Kiadás éve: 2013
Kiadó: Tough Love Records
Műfaj: Alternative rock/Indie rock/Post-punk revival
Ezt hallgasd meg: The New Life
A Tél csak nem akar jönni. Mindennapos a szürke, borongós, ködös időjárás. Hó pedig sehol. Furcsa ''átmeneti'' időszak ez. Mindenesetre ilyenkor nem árt egy kissé komorabb hallgatnivaló otthonra. Tudjátok, amolyan ''melankolikus'' hangvételű dalcsokor. Annak idején a Joy Divison élen járt ebben. A 70-es évek végét írtuk és bizony ők nagyon rendesen odatették magukat. A frontember, Ian Curtis, számomra az egyik legnagyobb zenei példakép a történelemben. Öngyilkossága után a Joy Division feloszlott, majd később megalakult romjain a mára már szintipop-veteránoknak kikiáltott New Order. Azonban a Joy Division sötét, darkos, depresszív rockja sem tűnt el nyom nélkül. Sőt, a 2000-es években újra elkezdte reneszánszát élni! Köszönhető mindez az olyan zenekaroknak mint például az Interpol, az Editors, a Bloc Party vagy éppen a jelen ajánló tárgyát képező, észak-ír Girls Names. Ez volt a híres ''post-punk revival'' korszak. A Joy Division diszkográfiája ma már alapmű. Emellett erősen javallott még az Anton Corbijn által rendezett 2007-es Control (nem összetévesztendő Antal Nimród filmjével!) című film is amely Ian Curtis életére és a Joy Division rövid, ámde örökké maradandó pályafutására koncentrál. A Girls Names tagjai alázattal nyúltak vissza a Joy Division örökségéhez. Zenéjük egyszerre idézi az említett klasszikust, a The Cure legsötétebb és legdepresszívebb albumait (mint mondjuk a Pornography avagy a Disintegration) és mindezek mellé abszolút méltó a modernkori, indie-központú ''post-punk revival'' stílusirányzatra is.
Tudjátok, én nagyon vártam az Editors 2013-as albumát (melynek címe: The Weight of Your Love). Bizonyára ismeretes előttetek hogy a banda 2009-es, In This Light and on This Evening névre keresztelt, sötét szintipopba és new wave-be mártogatott lemeze mekkora hatással volt rám (ha kimaradt volna, ITT utána lehet olvasni). Ezzel szemben a The Weight of Your Love a Delta Machine (Depeche Mode) és az MGMT mellett a 2013-as év egyik leges-legnagyobb csalódása volt számomra. Egyszerűen mindent mellőzött amiért annak idején beleszerettem az Editors stílusába. Hiányoztak róla a szintik (és senki ne jöjjön nekem azzal hogy ezek csak 2009-ben jelentek meg mert ellenpéldának ott a debütön már helyet kapó Camera is), az egyedi ötletek és megoldások, az a fajta sötét, szomorkás mellékíz amely oly jól jellemezte az Editors zenéjét korábban és ezáltal azt a fajta egyedi esszenciát amelyet sok más zenekar csak próbált kivitelezni. Az USA-trip az Editors számára talán hozott még pár ezer új rajongót hiszen stadionrock zenekarrá avanzsálódtak. Azonban az ős-rajongók szemében a tavalyi album egyszerűen egy rossz vicc. Még szerencse hogy a Girls Names elhozta azt a lemezt 2013-ban, ami az Editors feladata lett volna! Bizony. Ez a The New Life. Alászállás a melankólia legmélyebb bugyraiba.
A Portrait instrumentális nyitány. Kifejezetten szépséges. Ügyesen folyik egybe a második dallal, melynek címe: Pittura Infamante. Hamar rájöttem hogy minél többet hallgatom meg ezt a dalt, annál jobban tetszik. Van egy kis misztikus mellékíze is. A Joy Division -párhuzam pedig egyből felsejlik a hallgató előtt. Igen, pont ilyen zenét játszanának ők is, ha még léteznének. A Drawing Lines sötét és sejtelmes. Az elejét nagyon szépen és ügyesen elnyújtják. Mellesleg az egész albumon hangsúlyos szerepet kap a basszusgitár (!) és a dobok is. A Hypnotic Regression potenciális sláger. Kevésbé szomorkás, már-már vidámnak is lehet nevezni (persze csak a többi dalhoz mérten), ezért sokkal inkább hajaz egy Bloc Party -szerzeményre. Darkos indie rock. Az Occultation már kevésbé lendületes. Inkább hömpölygős. Lassan bontakozik ki. Aztán belép (mit belép, berobban) az A Second Skin és vele érkezik egy erős The Cure -hatás is. Ez a dal átkozott erős. Nekem külön tetszett a dalszövege is. Leránt a mélybe. A The Olympia újfent inkább a post-punk legszebb évei felé kacsintgat de ahogyan ez a dal, úgy a soron következő Notion is azt bizonyítja hogy bár a Girls Names remekül képes tempósabb, a klasszikus indie rock irányába húzó dalokat is írni, az igazán testhezálló terep nekik a sötét, komor, depresszív szerzemények között keresendő. Az olyanokban amik hallatán Robert Smith (The Cure) anno elbujdosott volna egy temetőbe. A Projektion már ezt a vonalat erősíti. Stílusosan ágyaz meg a záró dalnak amely számomra rövid időn belül nyilvánvalóvá tette hogy a leges-legfontosabb szerzeményről van szó eme albumon. Ez pedig nem más mint a címadó The New Life. Egy kicsivel több mint 7 és fél perces dalról lévén szó, az instrumentális felvezetés adott volt. Véleményem szerint ezt a zenekar a lehető legjobb módon vitelezte ki. Egyszerre kerül benne előtérbe a basszusgitár és a dob, majd bekapcsolódik az egyszerű, ám nagyszerű gitár-téma. A frontember, Cathal Cully (ő írta mellesleg az összes dalt is és a lemez producere is volt egyben) éneke úgy kúszik be a dalba ahogyan a köd borul rá a tájra hideg téli hajnalokon. Később egy kis elszállást is kapunk gitárnyúzással és hála az égnek, a dal rendes lezárást kap. Nem kapkodták el, okosan és precízen búcsúztatják a hallgatót. Aztán vége a lemeznek. Én elismerősen bólogatok itthon hogy igen, ez a banda végre méltó lehet arra hogy a Joy Division örökségét megfelelő módon vigye tovább, Ian Curtis pedig elismerősen bólogat az égben, hiszen biztos vagyok benne hogy ha élne még, akkor ő is favorizálná ezt a kvarttettet. Kíváncsian várom hogy a Girls Names mivel hozakodik elő legközelebb. Olvastam olyat is hogy akadtak néhányan akiknek eme album lett 2013 legjobbja. Abszolút megértem őket. Régen hallottam már ennyire karakteres, ennyire esszenciális és a Joy Division -örökséghez méltó bandát. Ha aláfestőzenét kerestek ezekhez az átmeneti szürke, hideg, borongós napokhoz akkor a The New Life az ideális választás számotokra. A címadó dal pedig már most akkora klasszikus hogy...nos, inkább hallgassátok meg, íme:
Értékelés: 10/9
