Sokszor belefutok abba hogy azon kapom magam hogy nagyon le vagyok maradva tévéműsorok ismeretének tekintetében. Már minden ismerősöm egy új valóságshow-ról vagy tehetségkutatóról mesél, én meg csak bambulok némán mert fogalmam sincs miről van szó. Azért hozzáteszem: nem volt ám ez mindig így. Fiatalabb koromban én is imádtam tévézni. Mondjuk akkor még voltak normális műsorok is. Bár a 90-es években ezek színvonala még jócskán a béka hátsó fertálya alatt leledzett, a 00-ás évek már elhoztak egyfajta minőségbeli javulást, fejlődést. Ugyan én is az olyan klasszikus magyar meséken kezdtem el felnőni mint a Frakk, a macskák réme avagy a Mézga család (amely egyébként a mai napig egy remek szociológiai tanulmány lehet bárki számára), később – főként a külföldi és ezek közül is elsősorban az ázsiai mesék bejövetelével – jócskán kiszélesedett az a bizonyos skála. Ugyan nem tudtuk még mi az az anime, a Dragon Ball már akkora slágernek számított az osztályban (gyűjtögethető kártyái kinek voltak?) hogy aki azt nem ismerte, az talán nem is volt ember. Szerintem a Dragon Ball sosem volt annyira nagyon durván erőszakos hogy be kellett volna tiltani. Oké, a készítők néha kicsit átestek a ló túloldalára de legalább a harcok megfelelően epikusak és élménydúsak voltak. A szereplők halandók voltak annak ellenére is hogy rendelkeztek "szuper-képességekkel". Emígy pedig sokkal jobban izgultunk és szorítottunk értük. Legalábbis én biztosan. Ha jól emlékszem délutánonként ment a sorozat néhány hónapig (rohantam haza a suliból hogy elérjem), aztán a megszüntetése után még kijött pár rész VHS-en de igazán akkor kapott újra nagy figyelmet amikor már a netről le lehetett tölteni nemcsak az alap Dragon Ball és Dragon Ball Z szériákat hanem a GT-t is. Viszont ehhez jópár évnek el kellett telnie. Addig volt még egy Pokémon és Digimon -láz is de ezek engem speciel már rohadtul hidegen hagytak. Ahogy egyre cseperedtem fel, egyre jobban kezdtek érdekelni a felnőtt műsorok (rossz az aki rosszra gondol...), szépen lassan átszoktam például a kvízműsorokra és a vetélkedőkre. Magasról tettem arra hogy ki játszik, egyszerűen csak kíváncsi voltam arra hogy vajon a feltett kérdésekre én is tudom-e a választ. Magamat teszteltem és rengeteg új információval lettem gazdagabb. Aztán egyre több csatorna lett.

"Az egyetlen életképes Barátok közt-copy műsor" (Jóban Rosszban)

Az érettségi évére aztán végképp felhagytam a tévézéssel és inkább a zene, meg a könyvek felé fordultam. Már előtte is nagyon szerettem olvasni, sokszor egy jó könyv többet ért nálam mint egy milliókból forgatott, látványos hollywood-i alkotás. 2009 vége felé aztán belecsöppentem a blogos életbe. Pár hónappal később, 2010 közepe felé haladva már jócskán oldalakat írtam tele a saját véleményeimmel az agymosó médiáról, meg a sok szennyről amely a tévéből árad a gyanútlan emberekre és mindehhez az is okvetlenül hozzá kellett hogy tartozzon, hogy újra bekapcsoljam a tévét, ha legalább csak "szociológiai terepmunka" avagy információszerzés céljából is. Rögtön rácsodálkoztam arra hogy mennyire alacsony is az átlagemberek által elvárt színvonal. Agyonsztárolt valóságshow-k nyolc általánost végzett szereplőkkel és tipikus utcasarki lotyókkal. Trendi – de külföldről lopott – kvízműsorok magukat nagyon okosnak beállító ám valójában egy 12 éves gyerek értelmi szintjén álló játékosokkal. Zenés tehetségkutatók (szintén külföldi mintára) erősen túlértékelt és külföldön életképtelen produkciókkal. Sorozatokba nem mennék bele hiszen például a Barátok közt már akkor is ment amikor én még csak 9 éves voltam de ezt a sorozatot nézni ma már inkább életstílus, mintsem esti szórakozás. Naná hogy a konkurencia is lekoppintotta. Az úgynevezett ismeretterjesztő-műsorok is felszínen maradtak, épp csak az a kérdés hogy ki képes manapság még adni egy megalomán Napló szavára amikor mint kiderült: saját maguk rendeztek meg bizonyos jeleneteket. Persze egy átlagnéző ezek felett szemet huny hiszen neki csak és kizárólag a szórakoztatás a fontos. Ha hazamegy fáradtan a munkából/suliból/piacról (drágalátos nyugdíjasok...) akkor valami agy-kikapcsoló idiótaságot szeretne órákon keresztül bámulni és még véletlenül sem olyat amin akár el is lehetne gondolkodni. Agyzsibbasztásra ugyanis van igény. Elég nagy Ami elgondolkodtatna, az uncsi. Fúj, nem kell, vidd innen! Faramuci helyzet ez de az országban nagy általánosságban sajnos pontosan ez a jellemző viselkedésforma. De mondjuk nem csak itt. Ez globális mint a klímaváltozás meg a túlnépesedés. Nézzétek csak meg Amerikát. Elhízott, túlsúlyos emberek tömkelege bambul egész álló nap a tévé előtt, kvázi hipnotikus állapotban. Ezért SEM mennék soha Amerikába. De most térjünk vissza itthonra:

"Csöcsökkel bármit el lehet adni" (Való Világ 4)

Reggel feltűnnek a beszélgetős műsorok a kávé mellé. Ezekhez általában társul délelőtt egy baba-mama-, majd 12:00 környékén valamilyen főzős-műsor spin-off is. Utána telefonos játékok agyhalott műsorvezetőkkel és olyan feladványokkal amelyeket általános iskola 5. osztályban röpdolgozatokra írnak. Délután már bekapcsolódnak a különféle sorozatok is majd este jöhet a Híradó amely ahány csatorna, annyiféle verziót magyaráz be. Erősen pártfüggőek lettek már ezek is, sokkal célszerűbb (és persze gyorsabb, naprakészebb is) ha az ember a híreket inkább az interneten olvassa el. A tévében a híreket a két legnagyobb kereskedelmi csatornánál ma már reklámszünetekkel és indokolatlanul beiktatott bulvárhírekkel hígították fel amelyek révén ezen műsorok lassan a már említett ismeretterjesztő-műsorok szintjére degradálódnak le (nem mintha eddig olyan magas lett volna a színvonaluk) és nagyon távol állnak az egykor kiindulópontként kezelt CNN avagy BBC minőségétől. Tudjátok, a bulvárt én alapvetően gyűlölöm. Egyszerűen nem fér a fejembe hogy miként lehet hírértéke annak hogy az egyik honi megélhetési celeb épp szakított a párjával, a másik több millióért utazott újdonsült feleségével Egyiptomba, a harmadik pedig nem örül a Nemzeti Dohányboltoknak de ő nem is dohányzik úgyhogy ez őt nem is érinti viszont muszáj volt már róla is írni mert régen (két lapszámmal ezelőtt) szerepelt utoljára. Az én szememben ez a mocskos bulvár az összes szennylappal és online honlappal egyetemben a kultúra és mint olyan, a társadalom felé irányuló szórakoztatási forma leges-legalja. A hat láb mély, sárral és szarral felöntött sírgödör amelyben nyakig mártózik az erre fogékony társadalmi réteg. Ők azok akiknek úgy kell napi szinten a Bors mint egy kiló kenyér és ők azok akik beszélgetőpartnerek között már nem is képesek magukról, a családjukról (?) avagy a munkájukról mesélni hiszen ezek mind roppant unalmas témák azonban annál izgalmasabb például hogy Gáspár Laci kivel van újra együtt, vagy hogy a legújabb X-faktor két döntőse közt dúl a szerelem. A média egy szar-tenger. Sokan kristálytiszta víznek látják és fejest ugranak belé minduntalan. Aztán a vége felé, amikor már nem látszik a part, észbe kapnak hogy hoppá, mégiscsak szarban úszkálnak. Kapálóznak, pánikolnak, aztán végül elmerülnek és belefulladnak a szarba ami egyfajta elbaszott reinkarnációként kiokádja majd magából a megfulladt, ezáltal saját lényét teljes mértékben kiszolgáltató egyedet a partra. Feltápászkodik, körülnéz. Látja hogy a való élet tele van olyan dolgokkal amiktől fél (megfelelni akarás, biztos állás, szerető társ, kiegyensúlyozott családi élet, stb.) és menekülni mindig könnyebb, az mindig egy remek alternatíva. Megfordul hát és bizony azt látja hogy rengetegen úszkálnak még a szar-tengerben amely már megint kristálytiszta vizűnek látszik. És inkább visszaugrik. Ezáltal pedig kezdődik minden elölről.

"Ha ők a zsűri akkor inkább maradok a garázsban zenélésnél" (X-faktor)

Nézzétek el nekem ezt a kicsit hosszabb okfejtést de ez a téma megkívánta. Tévé már minden háztartásban van és mossa az agyakat továbbra is kitartóan. A fiataloknál komplett személyiségek vesznek oda és helyettük színre lép valamiféle elbaszott mainstream popelőadó imidzs amely megköveteli a tökéletes testfelépítést de ugyanígy megköveteli a minél több bulizást, piálást, dizájndrogokat meg a változatos (értsd: minél több partnerrel történő) szexet is. Ez is egy életforma, csak épp hosszú távon nem túl életképes. A tévé nem illik bele az én világnézetembe. Ha akad egy kis szabadidőm akkor inkább meditálok, olvasok, edzek, zenét hallgatok vagy netezek. Nekem ezek jelentik a kikapcsolódást. És büszkén vállalom a téma iránti tudatlanságom amikor az irritálóan bugyuta Éjjel-nappal Budapest-ről avagy az egyik legújabb tehetségkutató rövid pályafutású sztárocskáiról kérdeznek. Egyre többen gondolkodunk így, ez pedig megnyugtat hogy a hiba nem az én készülékemben van. Az internet egyre rohamosabb iramban történő térhódításával lassan de biztosan kiveszik a különféle kereskedelmi csatornák létjogosultsága. Ha csak azt nézzük hogy most, 2013-ban egy legújabb 3D-s tévét már hangvezérléssel be lehet kapcsolni és a YouTube és Facebook alkalmazásokon kívül megannyi érdekesség található még rajta – ráadásul a télen érkező újgenerációs konzolok még feljebb tornázzák a technikát – nos, nem jósolok túl fényes jövőt még a két legnagyobb kereskedelmi csatornának (RTL Klub és TV2) sem, hiába a HD-átállás meg a megannyi mellék-csatorna kollaborációja. Ha hirdethetném az igét akkor valami olyasmi lenne az hogy "van élet a varázsdobozon túl is". Aztán hogy ezt mélységeiben ki értené meg...?