És akkor elérkeztünk az utolsó – egyúttal legfontosabb – kategóriához. Zene, zene, zene. Hisz annak idején elsősorban a zene miatt jött létre eme blog. Persze szerettem volna megosztani a novelláimat, a gondolataimat meg az egyéb kritikáimat is de a fő irányvonal az a zene volt. Ugyanis jobbára olyan zenékről szoktam itt írni nektek amelyekről nem sok más oldalon olvashattok. És ha olvashattok is róluk más oldalakon, akkor biztos hogy ott is csak valami külföldi oldal kritikájából összeollózott, szakzsargonnal nyakon öntött mini-kritikát találhattok róluk. Nálam azért teljesen más a helyzet. Nem is szoktam írni olyan albumokról amelyeket ne hallgattam volna meg egymás után többször is. Idén volt egy szakasz amikor vendégszerkesztőként írhattam egy igen nagy oldalra is és ott jött csak elő nálam az hogy az adott lemezt inkább ''kényszeresen'' végighallgattam többször egymás után, nehogy már a végén olyasmit írjak ami kurvára nem is igaz (ebben az EST.hu zeneajánlója amúgy is élen jár). Szóval ott egy kicsit ''munka'' is volt az amit csináltam. De jobbára inkább olyan albumokról szoktam írni nektek amiket imádok és rongyosra hallgatok itthon a szobámban, az ágyamon fekve. Vagy edzés közben. Vagy a buszon. Vagy bárhol. Teljesen mindegy. A lényeg úgyis az hogy érzéseket írok le. Általában hogy rám milyen hatással volt az adott dal, satöbbi, satöbbi. Nem elsősorban azt hogy vajon ki inspirálhatta a szerzőt vagy hogy milyen zenei stílusok lehettek rá nagy hatással mikor megírta a szerzeményt. Nem szoktam főként ''szakértő'' szemmel (avagy inkább füllel) hallgatni egy-egy albumot. Számomra nagyon fontos hogy milyen érzések járnak át közben, be tud-e rántani magával a zene annyira hogy elvesszek benne, mintha csak lemerülnék az óceán mélyére és megszűnne az idő. Szeretem ''átélni'' a zenét. Mikor eggyé válok egy-egy melódiával. Mikor elmosolyodom egy-egy dalszövegen. Ahogy egy jó könyv, úgy egy jó lemez is le tud kötni nagyon-nagyon sok időre. Ha pedig belopja magát a szívembe akkor esélyes hogy örökös kedvencemmé avanzsál (konkrétan van olyan albumom amit már 4 éve nem töröltem le a lejátszómról). Kedvencei mindenkinek vannak (az enyémek például ITT olvashatóak) de évről-évre előáll az a helyzet hogy néhány olyan zenekar/előadó akiket figyelemmel kísérünk és szeretjük a munkásságukat, előhozakodik valamilyen új anyaggal. Legyen az egyetlen dal, remix, EP, vagy LP. Én leginkább az új lemezeknek szoktam örülni (bár kivétel a Klaxons 2010-ben megjelent Landmarks of Lunacy EP-je amelyen olyan kiváló dalok szerepeltek amelyek végül nem kerültek fel az akkoriban megjelent új albumra). 2013 szerencsére bővelkedett zseniálisabbnál-zseniálisabb lemezekben. Régi és új kedvencek egyaránt hozták őket. Törtem is a fejem rendesen hogy melyiket válasszam meg a legjobbnak idén. Átnyálaztam néhány év végi összesítést és eléggé meglepett hogy az 1. helyezett szinte mindenhol más volt. Épp ezért nem akartam olyan albumot választani amelyet máshol már az egekig magasztaltak és a leges-legelső helyre tették. Úgyhogy nálam (meg a Focker blog teljes szerkesztősége szerint) a 2013-as esztendő legjobb albuma nem más mint a:
Így van fiúk-lányok, a Foals zenekar Holy Fire albuma lett nálam az abszolút befutó idén. Hogy miért, azt kifejtem. Bár ITT már megírtam a saját kritikámat az albumról év elején, szeretném leszögezni hogy számomra a Foals mindig is kilógott az éppen aktuális indie, dance-punk, nu rave mezőnyből. A 2008-ban megjelent Antidotes (kritikám ITT) elnevezésű debütáló albumuk úgy lett az akkori év egyik legjobbja hogy például a leghúzósabb daluk, az azonnal táncba csábító – és a Skins-generáció himnuszaként is aposztrofálható – Hummer egyáltalán nem is szerepelt rajta! Szerintem kvázi mindenki egy pattogós, színes nacikban indie-partikon egymással együtt izzadós, neonpálcikákkal hadonászós agymenést várt volna, erre nem bazdmeg, a Foals letett egy kifejezetten érett és profi albumot az asztalra amelyen ráadásul olyan zseniális dalok is szerepeltek mint például az Olympic Airways amely már akkor is hipszterebb volt bármi másnál. Jó, persze ott volt még a Cassius avagy a Balloons is amelyre rophatta a nép az indie-partikon Oxfordtól egészen London belvárosáig de basszus, az album összképe mégis egy hihetetlenül erős és ígéretes zenekart mutatott be akik rettenetesen jól bántak a hangszerekkel. Ott van példának a Heavy Water avagy abszolút kedvencem, az Electric Bloom. Te jó ég, miket leművelnek már ezekben a dalokban! Nem is csodálom hogy az NME annyira felkapta őket! Két évre rá, 2010-ben pedig kijöttek a Total Life Forever albumukkal (erről pedig ITT írtam) és olybá tűnt mintha nem is ugyanazt a zenekart hallanánk! Vérprofik lettek. Finomodott a hangzás, a frontember Yannis Philippakis végre sokkal változatosabb hangszínekben énekelt (épp ezért nekem első hallgatásra úgy hangzott mintha nem is ő énekelt volna) és a dalszövegek is valahogy ''érettebbek'' lettek. Az NME szerint 2010 legjobb dala a Spanish Sahara volt. Teljes mértékben egyetértek velük. A Total Life Forever végképp levetkőzött mindent amit az indie, a dance-punk avagy éppenséggel a nu rave rájuk ragasztott. Egy hihetetlenül profi zenekart mutatott be akikre végre már az egész világ felfigyelt. Vártuk tehát a 3. albumot, nagyon vártuk. Jöttek az információ-morzsák hogy sokkal rockosabb, sokkal vadabb lesz a hangzás, szépen lassan befutott az első kislemez, az Inhaler is – amely egyértelműsítette hogy a Foals valóban elmozdult egy kissé zúzósabb irányba. Ugyanakkor a My Number ugyanolyan kis tingli-tangli bohózat volt amely bőven felfért volna még a debütre is. Kíváncsi voltam én is hogy mi lesz a végeredmény. Aztán egyszer csak befutott a teljes album, a már a nevében is ígéretes Holy Fire. Végighallgattam egyszer. Aztán kétszer. Aztán ötvenszer. Százszor. Brutálisan jó lemez lett. Megvan benne minden amiért már régen is imádni lehetett a zenekart és most ezt megfűszerezték még rockosabb zúzásokkal (remek példa erre a Providence amibe kvázi beleremegnek a falak) ugyanakkor véleményem szerint a Foals hozta idén (is) az év dalát. A nagy visszatérő Daft Punk -féle Get Lucky ide vagy oda, nálam a Late Night az év legkiemelkedőbb szerzeménye. Emitt megszemlélhetitek:
Lehet hogy valamely egészen másik albumra számítottatok. Én is 1. helyre tehettem volna az Arctic Monkeys -féle AM-et (kritikám ITT) avagy az Arcade Fire sokat ajnározott dupla albumát, a Reflektor-t (erről meg ITT) de a Daft Punk is lecsúszott bár a francia páros új albumát még csak az utóbbi pár hétben kezdtem el hallgatni. Ugyanakkor kifejezetten ígéretes új zenekarok/előadók is feltűntek. Most speciel olyanokat hallgatok akik létezéséről szerintem még csak nem is hallottatok. Öröm lesz majd bemutatnom őket hiszen továbbra is küldetésemnek tekintem (najó, ez elég furán hangzott...) hogy elsősorban olyan zenekarokról/előadókról írjak nektek amelyekkel nem sok más oldalon találkozhattok. Megannyi remek album átcsúszik 2014-re de bizton állíthatom hogy érdemes lesz továbbra is figyelemmel követnetek a blogot. Most már SoltBrain barátom is ír ide néha-néha, nekem január elejétől kezdődik az új munkám de nyugi, lesz időm írni is és a bloggal is foglalatoskodni (kinézet, reklámozás, satöbbi). Ugye tervbe van véve egy YouTube-csatorna is. Ez is átcsúszott 2014-re (ezt köszönjétek a YouTube-nak akik most már a videojátékoknál is allergiásak a szerzői jogokra). De össze fog jönni ez is idővel. Azt hiszem nincs is más hátra minthogy megköszönjem a kitüntető figyelmeteket és hagyjalak benneteket hogy nekiinduljatok végre az estének és megkezdődjön az évzáró italozgatás! Én a piákat már jóelőre megvettem, behűtöttem, mire ezt olvassátok valószínűleg vagy épp az univerzum megfejtésének titkain vitatkozunk SoltBrainnel, vagy már durván másnaposan fekszem itthon az ágyamban...utcai ruhában. Akárhogy is van, az idei év Legjobb Albuma számomra (és ez még mindig erősen szubjektív vélemény) egyértelműen az oxford-i Foals zenekar Holy Fire albuma. Mert ez a produktum időtálló alkotás, olyan mint egy hatalmas, smaragdzölden ragyogó ékkő egy óriási barlang mélyén. Aki nem hiszi, járjon utána!
Boldog Új Évet mindenkinek! :)
