sem tudja mit csinálnak. Talán csak magukban beszélnek egész nap, de az is lehet hogy a pincében kínoznak halálra egy nőt. A Maniac sorozatgyilkosa teljesen hétköznapinak tűnő figura. Olyan aki előre enged téged a sorban, de közben azon filózik, hogy egy csavarhúzóval átdöfi a koponyádat. Épp ettől lesz nyugtalanító és a megszokottnál sokkal félelmetesebb ez a film. Mert túlságosan is hétköznapi. Hab a tortán, hogy vizualitásában is emlékezetes.

Legjobb jelenet: Lucie legyilkolása egyetlen dal alatt

1. Eden Lake / Gyilkos kilátások (2008)

A legjobban mindig attól félünk, ami nap mint nap körülvesz bennünket. James Watkins angol rendező masszívan beírta nevét a modern, naturalista horrorfilm gyártás legjobbjai közé, amikor 2008-ban előhozakodott az Eden Lake című horrorral - később pedig a gótikus horror Fekete ruhás nő szólt nagyot. Műfaját tekintve persze ez egy kőkemény horror, de ha végignézzük, akkor rájöhetünk, hogy tulajdonképpen akkora társadalomkritika bújik meg benne, hogy szinte kirúgja a ház oldalát. A film első fele egy szerelmespár, Jenny (Kelly Reilly) és Steve (a mára már kultszínész Michael Fassbender egyik első alakítása) vidéki kiruccanásával nyit, akik a festői Éden-tó mellé kirándulnak pihenés céljából. Igen ám, csakhogy az Éden-tó már a folyton ott bandázó helyi fiatalok kedvenc helyévé avanzsált, akik nem restek jól beszólogatni a párnak. Amolyan tipikus suttyó gyerekekről van szó, akik állandóan csak rossz fát tesznek a tűzre, folyton balhékba keverednek, felnőtt korukra pedig masszív alkoholisták lesznek tíz gyerekkel és egy gyógyszerfüggő, hűtlen asszonnyal. A bagázs feje Brett (Jack O'Connell aki a Skins című brit sorozat harmadik és negyedik évadából lehet ismerős, bár azóta kapott sokkal nagyobb filmszerepeket is) rögtön ki is pécézi magának az ifjú párocskát és igyekszik mindent elkövetni, hogy takarodjanak el az ő kisajátított területéről. Nem szégyell még lopni is tőlük. Persze a bagázs többi tagja lelkesen segít neki ebben, hiszen Brett a főnök, Brett a kibaszott kis kakas a szemétdombon. A dolgok akkor fajulnak el végérvényesen, amikor a párnak köszönhetően Brett szeretett, cuki kiskutyája (már ha egy rottweiler lehet az) elhalálozik. Erre a cseppet sem normális srác annyira berág, hogy konkrétan hajtóvadászatot indít a szerelmespár ellen az erdőben. Innentől fogva pedig a film átmegy egy iszonyatos, feszített tempójú, hajszolós, brutális kegyetlenkedés-cunamiba.

Steve mobiltelefonnal rögzített megkínzása, a "vérszerződés" avagy az indiai kisfiú élve felgyújtása a kocsigumival mind-mind elegek lennének, hogy önmagukban is kivágják a biztosítékot a nézőnél, ám a film nem áll itt meg. Jenny kilátástalannak tűnő menekülését is figyelemmel kísérhetjük, amint sebzetten és megtörve bujkál a hatalmas erdőben a rá vadászó tizenévesek elől. Az igazi, csontig hatoló mélyütés azonban egyértelműen a film legvége. Én ennél nyomasztóbb, ennél sokkolóbb befejezést még egyetlen másik alkotásnál sem láttam (oké, a Megan is Missing megközelítette). Egyszerűen letaglóz, a székbe szögez és bár mérhetetlen dühöt vált ki belőled, tudod, hogy ez az a befejezés, amely a valóságban is megtörténne. Nincs cukormáz. Eléri, hogy soha többé ne akard megnézni ezt a filmet.

Legjobb jelenet: Egyértelműen a vége, ami beleég az agyba

Köszönöm a figyelmet, remélem találtatok olyan filmeket amelyekhez meghoztam a kedveteket. A listán szereplő összes filmhez kell az erős gyomor de garantáltan olyan maradandó élményekkel és gondolatokkal lesztek gazdagabbak utánuk, hogy átértékelitek majd az itthon a nagyközönség elé eljutó 3D-s akcióhülyeségek és lanyha, semmitmondó ostobaságok fontosságának szerepét. Hiszen nem minden filmnek az a szerepe, hogy szórakoztasson. Néha kell az elgondolkodtató, hosszú beszélgetésekre késztető film is. Még akkor is ha legtöbb esetben ehhez a filmnek sokkolónak, megbotránkoztatónak és öncélúan erőszakosnak kell lennie. Ne higgyétek, hogy én elsősorban csak az ilyen filmekre vadászok. Mivel alapvetően filmzabáló vagyok, nagyon sok film megfordult és még több film meg is fog fordulni nálam. Ám szeretem kicsemegézni az olyan alkotásokat amelytől az egyszeri mozilátogató haja égnek áll, és legszívesebb benyomnám az itt szereplő filmek bármelyikét egy itthon előszeretettel ajnározott szuperhősös film közben.

Lesz még toplista, de erre a hétre be kell érnetek ezzel.

UPDATE: Újabb 5 lélekgyilkos film