Kiadás éve: 2013
Kiadó: Domino
Műfaj: Indie rock/Garage rock
Ezt hallgasd meg: Why'd You Only Call Me When You're High?
Meglehetősen kíváncsi voltam hogy az Arctic Monkeys mit hoz össze idén hiszen ennyi év távlatából én speciel már az akkoriban (pontosabban 2009-ben) eléggé sárba tiport Humbug albumukkal is megbarátkoztam. Akkor még eléggé idegennek hatott nekem az amcsi sivatagos/keményebb rockos hangzás de azóta szépen megkedveltem. Azért gyorsan leszögezném hogy a 2006-os debüt, a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not továbbra is igazi mestermunka amely a legjobb időben volt a legjobb helyen. A rá egy évre kiadott Favourite Worst Nightmare nekem azért tetszett néhány fokkal még inkább mert sokkal profibb, sokkal "érettebb" hangzása volt. Aztán jött ugyebár a Humbug amely a zenekar életében tényleg egyfajta humbug volt. Ettől függetlenül erős lemez, biztos vagyok benne hogy most már másként írnék róla kritikát mint anno. Az Arctic Monkeys azonban a vérprofi zenekarrá érést a tavaly előtti Suck It and See albummal indította meg amely ugyan még mindig tartalmazott nem kevés amcsi hatást/inspirációt, azért ezeket szépen egyensúlyba állította a srácok brit zenei gyökereivel is. Pusztán időhiány miatt nem írtam kritikát erről a 2011-es lemezről. De talán egyszer pótolom majd ezt is. Most viszont itt van nekünk a még mindig pofátlanul fiatal (hiszen még a 30-at sem töltötték be) banda legújabb nagylemeze amely az AM nevet kapta.
A kezdést a Do I Wanna Know? követi el. Már rögtön itt az elején szembesülhet vele a hallgató hogy az Arctic Monkeys hangzása bizony finomodott. Nincs már helye a sivatagos, forró, karcos és zajos hangoknak. Letisztultabb, a dobot jobban előtérbe toló (és így sokszor már-már R&B-re hajazó) hangzás jutott az új lemezre. Ez egyrészt nagyon jó választás volt, másrészt ezzel nem kevés új rajongót is szerezhetnek majd maguknak. Visszatérve a kezdéshez: meglehetősen sötét, már-már frusztrált nyitánnyal van dolgunk. Ennek ellenére valamilyen különös oknál fogva mégis borzasztó szexi az egész. Igen, szexi. És ez az egész albumra jellemző nagy átlagban. Az pedig senkit nem lepjen meg ha néha-néha a háttérben a kórus fejhangon huhog néhány szerzeményben mert ez is az új, finomodott hangzás része és bizony meglehetősen jól is illik a dalokhoz. De menjünk tovább. A folytatásban érkezik a korábban már kiadott R U Mine? amely leginkább az előző lemez hangulatát idézi de persze az újonnan hozott stílusjegyekkel felszerelkezvén. A One for the Road nekem nagy kedvencem mert bár meglehetősen álmatag, pszichedelikus menetelés, az egészet nagyon jól dobja fel Josh Homme vokálja (aki egyébként újfent részt vett a lemez produceri munkálataiban...szerencsére a jól megszokott James Ford társaságában). Az Arabella egy iszonyú dögös, pattogós, rohamos tempójú dal amely igazán tarthatna még 1-2 perccel tovább! Az I Want It All szintén egy meglehetősen gyors dal ám emellett dettó baromi szexi és dögös. Érdemes egyébként a dalszövegekre is jelentős figyelmet fordítani ugyanis a frontember Alex Turner szimplán eddigi munkássága legjobb és legösszetettebb szövegeit írta meg. A No. 1 Party Anthem tulajdonképpen a "Cornerstone" kistestvére is lehetett volna a Humbug idejében. Lassú, de a rá következő Mad Sounds még lassabb. Itt már bejön a képbe egy kis John Lennon -utánérzés/áthallás is de ez természetesen a legkevésbé sem baj. A Fireside pörgős dobtémája és szerelmes mondatai végett sikeresen felébresztik ama hallgatókat akik az előző 1-2 dal során kissé elbóbiskoltak volna, majd szinte berobban személyes kedvencem, a Why'd You Only Call Me When You're High? és ennél a dalnál álljunk is meg egy kicsit. Mikor anno Turner a finomodott hangzás kapcsán holmi R&B meg hip-hop alapokról beszélt, egyszerűen elképzelni sem tudtam hogy ez működhetne egy kvázi indie rock zenekar esetében. Nos, eme dal erre tökéletesen rácáfolt. Eszméletlenül jól áll neki ez az alap, nem mellesleg maga a dal is teljesen rendben van. A szöveg a szexuális vágyakról, frusztrációról és a párkapcsolatok felszínességéről regél, a zseniális videoklip pedig csak még inkább emeli a dal értékét. A Snap Out of It pattogós, vidám szerzemény. Engem leginkább Turner The Last Shadow Puppets -korabeli dalszerzői énjére emlékeztetett de hát ízlések és pofonok, ugyebár. A Knee Socks viszont újfent egy remek elszállós dal. Egyszerre kísérteties, soul-os és fülledt. Szintén jót tesz neki Josh Homme vokálja amely úgy kúszik be mintha a Queens of the Stone Age idei albumáról maradt volna le. A zárást pedig az I Wanna Be Yours táncparketten lassúzása hozza el. Az összkép több mint példaértékű. Az egész AM annyira magával ragadó lett hogy simán leiskolázza a jelenlegi indie mezőnyt idén. Éppen ezért biztosra veszem hogy az olyan rangos szaklapok mint mondjuk az NME (akik amúgy 10/10-el illették) az év végén előkelő helyen fogják szerepeltetni a cuccot de addig legyen elég nektek annyi hogy az AM valóban egy vérprofi album lett amelyet bátran ajánlok bárkinek aki kicsit is vonzódik az indie rock műfajához, avagy szeretne egy meglehetősen fülledt és szexi lemezt végighallgatni.
Értékelés: 10/9
