Kiadás éve: 2012
Kiadó: Interscope, Polydor, Stranger
Műfaj: Indie pop
Ezt hallgasd meg: Born To Die
Régóta adós vagyok már ezzel az ajánlóval valakinek, úgyhogy ezúttal pótolnám is hiányosságom. 2012 nem volt kifejezetten erős év zenei téren de azért akadtak igazán kiemelkedő albumok akkor is. Példának okáért itt a jelen tárgyalt Born To Die amelyet már sajnálok, hogy nem választottam meg az év lemezének (beszédes, hogy az általam év lemezének kikiáltott külföldi albumról azóta sem született ajánló, hiszen alig hallgattam...). Szóval Born To Die. Hol is kezdjem? Én valamilyen szinten azért szimpatizálok a hipszter életérzéssel és Lana Del Rey albuma tökéletesen hozza a hipszer-lét minden varázsát és szépségét. Olyannyira retró és mégis modern, hogy egyszerűen lehetetlen nem imádni. Ennek tetejébe viszont nemcsak 1-2 remek dal akad rajta, hanem szinte az egész album tele van jobbnál-jobb, erősebbnél-erősebb szerzeményekkel. Nem kérdéses, hogy a kisasszony zseni. Ennyire jól elkapni az 50-es évek fényűző, ám a fényűzés alatt mégis rothadó hangulatát senkinek sem sikerült előtte sem, utána sem. Ez a cukormáz alatti valóság, a noir-filmek hangulatának dalokba öltött mása. Filmben nagyon hasonlít hozzá Brian De Palma Fekete Dália című noir krimije, videojátékban pedig a Rockstar Games (GTA-sorozat) egyik legigényesebb alkotása, az L.A. Noire. Már kapásból a lemeznyitó Born To Die megalapozza a hangulatot. Egyszerre felemelő és mégis depresszív. Erre egyébként erősen reflektál Lana hangja is. A mai napig talán a leghíresebb szerzeménye, én elsőre csak kíváncsiságból hallgattam meg (és mert előtte ajánlották...) de szinte kővé dermedtem amint hallgattam. Gyönyörű. Kicsit féltem is, hogy ezt a szintet már nem lehet túlszárnyalni. Azt hittem az album további része közepes töltelék-számok sokasága lesz. Hát, tévedtem! Az Off To The Races remekül vezeti tovább a hallgatót ezen a múltba révedő utazáson, a Blue Jeans pedig személyes kedvencem. Újfent zseniális. Egyszerű, de nagyszerű. Lana hangja és a múltba révedő dalszövege olyan hangulatot kölcsönöz neki amelybe beleborzong a hallgató. Én itt kezdtem érezni, hogy ez most valami igazán új és nagyszerű lesz. Érkezik a Video Games. Az énekesnő egyik régebbi felvétele de új köntösben. Számtalan feldolgozást kapott azóta (kedvencem a Kasabian verziója) de az eredeti szinte lélek-simogató hatással bír. Újfent érdemes figyelni a dalszövegre mert az 50-es évek noir hangulata és a hollywood-i giccs alatt meghúzódó mocskos, élvhajhász, rohadt gazdag éra bemutatása talán ebben a dalban érhető tetten a leginkább.
Utána jön a Diet Mountain Dew a maga kis bohókás stílusával (na, azért a dalszöveg mégsem annyira vidám...) és ezt a dalt egyébként bőven írhatta volna mondjuk Marina & The Diamonds is annyira könnyed és pop-ízű. A National Anthem magasztos, bár nekem túl amerikai. A Dark Paradise viszont már sokkal-sokkal jobb, ám szintén elég depresszív. A Radio finom odaszólás valamelyik exének, a Carmen pedig megintcsak a szenvedés és keserűség példázata egy remek dalon keresztül. A Million Dollar Man olyan szerzemény amelynek már a címe is beszédes. Lana itt a pénzéhes, sznobokra specializálódott özvegyekről énekel, tudjátok, akik csak kihasználják a pasikat és elszívják a pénzüket. Újabb noir-adalék. Aztán Summertime Sadness. Hát, ez egy kurvajó dal! Egyrészt nagyon slágeres, szinte azonnal a hallgató fülébe kúszik, másrészt szép kis odapirítás Lady Gagának a "S-S-S-Summertime..." résszel. A lemezt a This Is What Makes Us Girls zárja. Inkább az erősen jó, mintsem az újfent zseniális felé hajló darab de egyébként is ott a Paradise Edition amely tartogat még pár remek dalt, és az a vicc, hogy a Media Markt-ban csak 400 forinttal drágább mint a jelent tárgyalt "standard" kiadás. Hogy ezt ki árazta be, azt nem tudom. De valószínűleg nem volt magánál. Mindegy, a lényeg az, hogy ha megjött a kedvetek a Born To Die albumhoz akkor a Paradise Edition-t keressétek. Abszolút megéri. Kifejezetten ajánlom azoknak akik szoktak női előadókat is hallgatni és kedvelik az igényes, magvas mondandóval bíró, az indie és a mainstream határmezsgyéjén mozgó modern klasszikusokat. Ugyan Lana Del Rey a Tumblr-generáció szülötte és még csak nemsoká lesz 26, ezzel a lemezzel máris beírta magát a nagykönyvbe. Én szorítok neki, hogy a jövőben is hasonlóan színvonalas mesterművekkel kápráztasson el bennünket. Minden esélye megvan rá.
Értékelés: 10/9
