Tél van. Legalábbis a naptár szerint. Más kérdés hogy jelenleg Budapesten ennek semmi nyomát nem érezni. Hideg, esős, borongós, egész nap szürke idő jár. Sehol egy hópehely, sehol egy havas háztető. Mikor máskor lenne hát alkalmasabb írnom a halálról ha nem most? A Tél egyébként is szörnyen depressziós évszak, nem mellesleg a magyarok is szörnyen depressziós népség, ergo talán ez a téma sem fog kilógni annyira. Szóval a halál. Kisbetűvel írtam, nem tulajdonítok neki túl nagy szerepet. Nem félek tőle, vagy ilyesmi. Sokan rettegik de egy kikerülhetetlen, mondhatni ''természetes'' folyamat amit úgysem tud senki sem megállítani még akkor sem ha 10 éven belül feltalálják mondjuk az emberi hibernálást, melyet már oly gyakran láthattunk sci-fi filmekben. A halál mindenki életében eljön. A kérdés csak az: mikor?

Gyerekkoromban nem foglalkoztam a halállal. Tinikoromban sem annyira. 17-18 lehettem amikor először végiggondoltam hogy hiába a sok sci-fi mű amiket elolvastam/megnéztem ha úgyse lesz megoldás arra hogy kikerülhessük a halált. Aztán egy ideig belemerültem abba is hogy milyen lesz majd meghalni. Mikor az érzékszervek szép lassan kikapcsolnak és mindennek vége. Legördül a függöny. Ezek pusztán orvosi tények, bárki utánuk kereshet a neten. Mindezek után elkezdtem vallási szempontból is vizsgálni a halál témakörét. Nálam a vallás egy roppant érdekes témakör de ez nyílt titok rólam. Hiszek a természetfelettiben. A szellemekben, kísértetekben, idegen és legendás lényekben mind egy szálig. De Isten szerepe bonyolultabb. Biztosan van valamilyen felsőbb erő odafenn ám nagyon úgy tűnik hogy egyáltalán nem érdekli őt már a Föld népének sorsa. Én a buddhizmussal szimpatizálok. A tanításai szerint élek, cselekszem nap mint nap. Én ezt találtam számomra abszolút megfelelőnek és egyáltalán nem érdekelt már korábban sem hogy gyerekkoromban milyen vallásos neveltetésben részesítettek. Szóval a kérdés adott: mi vár ránk a halál után? Nos, szerintem erre a kérdésre a választ mindenki tudni szeretné. Csakhogy egyértelmű válasz még nincs – ez pedig félelmetesebb mint maga a halál. Hiszen lehet hogy utána semmi sincs. Csak az üresség, a jéghideg, végtelen űr ahol a tudatunk az idők végezetéig raboskodhat. Ez is egy opció. Én ebben hiszek.

Persze a különféle vallások remek alternatívákat kínálnak. Meggyőzik a fogékony embereket hogy mesés, misztikus, csodálatos Túlvilág igenis létezik. És ki tudja...lehet hogy tényleg létezik. Semmiben sem lehetünk biztosak hiszen eddig még senki sem jött vissza hogy elmesélhesse mi van odaát. Szokták mondogatni hogy ha egy embernek képzeletbeli barátja van akkor az őrült, de ha sok embernek van képzeletbeli barátja akkor az vallás. Gondoljatok bele. A vallásfanatizmus már nagyon-nagyon sok éve jelen van. Teljesen mindegy hogy valaki hithű muzulmán avagy bigott katolikus. Szerintem az a legjobb ha az ember maga választhatja meg hogy milyen vallást szeretne felvenni és gyakorolni. Így legalább nem érzi idegennek.

Visszatérve a halálhoz. Mikor átolvasok egy hírportált, vagy a szobába épp belépek mikor valamelyik Híradó megy, mindig elmerengek azon hogy a halál mennyire hirtelen és mennyire váratlanul csaphat le. XY reggel felkel. Megcsinálja a kevéske kis reggelijét, iszik egy forró kávét, szépen felöltözik. Elköszön az édesanyjától, felszáll a 08:30-as vonatra és alig 4 megállóval később szörnyethal mert a váltó aznap véletlenül beragadt és a vonat összeütközött egy szembe érkező tehervonattal. Persze itt már témába vág a sors szerepe. Kisbetűvel írtam mert ilyesmiben meg végképp nem hiszek. Egyszerűen nem hiszem el hogy valakinek az lehet a sorsa hogy nyugodtan éli mindennapjait és egy nap meghal azért mert így volt megírva valahol. Ez számomra felfoghatatlan. Éppen elég gyarló és beteg ez a világ ahhoz hogy bizonyos emberek szinte válogatás nélkül bárkit (felnőttet, gyereket, férfit, nőt, fiatalt, öreget, bűnöst és ártatlant) egyaránt megöljenek ám én csak azt nem értem hogy hol van ilyenkor az az Isten akiért úgy odavan a világ nagy része? Hol van ő amikor több százan halnak meg tömegbalesetben? Hol van ő amikor több ezren természeti katasztrófában? Hol van ő amikor gyereket végeznek ki kamerák előtt? Hol van ő amikor a beteg, aberrált sorozatgyilkos filézőkéssel cammog le összekötözött áldozatához a sötét pincébe? Hol van ő úgy egyáltalán? Nem kéne tennie mondjuk valamit? Ha 7 nap alatt megteremtette a világot akkor nem lenne képes arra hogy megállítson egy kisiklott vonatot amin több száz ártatlan ember utazik? Látjátok ez az érdekes hogy annyira rossz folyik körülöttünk a világban hogy még a teljes mértékben ateista ember is felteszi a kérdést: nem kéne már valakinek tennie valamit?

Én úgy gondolom hogy a világ nagyon rossz irányba halad. Nemcsak azért mert manapság már a legtöbb ember magasról tesz a másikra és csak a saját ügyes-bajos dolgaival törődik, hanem azért is mert manapság már az ember bármit megtehet. Ugyan nem büntetlenül de tényleg bármit. A gondolkodó emberek kisebbségben lettek, a társadalmon szemete pedig egyre emelkedik felfelé. Az idióta, buta, életképtelen emberek az egoizmusukkal rendre elérik hogy a még idiótábbak kvázi istenítsék őket. A tévé, a net, a média és az általános ostobaság irányítják ezeknek az embereknek az életét és lenézik azokat akik mondjuk a buszon nem egy Iphone-t hanem egy könyvet tartanak a kezükben. Káoszban élünk de azért nem kell elkeseredni. Értelmes, gondolkodó ember előbb-utóbb értelmes, gondolkodó barátokra tesz szert. Párkapcsolatok terén is okosan dönt ezért megadatik számára a boldogság és a nyugalmas mindennapok édes mámora. Hogy közben a világban odakinn mi folyik abba nem érdemes belegondolni. Még abba se hogy 2 utcával odébb mi folyik. Mert ez keményen mérgezheti az ember lelkét és lelki világát. A halál pedig lesben áll. Sajnálom azokat akik azt hiszik hogy létezik Mennyország és Pokol. Előbbi kvázi minden ember életében ki van lőve hiszen mutassatok nekem akár csak egyetlen olyan mélyen hívő keresztény embert is aki élete végéig betartotta a parancsolatokat. A célállomás tehát a Pokol és nem retúrjeggyel. Persze csak azok számára akik ebben hisznek. Mivel én a buddhizmussal szimpatizálok, mondhatnátok nekem hogy ''na, majd a nirvána, meg az újjászületés, a reinkarnáció!'' de igazság szerint én sokkal inkább hajlok afelé amit már fentebb is írtam. Mégpedig hogy a halál után nincs semmi. De szó szerint semmi. Vagyis...a Semmi. Csak valami olyasmi mintha kilőnének az űrbe és hagynának ott lebegni az idők végezetéig. Ez egyszerre lenne jó és rossz, mennyei és pokoli. Jó, mert a tudat tovább létezik és nem semmisül meg. Rossz, mert tényleg addig kell ott tovább létezni amíg világ a világ. Így a tudatunk alaposan végigveheti korábbi életünk minden egyes napját, akár percekre lebontva (hiszen idő lesz rá). Első emlékezetes szülinap, babakocsis-kalandok, nyaralások a szülőkkel, kiskutya/kiscica a háznál, óvoda, iskola, ballagás, haverok, buli, Fanta, nameg az első igazi lerészegedés, cigi, barátnő és szerelem, majd kilépés a nagybetűs Életbe. Felnőttkor, érettségi, egyetem, meló, szex, szakítások és nagy egymásra találások, remegő kézzel vezetés a jogsi vizsgáján aztán házasság, gyerekek, a napi rutin és végül az eseménytelen öregkor. Galambetetés a parkban, bugyuta tévéműsor otthon, olcsó párizsi a boltban. És persze az utolsó percek. Kórházban avagy otthon. Teljesen mindegy. És aztán – a nosztalgiázás végén – kezdhetjük elölről az egészet. Én ilyesminek képzelem el a halál utáni létet. Tudatunk térbe és időbe zárt továbbélését. Egyszer majd mindannyian megtudjuk, igazam volt-e.