Kiadás éve: 2013
Kiadó: Merge
Műfaj: Indie rock/Indie folk/Electropop
Ezt hallgasd meg: Here Comes the Night Time
Sosem rajongtam igazán a kanadai illetőségű Arcade Fire zenekarért. Meghallgattam anno az akkori lemezeiket (melyeket egytől-egyig az egekig magasztaltak a kritikusok), elismertem tehetségüket amellyel megreformálták a modern rockzenét de komolyabban sosem mélyedtem el bennük, még akkor sem amikor a 2010-es – és amúgy Grammy-díjat nyert – The Suburbs sok helyütt az akkori év albuma lett. Korrekt lemez volt, szó se róla. De mégsem fogott meg engem annyira mint kellett volna. Aztán telt-múlt az idő és elkezdtek szivárogni a legújabb hírek az Arcade Fire készülő anyagával kapcsolatban. Ami engem első leginkább megfogott, az a merőben új hangzás volt. Hiszen a már eddig is szinte tökélyre csiszolt stadionrock most újabban a 80-as évek szintipopjával keveredett és mindezek mellé olykor-olykor karibi ütemekkel fűszerezett hangzást párosítottak. Az eredmény megkapóan jó lett! Én már a beharangozó videoklipnél (melyet egyébként Anton Corbijn rendezett és vokálozik benne David Bowie is) sejtettem hogy itt valami egészen fantasztikus van készülőben de sosem mertem volna gondolni hogy az egész dupla-album ennyire betalál majd. El kell mondjam, az Arcade Fire rendesen feladta a leckét. Már előre látom hogy igen sokat fogok töprengeni azon december végén hogy mely albumot is válasszal a legjobbnak hiszen a már eddig is eléggé erős mezőnybe most becsatlakozott a Reflektor is és ugyan nem tarolta végig de jócskán beelőzött néhány egyéb versenyzőt. De lássuk akkor kicsit aprólékosabban.
Már a kezdés is briliáns. Nem egy azonnal ütő slágerrel nyitnak hanem a Reflektive Age névre keresztelt kvázi hidden track-el amely több mint 10 percen keresztül egy zenei katyvasznak, értelmetlen hangkollázsnak tűnik de a végére csak elindul valamilyen irányba és hihetetlenül jó érzékkel ágyaz meg a címadó dalnak. A Reflektor pedig ezt meghálálván szépen kibontja az új hangzást és ezzel bevezeti a hallgatót az Arcade Fire elektronika-központúbb új irányvonalába. Meglátszik hogy a producer az LCD Soundsystem-frontember James Murphy volt hiszen az ő munkásságára oly jellemző diszkós-punkos hangzás végigkíséri az egész dupla-lemezt. Az említett második dal egyébként szintén nem rövid, kicsivel több mint 7 és fél perces de véleményem szerint nagyon jól állnak az Arcade Fire-nek ezek a hosszabb időtartamú dalok. A We Exist a funk irányában kacsintgat, a Flashbulb Eyes pedig a reggae-vel kacérkodik. Utánuk lép be az iszonyat remek váltásokkal operáló Here Comes the Night Time amely az első CD instant legjobb szerzeménye. Az énekes Win Butler és felesége, a haiti gyökerekkel rendelkező francia Régine Chassagne tökéletesen kiegészítik egymást minden egyes dalban amelyben együtt énekelnek. A Here Comes the Night Time igazi hangulatbomba. Húzós 80-as évekbeli szintipop, groove, karibi ütemek, mindez pedig 6 és fél percben, ügyesen kibontva, méghozzá úgy hogy ne fulladjon unalomba az egész dal. Az utána belépő Normal Person simán kirobbantja a ház oldalát. Erősen The Rolling Stones-os ihletésű zúzás, The White Stripes -szerű gitárriffekkel alátámasztva. A You Already Know arra tökéletes hogy kissé lenyugtassa a kedélyeket azonban a Joan of Arc ismét csak feltornázza a hangulatot. Ez egy tökéletes, lendületes popdal amelyben rengeteget dob Régine Chassagne bájos francia vokálja. Nem mellesleg klassz, tempós menetelése is van. Kellően elnyújtott hosszúságával eme szerzemény zárja az első CD-t.
A másodikat a Here Comes the Night Time II indítja amelyen már nyoma sincs az előző CD-n szereplő "nagytesó" lendületességének és felszabadultságának. Sőt, egy meglehetősen lassú és melankolikus hangvételű darabbal állunk szemben. Ezt követi az Awful Sound (Oh Eurydice) és utána az It's Never Over (Hey Orpheus) melyeket én egybeveszek hiszen címeiket elnézve mindkettőnél azonnal észrevehető az Orfeusz és Euridiké -párhuzam (erre egyébként már a borító is reflektál) és amúgy főként az utóbbiról mondható el hogy benne Win és Régine hátborzongatóan gyönyörű duettet énekelnek együtt. Ám az a vicces hogy nekem mégsem ez a kvázi 2 in 1 dalkettős jelenti az etalont eme CD-n, hanem az utánuk bekúszó Porno amely annyira 80-as évekbeli szintipop mintha csak a Drive c. film soundtrackjéről mászott volna le ide, erre az albumra. Tökéletes hangulata van. Basszus, olyan az egész mintha visszarepültünk volna a 80-as évek elejére. Tudjátok, amikor még az számított menőnek ha minél nagyobb szintetizátorral minél primitívebb zenét állít elő az ember. Na, ez itt kérem szépen megvan csakhogy a jó értelemben. Nagyjából a harmadik újrahallgatásnál kezdtem el az egyébként meglehetősen keserű dalszövegre is figyelni, annyira magával ragadott a retró-szintis hangzás. Az utána következő Afterlife az előző hangulatbomba végett már csak felszínesen érdekelt, a záró Supersymmetry pedig klassz de a végére az a kaotikus hidden track egyáltalán nem kellett volna. Ám még ennek – és a néhány töltelékszámnak – ellenére is kapunk egy kiváló poplemezt amely bravúrosan ötvözi az indie folk-rockot a stadion-rockkal és a merész elektronikus szintipoppal (nameg karibi ütemekkel de ez már tényleg csak hab a tortán). Az egész Reflektor nagyon rendben van, mondom, engem speciel nagyon meglepett hogy ennyire jól összeértek benne a stílusok és hogy a végeredmény mégis ennyire egységes és ízig-vérig Arcade Fire lett. Mindenképpen erősen ajánlott legalább egyszer meghallgatnia minden zene-barátnak (indie-rock rajongóknak pedig egyenesen kötelező!) hiszen ha ugyan nem is zenetörténeti mérföldkőről van szó, az biztos hogy az idei év egyik legfontosabb albumáról.
Értékelés: 10/10
