Kiadás éve: 2013

Műfaj: Industrial metal/Electro-pop

Ezt hallgasd meg: Satellite

Dacára annak hogy egy kicsit visszakúszott a jóidő az országba, én ezúttal mégis egy borongósabb, sötétebb albumot vennék górcső alá. Kezdjük ott hogy a Nine Inch Nails egy rohadt fontos zenekar az életemben. Velük való ismerkedésem még 2007-ben kezdődött amikor is kihozták a számomra mára már klasszikussá avanzsálódott Year Zero nagylemezüket. Akkoriban a torrent számomra még ismeretlen volt, azonban különféle orosz oldalakról már le lehetett tölteni komplett albumokat is, elég jó (értesd: 320 kb/s) minőségben. Eleinte erre a sorsra jutott nálam a Year Zero is hiszen épp edzéshez kerestem tempós, zúzós rockzenét. Gyerekek, nem túlzok ha azt állítom hogy a Year Zero annyira magával rántott már első hallgatásnál is, hogy azonnal abbahagytam az edzést és elkezdtem a Nine Inch Nails (a továbbiakban NIN) munkásságával foglalatoskodni. Rá 1 hétre pedig berendeltem Amerikából mind a Year Zero-t, mind annak remix változatát és kiegészítésképpen még a banda 2005-ös With Teeth produktumát is. De a Year Zero volt a legjobb. Anno így írtam róla: "A 2007-ben megjelent Year Zero a mai napig a NIN legkiforrottabb, legösszetettebb, egyúttal – meg merem kockáztatni – legjobb albuma. A titkos kódokat, bibliai idézeteket és szanaszét torzított/effektezett hangzást tartalmazó produktum időtálló. Egy lehetséges apokalipszist vázol fel miközben maga a CD olyan termografikus réteggel van bevonva, hogy hő hatására színt változtat (én is roppant mód elcsodálkoztam mikor első lejátszás után a CD sötét szürkéről fehérre váltott...) és az elrejtett kódokat és utasításokat követve különféle ál-weboldalakra juthatunk általa. Érdemes utánakeresni. Később – néhány letölthető szerzemény után – a NIN bejelentette, hogy pihenőre mennek egy időre. A búcsú-turné hazánkat is érintő eseményén (SYMA Csarnok, 2009) én magam is ott tomboltam. Életre szóló élmény volt." És marad is az, amíg csak élek. Bár 2009 nem csak ebből a szempontból fontos. Akkor jelentette be ugyanis a zenekar feje, Trent Reznor, hogy a NIN parkolópályára megy egy időre. Ez engem első blikkre eléggé meglepett hiszen előtte egy évvel (2008-ban) letölthető formában közzétették a nem kevésbé remek The Slip és a jobbára csak instrumentális szerzeményeket tartalmazó 4 CD-s Ghosts I-IV anyagokat. Az ember azt hinné hogy a kényszeres pihenő alatt a NIN semmit nem csinált de ha úgy vesszük hogy a NIN már elég régóta csak egyetlen ember – méghozzá Trent Reznor – akkor megállapíthatjuk hogy ő bizony egyáltalán nem tétlenkedett. Feleségével és a brit Atticus Ross barátjával/alkotótársával összerántották a kevésbé jól sikerült How To Destroy Angels nevezetű formációt (kiknek legújabb albumáról már írtam ITT), aztán előbb Oscar-díjat kapott filmzenéért (The Social Network: A közösségi háló), majd Golden Globe-ot szintén filmzenéért (A tetovált lány remake), közreműködött a Queens of the Stone Age új lemezén, besegített néhány zenészhavernak és tavaly benyögte hogy új NIN-anyagon dolgozik, aminek híre aztán futótűzként terjedt a neten.

Annyi NIN albumot fogok majd itt terítékre pakolni, amennyit csak tudok. Addig viszont felesleges lenne folyton róluk áradoznom, hiszen egyrészt biztosan ismertek néhányat Ti magatok is, másrészt pedig ezeket az élménybeszámolókat ellövöm majd ha eljött az ideje. Addig viszont itt az új anyag, a Hesitation Marks. Már a cím is eléggé érdekes hiszen hesitation marks-nak vagy hesitation wounds-nak nevezik azokat a sérüléseket, amiket az öngyilkos ejt a csuklóján vagy a nyakán a halálos vágás előtt. Persze lehet, hogy a halálos vágásig sosem jut el, csak játszik az önpusztítással. Ebből pedig máris gondolhatjátok hogy az album alapkoncepciója nem épp a napfényben és szivárványban fürdőző, színes csillámpónik táncáról fog szólni. A Hesitation Marks nem valami könnyű falat. Aki hallott már valaha is NIN-t, az elborult, széttorzított, szanaszét effektezett hangkollázst várhatna ám ezen az albumon ilyesmi nincsen. Trent már nem harcol mindennel és mindenkivel. Nem akarja megváltani a világot. Belenyugodott sorsába. Ennek ellenére, avagy éppen ezért, a Hesitation Marks szörnyen őszinte cucc lett. A The Eater Of Dreams instrumentális felvezetése után máris érkezik a kvázi electro-pop Copy of A és a hallgató egyből szembesül azzal hogy mennyivel több az elektronika az újjáélesztett NIN zenéjében mint korábban. Eléggé neves zenészek működtek közre a felvételek során, a végeredményen viszont ez csak nagyon ritkán hallható. Jobbára a gépiesített hangminták dominálnak, természetesen Trent olykor torzított, olykor "tiszta" énekével. A folytatásban a David Lynch vibráló, nem kicsit beteges videoklipjével megtámogatott Came Back Haunted lép be (ez volt egyébként az első single az albumról). Szellem a gépezetben. Azért is bírom annyira ezt a dalt mert kicsivel a fele után berobban az a jól ismert és jól megszokott széttorzított gitár amely engem főként a The Slip -érára emlékeztet és bizony már ott is odavoltam érte. Letagadhatatlanul NIN-védjegy. A Find My Way elmerengős, meglehetősen lassú menetű, önreflexív szerzemény. Az All Time Low azon kívül hogy a leghosszabb dal az albumról (több mint 6 perces), talán a legnagyobb nosztalgia-bomba is, hiszen egyszerre idézi meg a The Downward Spiral, a The Fragile és a már említett Year Zero világát. A végére pedig űr-szintis levezetést kap amelyért külön piros pont jár neki. A Disappointed szintén remek és kicsivel a fele után bekúszik egy olyan poszt-apokaliptikus torzított effekt hogy akárhányszor meghallom, kiráz a hideg (persze ezt itt dicséretnek szántam). Az Everything egy szimpla indie-punk dal. Ácsi, mi a fasz? Indie-punk dal egy NIN-korongon? Bizony ám, de még mennyire! Élő hangszerek, precíz gitár, pengeéles dob, felszabadult ének. Bár ha nem Trent énekelné, meg nem mondanám hogy NIN szól. Viszont meglehetősen fura ez a szerzemény a többi között. Olyan mintha egy alien megpróbálna beilleszkedni egy felderítő-hajó legénysége közé és beül az emberek mellé a központi eligazítóban. Hát, nem kicsit lóg ki.

Utána viszont érkezik az egyik legnagyobb favoritom, a Satellite. Ez egy tapsolós, combrángató, sötét tónusú electro-pop szerzemény amely elnyújtott hosszúságával már-már a dark-ambient (van egyáltalán ilyen műfaj?) felé tendál. Mindenesetre nekem nagyon bejött. A Various Methods of Escape inkább csak a refrén miatt marad emlékezetes, összességében unalmas és jellegtelen. Sajnos a Running is hasonló séma alapján építkezik. A pittyegős effektes részek rendre magukhoz térítik a hallgatót az unalomból de itt jön a képbe az hogy basszus, kezd vontatottá válni az anyag. Eme dal végén már magam is azon filóztam hogy ha ez így megy tovább a végéig akkor eléggé le fogom majd húzni a Hesitation Marks-ot a végértékelésnél. Szerencsére az I Would for You helyrebillentette a mérleg nyelvét. A felszabadultan éneklős refrén itt is nagyon sokat dob a dal élvezhetőségén és a végére – legnagyobb örömömre – zongorás lezárást kap. A zongora mindig is nagyon fontos szerepet kapott a NIN hangzásában. Vártam a Hesitation Marks esetében is hogy mikor jön már, sajnos elég sokat kellett várni rá hiszen a lemez utolsó harmadában jutott csak szerephez. Én speciel annyira bírom a zongorás NIN-tételeket hogy anno a Zero Sum-ot autodidakta módon megtanultam itthon szintetizátoron, annyira bejött. Lehet majd valamikor ezt a tételt is be fogom magolni. Az In Two tulajdonképpen csak arra funkcionál hogy felrázza a hallgatót. Kellően széttorzított hangzásával ügyesen ágyaz meg a lezárásnak. Amely meglehetősen jól sikerült. Két részre van osztva, de az első a lényegesebb. Ez a While I'm Still Here elnevezésű. Az ambient-alap pittyegős-betét maradandó, a refrénben Trent szörnyen őszinte hangot üt meg, a dal végére pedig trombiták (!) úsznak be. A tényleges utolsó szerzemény a Black Noise képében érkezik amely az előző dal által megkezdett ambient-alapot viszi tovább, ének már nincs benne, félelmetes effektekkel operál és a végére egy merő széttorzított effekt-káoszba fullad. Aztán vége. Lehet újraindítani az albumot, avagy meghallgatni a remixeket. Az a baj hogy a Hesitation Marks a végére kissé szétesik. Egy-két dalt kigyomlálva a kevesebb több lett volna. Ám a visszatérés még így is bőven dicsőséges! Trent Reznor továbbra is egy zseni és a feltámasztott NIN továbbra is az industrial metal ékköve. A Hesitation Marks letisztult, kevésbé zajos, ám annál őszintébb anyag lett amelyet nem is feltétlenül arra ajánlok hogy kikergessétek vele a szobából a szüleiteket hanem inkább arra hogy borús, esős időben hallgassátok és kirándulást tegyetek egy kicsit a NIN szürreális, gépiesített, zajokkal és zörejekkel dúsan benőtt sötét erdejében, ahol disznómaszkos szellemek kísértenek és valahol egy domboldalon ott áll maga Trent Reznor, talpig feketében, csibészes mosollyal az arcán. A trón még mindig az övé és a Hesitation Marks remek példa arra hogy hiába öregszik ő is, zenei kreativitása és zsenije kiapadhatatlan. Legalább ennyire jó folytatást várok tőle, és a zenekartól pár éven belül! De ha nem nagy kérés, akkor egy picivel több zúzással! ;)

Értékelés: 10/9