A nagy next gen mizéria, az újgenerációs konzolok okozta láz (még a South Park is szentelt neki néhány részt) és a hatalmas videojátékos forradalom az én életemben nem okoztak túlságosan nagy változást. Mindenképpen váltani fogok majd idővel egy PS4 konzolra de az sem most lesz (sőt!), jelenleg remekül elvagyok a PS3 konzolommal is. Mikor megjelent az XboxOne, tucatnyi videótesztet néztem meg róla. Természetesen a rá kiadott friss játékokról is. Kíváncsi voltam mit tud, mire képes, ha már ebben van a jövő. Nos...engem nem nyűgözött le. De annyira a PS4 sem. A dizájn szerintem egyiknél sem szép de a PS4 valamivel szebben fest mint az XboxOne ami tényleg nagyjából úgy néz ki mintha egy régi VHS -szerű doboz lenne. A hangvezérlés sem annyira nagy találmány, ezt legjobb barátom 3D-s tévéje már nyáron is tudta. Az is meglepett hogy rengeteg XboxOne konzol eleve úgy került forgalomba hogy bennük hibás volt az optikai meghajtó. Betette a gyanútlan júzer a játékot és a gép csak kerregő/kattogó hangot hallatott magából. Nem olvasta be a lemezt. Vicces hogy bár a Microsoft azonnal kicserélte az ilyen hibás gépeket, a YouTube-on volt egy faszi aki egyszerűbb megoldást is talált a problémára: megfordította a konzolt, rábaszott néhányat izomból és láss csodát, a konzol máris megjavult és beolvasta az adott játékot! Na, ezen speciel nagyon jót röhögtem! Írtam már ITT a PS4-ről első blikkre hiszen volt szerencsém kipróbálni/megcsodálni. De nem hozott lázba. Marad a jól bevált PS3 meg a PC és utóbbi nagyobb szerepet is kapott nálam idén mint az előző években. Tudniillik én – mint sok más gyerek annak idején – a PC-vel kezdtem gamer pályafutásom. Nosztalgiázás következik, igen, jól sejtettétek. Szóval remekül elvoltam az akkoriban nagy címekkel (Wolfeinstein3D, DOOM, Prince of Persia, Aladdin, The Lion King, Dizzy, Heroes of Might & Magic, meg a hasonszőrű, ma már legendás alkotások) aztán később, mikor már bejöttek a számítógépes magazinok (Gamestar/PC Guru) és ezekhez rendre teljes játékokat is csatoltak, magam is elkezdtem jobban belemerülni a videojátékok világába. Régebben rajongtam a point n' click kalandjátékokért (Maniac Mansion, Day of the Tentacle, Indiana Jones & The Fate of Atlantis, Gabriel Knight sorozat, Broken Sword 1-2, Monkey Island sorozat, Syberia 1-2, stb.) és szerencsésnek mondhatom magam azért mert a 2000-es években voltam tini hiszen akkoriban minden bokorban termett egy-egy ilyen kalandjáték. Nagyjából 17 éves koromra eljutottam odáig hogy már ezek közül is csak azok kötöttek le igazán amelyek iszonyatosan megmozgatták az ember agytekervényeit. Nagyon oda voltam például a Sherlock Holmes és a Poirot kalandokért pedig ezek kalandjátékos mércével számítva is meglehetősen nehéznek számítottak. Aztán a PC-t elkezdtem másra is használni. Photoshop, fotózás, videószerkesztés majd 18 éves koromban jött a PC-n történő zenekészítés. Aztán elköltöztem. Suli mellett belenyaltam a blogolásba. Átkozottul bejött! A PC ezután nálam már csak arra volt használatos hogy írjak rajta, blogoljak, internetezzek, cseteljek. A játékokat végképp hanyagoltam. De gyakran jártam barátomnál akinél mindig a PS3 volt a középpontban. Megkedveltem a konzolt és erre még csak rátett egy lapáttal hogy a 2000-es évek elején – mikor épp tinivé cseperedtem – nekem is volt egy PSOne konzolom. A PS3 tehát csak idő kérdése volt hogy mikor fut be hozzám is. Egy Karácsony alkalmával befutott. Persze sima LCD-tévén nem volt az igazi (a Dead Space élvezhetetlen volt rajta) úgyhogy kellett már hozzá akkor egy FullHD tévé is. Miután ez is meglett, elkezdtem beszerezni rá a játékokat. Az első amit végigtoltam rajta – máig emlékszem – a Dante's Inferno volt. Kifejezetten tetszett. Aztán hetente kettesével hoztam haza a játékokat rá. Nagyon-nagyon sok cím megfordult nálam és nagyon-nagyon sok remek játékot játszottam végig rajta. A mai napig nagy becsben tartom és szinte naponta bekapcsolom egy kicsit, néhány órányi szórakozás/kikapcsolódás végett (már a YouTube-ot is kizárólag csak PS3-mon vagyok hajlandó nézni). Ám idén egy picit visszakúszott a PC is az életembe.
Tudniillik a független, úgynevezett indie videojátékok az elmúlt 2-3 évben hatalmas népszerűségre és szakmai figyelemre tettek szert. Rengeteg van köztük amely ötletességében, egyediségében, innovációjában és kreatív megvalósításában simán leiskoláz AAA-kategóriás címeket. Van köztük olyan amelynek annyira érzelemdús története van hogy képes könnyeket csalni még a legedzettebb lelkületű játékosok szemébe is. De ezt a témát már eleget boncolgattam ITT, akit érdekel az ott olvassa el. Szóval idén nálam 70/30 arányban oszlott el a PS3 és a PC videojátékok szempontjából. Lássuk a kínálatot végre! Kapásból márciusban befutott a Tomb Raider amelyet már tűkön ülve vártam, előrendeltem és korán reggel szaladtam is érte a belvárosba a Konzolok Szervize boltba. Kaptam hozzá mindenféle jóságot, pólót (ami pont nem az én méretem de sebaj, legalább a volt barátnőmnek jó lett alvós-pólónak), fémtokot, art book-ot, valami nyakba akaszthatós mobil-tartó akármicsodát, extra tartalmakat, térképet...egyszóval tényleg rengeteg mindent. De a lényeg persze maga a játék volt. Hazajöttem, elindítottam és leragadtam előtte hosszú órákra. Egyszerűen annyira magába szippantott hogy nem voltam képes felállni előle. Mindig is imádtam a Tomb Raider szériát. Az új Legend/Anniversary/Underworld epizódokat még inkább mint a korábbiakat. Ám ez a legújabb, 2013-as Tomb Raider olyannyira jól sikerült hogy még ezt a triót is kenterbe verte nálam! Naturalista, durva, véres, lenyűgözően gyönyörű és megannyi tartalommal telezsúfolt. A sztorija pedig olyan amire egy Tomb Raider rajongó már hosszú-hosszú idők óta várt. A fiatal Lara Croft első igazi kalandja akkor olyannyira beszippantott hogy azt hittem nem érkezhet már nála jobb alkotás idén és hogy Tomb Raider rajongó mivoltom apropóján bőven kiszórom majd neki az idei év legjobbjának szánt titulust, azonban tévedtem. Kicsivel később jött a Bioshock: Infinite amely legvége után szinte üvöltöttem hogy mégis hogy a frászba képes egy videojáték ennyi érzelmet és ennyi mondanivalót átadni, meg hogy most már végképp összemosódnak a határok videojáték és művészet között és erre a legideálisabb példa pontosan a Bioshock: Infinite ami ugyan egy ''mainstream'' alkotás de mégis van annyira merész hogy ezerszer többet adjon a játékosnak mintsem puszta hétvégi szórakozást. Utána érkezett a The Last of Us amely egy poszt-apokaliptikus anti-utópiában játszódik a zombiapokalipszis után (lehetne mondani rá hogy az Ember gyermeke és a 28 nappal később szerelemgyereke). A The Last of Us méltán a PS3 generációjának legjobbja. Még a generációváltás előtt futott be és megmutatta hogy miként is kell zárni ezt a generációt. Látványban és játékmenetben nagyon ott van a szeren de amire igazán érdemes odafigyelni nála az a körítés, a hangulat, a nagybetűs Történet és a szinkron. Utóbbi a legjobb amit én eddig videojátékban valaha is hallottam. A körítés és a hangulat elsőrangú. Az elpusztult városok amelyeket szépen lassan újra birtokba vesz a természet, sokadik újrajátszásnál is lenyűgözően festenek. A katasztrófa káoszában kiüresedett lakóházak és a bennük található szerteszét hagyott tárgyak igazán egyedi (és kissé nyomasztó) atmoszférát kölcsönöznek a játéknak. A horror is rendre visszaköszön. A félig-, avagy teljesen átváltozott mutánsok ott portyáznak mindenfelé és a játékos bizony még a legjobb esetben sincs ellátva tucatnyinál több lőszerrel. Minden egyes golyó életet menthet. A legjobb taktika azonban a lopakodás. Később megannyi kiváló indie cím (Amnesia: A Machine for Pigs, Outlast, Thomas Was Alone, Brothers, Gone Home és így tovább) mellett az év vége felé közeledvén befutott a GTA V is végre-valahára. Ugyan én még csak nemrég kezdtem el végigvinni (öcsémmel vállvetve ugyanis ő hatalmas rajongója a szériának), viszont azon kívül hogy elismerem hogy vérprofi videojáték, nem gyakorolt rám különösebben nagyobb hatást. Mellesleg a kínálat valóban szörnyen bőséges volt idén. Mindenki megtalálhatta azt a címet amely lekötötte és teljesen magába szívta. Amelyre évek múltán is kellemes emlékek kíséretében fog visszagondolni és gamer barátaival is el tud majd róla társalogni. Nálam idén ez a videojáték – egyúttal véleményem szerint a 2013-as esztendő abszolút legjobbja – nem más mint a:
Bizony, bizony. Az új Bioshock ennyire betalált nálam. A korábbi epizódokkal csak felületesen ismerkedtem meg, valamiért nem igazán jött be nekem soha ez a víz alatti város (Rapture) koncepció. Mázli hogy az Infinite tulajdonképpen semmiben sem kapcsolódik az előző részekhez. A város ahol bóklászhatunk is a felhők fölé épült (a neve Columbia) és nem a víz alá. A történet két főszereplője pedig az általunk irányított Booker DeWitt és a kiszabadítandó hölgyemény, Elizabeth akik mellesleg az idei év videojátékos felhozatalának legjobb, legkarakteresebb párosát alkotják. Az Infinite szép, stílusos grafikával lett megáldva. Süt az egyediség és az ötletgazdagság minden egyes pályarészről. Gyönyörűek a felhők között magasodó épületek, a hatalmas szobrok és úgy cakk-pakk egész Columbia annyira részletesen ki lett dolgozva hogy öröm a napsütötte utcácskákon bóklászni, bámulni az embereket akik teszik napi teendőiket, beszélgetnek egymással, satöbbi. Én már a játék elején is nagyon jól elvoltam ezekkel a látnivalókkal de aztán persze hamarosan felgyorsultak az események és beindult az akció. Az Infinite bőségesen helytáll a modern FPS-sek mezőnyében. Fegyvereinken kívül speciális képességeink is vannak amelyeket a játék során különféle speckó italok segítségével szerezhetünk meg. A játékmenet jól ismert és megszokott. Nem is ebben rejlik az Infinite igazi erőssége. Sokkal inkább a tálalásban és a csavaros történetben. A környezet amelyben mászkálhatunk, egész egyszerűen lenyűgöző! Én már nagyon rég láttam ennyire stílusosan összerakott atmoszférát amelyet az Infinite átad. Árad az egész cuccból a retró, annyira hangulatos és annyira profin tálalt benne minden hogy a játékos kvázi tényleg 1912-ben érezheti magát, egy felhők fölé épült városban. A képi világ csodálatos. Sokszor megálltam néhány percre bambulni és szemlélődni. Columbia fényűző pompája alatt ugyanis rohad a város. És ahogy haladunk egyre mélyebbre a történetben a különféle helyszíneken keresztül, úgy tárul elénk a rasszizmus, a korrupció, az etnikai- és vallási-ellentétek álarc mögé rejtett létjogosultsága és a Vox Populi ellenálló-csoport is hiába szimpatikus elsőre, később ők is ellenünk fordulnak és kiderül hogy egyáltalán nem sokban különböznek a rettegett Comstock atya által létrehozott, Alapítók névre keresztelt ''szektától''. Bocs, az apróbb spoiler miatt. A középpontban természetesen Elizabeth áll. Ő képes befolyásolni a teret és az időt (hatalmas nagy hangulat-bomba volt amikor a játék során egyszer megnyitott egy portált a jövőbe ahol egy francia mozi volt látható ahol épp a Jedi visszatér ment és a háttérben a Tears for Fears egyik slágere szólt). A grafika tehát zseniálisan stílusos, a hangok profik (Booker szinkronja az a Troy Baker aki a The Last of Us-ban Joel hangját is kölcsönözte, nem mellesleg Nolan North mellett szerintem az egyik legjobb videojáték-szinkronszínész), a zenék rettenetesen jól eltaláltak (a klasszikusokon kívül modernebb slágerek átdolgozott verzióit is hallhatjuk (nekem a legjobban a The Beach Boys -átdolgozás tetszett). Ám amiért a Bioshock: Infinite lett nálam az Év játéka az – a tálaláson kívül – a története.
Az idei Bioshock merész, útmutató és elgondolkodtató
A befejezése olyan lett hogy még évek múltán is beszélni fogunk róla. Komolyan gondoltam kicsit fentebb hogy a befejezése után szinte üvöltöttem hogy mégis hogy a jó frászba képes egy kvázi ''mainstream'' videojáték ennyi érzelmet és ennyi mondanivalót átadni, ráadásul nyakon öntve rengeteg gondolkodni valóval. Nemhogy művészi, egyenesen irodalmi magasságokba emelkedik az a csavaros történet amelyet a Bioshock: Infinite prezentál. Mélyenszántó, magvas, filozofikus gondolatmenetei vannak de persze ehhez nem árt ha az ember ésszel játszik. Vétek végigrohanni a játékon és agyatlanul lövöldözni (erre tucatnyi más alternatívát kínál a videojátékos piac). Érdemes odafigyelve játszani. Gyűjtögetni és végighallgatni a voxphone felvételeket, bejárni minden egyes pályaszakaszt töviről-hegyire és elmerülni a történetben amelyhez foghatót én már nagyon régen éltem át videojátékban. A Bioshock: Infinite kötelező alkotás. És itt az ''alkotás'' szócskát tessék vérkomolyan venni! Művészeti termék ez a produktum. A szó legszorosabb értelmében. Ha olvasnátok még róla az ömlengésemet akkor ITT megtehetitek hiszen a linkelt oldalon írtam róla kritikát annak idején. Aki halogatta a végigjátszását az most már sürgősen kezdje el. Aki eddig nem ismerte, az mihamarább keressen utána és szerezze be. Aki azt mondja hogy őt nem érdekli és inkább megy vissza "battlöfíldezni" és tankkal szilánkosra lőni felhőkarcolókat, az előbb gondolkodjon el azon hogy mitől is igazán videojáték egy videojáték. Aztán kössétek fel a kord gatyát és irány Columbia felhők felett lebegő rejtélyes, egyben mesés városa!
