Bizony, végre-valahára eljött az az év amikor is visszatér talán minden idők egyik legsokszínűbb és legizgalmasabb brit zenekara, a Klaxons. Aki gyakran olvasgatja itt az albumajánlókat az egyrészt biztosan találkozott már a nevükkel, másrészt mindkét albumukról írtam is annak idején (ITT és ITT), ráadásul a debütöt beválogattam a Top 10 kedvenc zenei albumom listámra is (ezt pedig ITT találjátok). Nos, miért is várom én annyira a Klaxons 3. albumát? Ez roppant egyszerű. Azért mert amit a Klaxons művel, az már nem is csak szimplán zene, hanem egy hangjegyekbe font misztikus utazás az univerzumban. Már a 2007-es Myths of the Near Future is hemzsegett a sci-fi utalásoktól és a különféle miszticizmus legelvontabb válfajaitól, mindehhez a 2010-es Surfing the Void pedig még az okkultizmust is csatasorba állította. Maga a zene is roppant izgalmas. Ugyebár azért lett a legtöbb helyen a Myths... a 2007-es év abszolút legjobb albuma mert kvázi újraélesztette a new rave (avagy nu rave) stílust. Újra divat lett a szanaszét torzított ütemekre csápolni a rave-bulikon, csőnaciban és színes neonpálcikákkal a kézben (alkohol, avagy valami ''egyéb'' hatása alatt természetesen). A Klaxons műfajt teremtett. Okos, intelligens, többször meghallgatandó és átgondold debütöt tettek le az asztalra. Zenéjükkel és színes, futurisztikus stílusukkal azonnal akkora hype kezdte övezni őket, hogy a híres new rave láz még évekig kitartott a Myths... után is. Hiszen ha a Klaxons nem robban be 2007-ben akkor rá egy évre a Hadouken! vagy éppenséggel a Late of the Pier, de megkockáztatom, hogy még az MGMT sem biztos, hogy akkora sikereket érnek el, mint amekkorákat elértek. Elég ha csak egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk az egyébként Mercury-díjas Myths... dalcsokrát. Már a nyitó Two Receivers is van annyira jó albumnyitány mint például az MGMT-től a Time to Pretend. Az igazi new rave/dance-punk őrület azonban egyértelműen az Atlantis to Interzone. Itt már az elején a ''DJ!'' felkiáltás is jól példázza, hogy a Klaxons egyáltalán nem beskatulyázható zenekar hiszen éppen annyira táplálkoznak az elektronikából, mint mondjuk az indie, avagy klasszikus rock hatásokból. Műfajilag egy hatalmas olvasztótégely az egész, hiszen hiába instant sláger mondjuk a szerintem is kiváló (és már nagyon sokszor feldolgozott) Golden Skans, ha nem sokkal utána az Isle of Her leginkább valamiféle misztikus, törzsi kántáláshoz hasonlítható amit viszont már abszolút lehetetlen műfajilag behatárolni. Parádés, hogy még az utolsó előtti dal (It's Not Over Yet) is hatalmas sláger (sőt, talán a legnagyobb az albumról) de nekem a záró Four Horsemen of 2012 is mindig szívem csücske marad. És ez még csak a debüt volt. Viszont bőven elég ahhoz, hogy a Klaxons bebetonozza magát a legjobb zenekarok közé és akiknek utána minden egyes lépésére érdemes volt odafigyelni.
Sajnos a 2010-ben kijött Surfing the Void egy borzasztó nehéz szülés eredménye volt és ez vissza is köszön rajta. Történt ugyanis hogy a Klaxons kiadója, a Polydor visszadobta az egész kész anyagukat és újra kellett venni az egész lemezt. Itt szeretném megjegyezni, hogy 2010 decemberében a Klaxons ingyenesen letölthetővé tett egy EP-t (Landmarks of Lunacy) amelyen hallható volt néhány visszadobott dal. Nos...azok egy csúcson lévő zenekar kiforrott, izgalmas és érdekes dalcsokrát prezentálták. Szörnyen sajnálom, hogy a Surfing the Void végül teljesen más irányba ment el. Bár gyorsan hozzáteszem: így sem lett rossz. Annak idején talán túlságosan lehordtam az albumot, holott vannak elvitathatatlan érdemei. Nyilván a producerváltás miatt kissé idegennek hatott az új hangzás (a debütön közreműködő James Ford az idei albumon egyébként elvileg vissza fog térni...többek között Mark Ronson vagy épp James Murphy mellett), hiszen Ross Robinson korábban olyan zenekarokkal dolgozott együtt mint a Korn, a Slipknot, vagy éppenséggel a Sepultura. Emígy a hangzás iszonyatosan durva és zúzós lett. Széttorzított gitárok, effektparádé, olyan momentumok amelyek hallatán még Trent Reznor is elismerően csettintene. A címadó Surfing the Void például akkora zúzás végig, hogy szinte kirobbantja a ház oldalát. Magam is meglepődtem, hogy utána a jócskán misztikus Valley of the Calm Trees mennyire nyugodt, a rá következő Venusia pedig milyen gyönyörű. Igen, gyönyörű. És nem csak ez a dal. Hiszen kit izgat ha az Extra Astronomical újfent letépi az ember fejét, hogyha ott van minden idők legszebb sci-fi szerelmes dala, a Twin Flames személyében, avagy a ''szolidan zúzós'' Flashover amely egyébként az első meghallgatható anyag is volt a lemezről. Engem a záró Cypherspeed ötlettelen maszlagjáért is kárpótolt az előtte lévő Future Memories megkapó hangulata. Persze nem tagadhatom, hogy a Surfing the Void album nekem elsősorban azért is annyira fontos mert köthető egy bizonyos életszakaszomhoz amikor rengeteget hallgattam és róla kvázi minden egyes dalhoz fűződik valamilyen pozitív élményem/emlékem. Nálam mindez a jól eső nosztalgia képes elvinni a hátán az egész albumot és cseppet sem izgat, hogy sok rajongó és zenei szaklap csalódott a Klaxons 2010-es produktumában. Azóta eltelt néhány hosszú év.
Úgy volt, hogy a Klaxons már 2012-ben kijön az új anyaggal. Januárra vártuk. Aztán ez mégsem történt meg, fesztiválokon és koncerteken ugyan játszottak már új dalokat és szépen frissítgették a hivatalos honlapjukat és a Last.fm profiljukat is de tényleges új dalra egészen mostanáig várnunk kellett. A There Is No Other Time a Klaxons eddigi legkommerszebb szerzeménye. Ez szerintem már sokkal inkább elektropop mintsem zúzós dance-punk, vagy new rave/indie massza. Abszolút modern és a mai kor igényeihez igazított dal. Eleinte kicsit megijedtem, hogy pont a Klaxons fog elmenni mainstream irányba, akik mindig is kilógtak a sorból (és ez mindig is nagyon jól állt nekik) de végül aztán arra jutottam, hogy egyáltalán nem baj az, ha jobban idomulnak az elektronikához és a kommerszebb irányvonalhoz. A Klaxons világára oly jellemző, klasszikus védjegyek ugyanúgy visszaköszönnek ebben a dalban is, ergo én nem aggódom amiatt, hogy egy gyenge 3. albumot kapnánk a Nyár közepén/végén. Sőt, az idei felhozatalból éppenséggel a Klaxons 3. albumát várom a leges-legjobban! A fentiek tudatában azt hiszem értitek, miért. Mellesleg ha minden igaz, akkor jönnek a Sziget fesztiválra is (hacsak nem mondják le, mint 2010-ben a Balaton Sound-ot). Szóval a 2014-es év nálam a Klaxons védjegyében fog telni, én ezt már most borítékolom. És nagyon remélem, hogy amikor majd idén decemberben az év végi zenei összeállítást fogom írni, akkor előkelő helyen fog szerepelni rajta a Klaxons idei lemeze. Van egy olyan érzésem, hogy ez így is lesz. Most viszont hallgassátok meg végre az új, beharangozó dalt:
