Ezt a listát már meglehetősen régen meg akartam írni, időm viszont csak mostanában jutott rá (hála a tavaszi szünetnek a suliban). A videojátékok nem épp életbevágóan fontosak egy ember életében. Rájuk lehet kattanni de nem olyan szinten mint mondjuk a filmekre, a könyvekre, avagy a zenére. Szórakozásnak, kikapcsolódásnak tökéletesen megteszik. Nem beszélve azon esetekről, mikor egy videojáték művészi szintekre emelkedik (erről elmélkedtem eleget ITT). Különféle aspektusokból lehet vizsgálni a videojátékok műfaját. Én 25 évesen már eljutottam arra a szintre, hogy sokkal inkább egy-egy videojáték története, mélységei és elgondolkodtató tartalma (és persze művészeti értéke) dönti el számomra, hogy kipróbálom-e az adott produktumot. Régen nem a szórakozás, sokkal inkább a mondanivaló dominál számomra. Ezt a legegyszerűbb példával úgy tudnám szemléltetni, ha elmondanám, hogy számomra egy Brothers: A Tale of Two Sons milliószor több érzelmet és magvas gondolatot váltott ki, mint egy Call of Duty kampány. Ízlelgessétek ezt a mondatot egy kicsit. Jelen összeállításban – melyet kénytelen voltam kétfelé bontani, ugyanis rohadt hosszú lett – elsősorban azon videojátékokat veszem górcső alá, amelyek rám nagy hatással voltak annak idején. Persze biztosan lesznek majd a jövőben is olyan videojátékok amelyeket valamiért a szívembe fogok zárni, de addig is íme egy olyan lista amely az én gamer-korszakom reneszánszának idejéből megmaradt alkotásokat mutatja be (nem kevés nosztalgiával fűszerezve). Jó szórakozást kívánok hozzá!

10. Heavy Rain (2010)

A tökéletes mintapéldája annak, hogy milyen az amikor egy videojáték egyfajta interaktív filmként funkcionál. Elöljáróban mindenképp meg kell említenem, hogy nem a PS3-exklúzív Heavy Rain volt az első játék amit végigtoltam a francia illetőségű Quantic Dream gárdájától. A 2005-ös Fahrenheit (egyes helyeken Indigo Prophecy) volt az első alkotás tőlük amelyben jobban elmerültem. A komor, sötét történet és a ''bármivel kapcsolatba léphetsz'' -féle interakció már akkor is előkelő helyen szerepeltek, ám a 2010-es Heavy Rain kapcsán ezeket még tovább csiszolták a fejlesztők. Eleve maga a történet olyan mélyen depresszív lett, hogy ember legyen a talpán akiből nem csal ki néhány könnycseppet az Origami-gyilkos köré építkező cselekményszál. A játék egy teljesen átlagos hétköznappal indít. Főszereplőnk, Ethan Mars, felébred álmából. Innentől rögvest megismerkedhetünk az irányítással és a rengeteg interaktív lehetőséggel. Fogat moshatunk, megborotválkozhatunk, átöltözhetünk, odalenn a konyhában kávét főzhetünk magunknak…egyszóval bármit megtehetünk amit a valóságban is. Már eleve ez a nyitány hosszú percekre lekötheti a játékost, ám a java még csak ezután következik. Hazaér ugyanis feleségünk a két kisfiúnkkal. Velük is játszhatunk egy kicsit a kertben, utána pedig jön az ebéd. Később a helyi plázába látogatunk el a családdal. Itt viszont tragédia történik. Ethan kisfia ugyanis előbb eltűnik a tömegben (a piros lufija alapján keresgélhetjük össze-vissza) majd egy szerencsétlen baleset folytán elüti őt egy autó és szörnyethal. A tragédia az egész család életére rányomja a bélyegét. A házasságuk tönkremegy, elválnak. Ethan és a kisebbik fia, Shaun, egyedül maradnak. Nos, ez az alapfelütés. A baleset után egyébként bekúszik a főcím (fájdalmasan szomorú zenei aláfestéssel és olyan képi beállításokkal amelyek már önmagukban díjat érdemelnének). Leszakad az ég. Folyamatosan ömlik az eső. Így indít ez a film noir, krimi-elemekkel dúsan átszőtt kalandjáték. Igen, jól olvastátok: kalandjáték.

Merthogy a Heavy Rain tagadhatatlanul kalandjáték. Ugyan rengeteg QTE (Quick Time Event) -szerkció kapott helyet benne (ezeket leginkább a God of War -játékok azonos szakaszaihoz lehetne hasonlítani) ám az összképet tekintve ez egy kalandjáték. És tisztázzunk még valamit: ugyan a nyitány Ethan Mars és családja kálváriájával indít, a Heavy Rain többszereplős alkotás. Shaun ugyanis egy esős (mily meglepő…) napon eltűnik. Sanszos, hogy az Origami-gyilkos rabolta el aki már számtalan gyermekkel végzett, nevét pedig onnan kapta, hogy az áldozatai mellett mindig hagyott egy origami-figurát. Eme gyilkos után nyomozva kapcsolódik be a történetbe Norman Jayden az FBI-tól. Vele egyébként főként nyomozni fogunk (eleve egy tetthellyel kezdünk…persze esőben) mégpedig egy speciális szemüveg + kesztyű (A.R.I.) segítségével amellyel a virtuális valóságban is kutakodhat. Jópofa, hogy az A.R.I. segítségével ''irodáját'' magunk alakíthatjuk ki (például hátteret választhatunk) és böngészhetünk a temérdek nyomozati akta, térkép, profil és jegyzőkönyv között miközben Norman gyakorlatilag csak egy üres asztalnál ül. Az A.R.I mellesleg egyfajta drogként is hat rá: ha túlzásba viszi, speciális gyógyszert kell rá szednie. A játék vége felé haladva Norman számára a valóság és a képzelet már egyre inkább kezd összemosódni (igazából mi dönthetjük el, hogy végleg elveszíti-e a lába alól a talajt, avagy sem). A harmadik szereplőnk Madison Paige, egy oknyomozó újságíró csaj. Ő szintén az Origami-gyilkos után kutat, csak épp Ethan nyomában járva. Madison történeti szála engem annyira nem ragadott magával mint a többi, bár az ő + Ethan kapcsolatát tekintve mégis indokoltnak érzem, hogy beiktatták. Arról nem is beszélve, hogy a játékhoz kiadott egyetlen DLC (The Taxidermist) is őt állítja főszerepbe, miközben egy olyan preparátor házában kell bujkálnunk (amolyan The Collector -módra) aki állatok mellett előszeretettel töm ki legyilkolt nőket is. A negyedik – egyben utolsó – szereplőnk pedig Scott Shelby, egy visszavonult rendőr aki magándetektívként nyomoz az Origami-gyilkos után mivel az egyik áldozat édesanyja felbérelte. Scott tipikus film noir karakter. Megvénült zsaru, aki látott már egy s mást. Gyűrött ballonkabátjában bagózik a putri kocsmák előtt ahová információmorzsák reményében ment el. Persze a fő-fő szereplő akkor is Ethan marad. Szegény pasas a fia halála, és a feleségével való válása után még egyetlen megmaradt másik fiát is elveszíti. Aztán kap egy dobozt. Benne origami-figurák (és még pár egyéb dolgon kívül egy pisztoly is). Minden egyes figura egy-egy új ''próbát'' jelent Ethan számára. ''Milyen messzire mennél el a fiad életéért?'' A forgalommal szemben vezetés még nem is olyan nagy kunszt (végre egy kis adrenalin-löket!). Ám mikor egy lepukkant lakótelepi lakásba betérvén az a feladat várja hősünket, hogy vágja le az egyik ujját (amit természetesen nekünk kell kivitelezni) akkor a játékos már elgondolkodik azon, hogy mennyire tabudöntögető is lehet egy ilyen játék.

Én a leginkább mégis azon akadtam ki, mikor választanunk kellett, hogy lelövünk-e egy pasast (és ezzel közelebb kerülünk fiunk hollétéhez) avagy élni hagyjuk. Na, ez már egy kőkemény morális dilemma volt amelyhez foghatót sem előtte, sem utána nem tapasztalhattunk még videojátékban. Minden elismerésem a készítők felé, hogy mindezt be merték vállalni. Amúgy karaktereink a játék során bizonyos helyzetekben meg is halhatnak, úgyhogy jobb lesz vigyáznotok! Példának okáért: Madison ellátogat egy doktorhoz a kertvárosban aki eléggé gyanús több szempontból is. A doki itallal kínálja a nőt (nem, nem szabad beleinni!) majd úgyis akármit teszünk, hátulról leüt és a pincében kikötöz bennünket. Épp élve fel akar boncolni (kifejezetten sokkoló jelenet) amikor csöngetnek. Míg a doki fenn van és a postással (?) beszél, mi odalenn megpróbálhatunk kiszabadulni. Mindez csak félig-meddig sikerülhet ám már ez is elég ahhoz, hogy mire a doki visszatér, jól belerúghassunk egyet és kezdetét vehesse egy halálos macska-egér játék. A doki fúróval támad nekünk és bizony ha nem nyomkodjuk le időben és helyesen a megfelelő gombokat a QTE-részeknél akkor simán el is halálozhatunk (igencsak brutális módon). A Fahrenheit és a tavalyi Beyond: Two Souls között kronológiailag elhelyezkedő Heavy Rain az egyetlen a többi között amiben igenis MEG LEHET HALNI. A sztori nem áll meg, folytatódik tovább. Csak épp az adott szereplő nélkül. Így van összesen azt hiszem 17 -féle (!) különböző befejezése a játéknak. A grafika még mai szemmel nézve is igencsak szép, a zene gyönyörű (egyben meghatóan szomorú is), az irányítás ugyebár pofonegyszerű bár én elsőre ezt a játékot PS Move-irányító segítségével toltam ki és úgy még nagyobb élmény volt. A karakterek pedig motion capture technológiával lettek megalkotva tehát nemcsak az arcok, de még a legutolsó apró mozdulatok is teljesen hitelesen lettek lemodellezve. A Heavy Rain időtartama mindenképp hosszú, de ezt jócskán meg lehet növelni az újbóli újrajátszásokkal hiszen első végigjátszás alkalmával sok egyéb felett átsuhanhatunk, vagy csak érdemes megnézni, hogy egy adott helyzetben mi van ha épp nem azt a választ adjuk vagy azt cselekedjük amit előtte. Emígy a játék szavatossága is remek. Nekem is megvan, egy percet sem haboztam a megvételével mikor megláttam egy helyen a kínálatban. Egy PS3-tulaj számára a Heavy Rain olyan alapjáték mint az MGS4, az Uncharted (+Uncharted 2/3) avagy éppenséggel a God of War 3. Kötelező vétel. És ez még mindig csak a listám 10. helyezettje volt.

9. Sleeping Dogs (2012)

Kiskoromban én is imádtam a GTA-t. Az 1. és 2. részt egyaránt. Aztán később jött az immár 3D-s 3. rész és én a fél karomat oda tudtam volna adni egy PS2-ért. Nem lett (legalább megmaradt a fél karom). Szerencsére kijött PC-re is és azon már 1-2 éves csúszással végigtolhattam (öcsémmel vállvetve). Klassz volt. Az első lépések Liberty City utcáin…a mai napig emlékszem rájuk. Aztán jött a Vice City amely nekem a mai napig a kedvencem epizódom. A retró 80-as évekbeli hangulat teljesen magával ragadott (holott utálom a 80-as éveket…főleg az akkori divatot + frizurákat). A GTA: San Andreas volt az utolsó amivel még gyermeki lelkesedéssel játszottam. Bár ebben talán nagy szerepet kapott a rajongók által hozzá összetákolt multiplayer is. Sosem voltam olyan nagy GTA-rajongó de ismerem és tisztelem minden egyes részét a szériának, nem mellesleg akkor sem nézek bambán ha megkérdik tőlem, hogy ki az a Tommy Vercetti, avagy Carl Johnson. A GTA IV engem már egyáltalán nem nyűgözött le. A GTA V jelenleg is nálam pihen de nem játszottam vele már lassan 2 hónapja, annyira nem kötött le. Ám a GTA-játékok által tökélyre vitt sandbox játékmenetet más alkotások is megpróbálták lemásolni. Véleményem szerint a legjobban sikerült ilyen alkotás nem más, mint a Hong-Kong alvilágában játszódó Sleeping Dogs. Az alvó kutyák története 2012-ben futott be, engem szinte azonnal levett a lábamról, pedig eleinte kissé szkeptikusan álltam hozzá (féltem, hogy akkora csalódást okoz majd mint a Saints Row). A szintén sandbox True Crime egykori folytatásaként bejelentett, de később elkaszált, aztán másik fejlesztőgárdával (Square Enix) újjáélesztett Sleeping Dogs az utóbbi idők leghangulatosabb sandbox videojátéka. Már eleve Hong-Kong (al)világa messze izgalmasabb mint Liberty City, avagy San Andreas. Nekem a sztori is jobban tetszett mint a GTA-k esetében. Rendőr főszereplőnk, Wei Shen, beépül egy triád bandába információszerzés céljából. Azonban a kis társasággal egyre családiasabb viszonyt kezd el ápolni, rendre újabb és újabb bűncselekmények válnak megelőzhetővé az ő információi alapján és mikor az ellenséges bandák háborút akarnak kirobbantani Hong-Kong zsúfolt utcáin, Wei főnöke úgy határoz: már nem vonja ki a fiatal srácot a triádból. Egyfajta Donnie Brasco/A Tégla -féle keveréknek is felfogható a Sleeping Dogs sztorija, annyi különbséggel, hogy itt a kínai alvilág szabályai dominálnak. A hagyományok őrzése a triádok esetében nem pont olyan mint amcsi (maffia-)társaiknál akik döglött halat küldenek üzenetként újságpapírba csomagolva, hogy tudassák: az egyik lebukott tag már a halakkal vacsorázik. A triádok (és persze a yakuza) tisztelik a hagyományokat. Hiába nőtt fel Wei Amerikában, a szíve folyton visszahúzta őt hazájába. Apró bökkenő, hogy minderre csak beépített zsaruként van lehetősége.

Ám a sztori előrehaladtával a szálak összekuszálódnak, a térfelek felcserélődnek és a rosszakból jók, a jókból rosszak válnak. Klasszikus ázsiai-zsarufilm klisé ez de remekül van prezentálva a játékban. Na, ennyit a történetről. Lássuk a többit: a grafika kifejezetten szép. Persze senki ne várjon GTA V-szintű látványvilágot, de ennek ellenére Hong-Kong városa a sok neonfény és zsúfolt utcák végett meglehetősen lenyűgöző látványt biztosít (főleg éjszaka). Eleve hatalmas élmény mikor kilátogatunk a piacra és a sok ételárus és bámészkodó járókelő között felfedezhetünk olcsó ruhás-standokat ahol aztán vehetünk magunknak ízléstelen göncöket (pont mint idehaza bármelyik kínai piacon). A jobb cuccokért persze már ''hivatalos'' ruhaüzletekbe kell menni. Ezekből is van olcsó, kevésbé olcsó, és drága. Épp így bizonyos helyeken autókat is vásárolhatunk magunknak, és vannak még teaházak (?) is ahol az energiánkat tölthetjük fel (bár ezt energiaital segítségével is megtehetjük bármelyik automatánál). Ezen kívül járhatunk sporttermekbe újabb és újabb harcmozdulatokat eltanulni (kombó-rendszer), illegális bunyókban verhetjük el a népet, avagy Mahjong pókerezhetünk és még kakasviadalokon fogadva is anyázhatunk. Ha kedvünk tartja, kamerák meghackelésével drogdílereket buktathatunk le, avagy éppenséggel csak úgy szimplán lefurikázhatunk az öbölbe, hogy a naplementében gyönyörködhessünk. A főküldetéseken kívül rengeteg mellékküldetés is a rendelkezésünkre áll. Ezek gyakran sokkal nagyobb mókát jelentenek mint a főküldetések. Például hatalmas poén volt mikor egy újságnak kellett lefotóznunk a naplementét de egy undok pasas állandóan beleállt a képbe. El kellett verni ahhoz, hogy jobb belátásra bírjuk. De jót nevettem azon is mikor az autópálya szélén állt egy lerobbant kocsi és egy csinos nő integetett segítségért. Odasiettem hozzá segíteni és mikor Wei elkezdte szerelni a motort, a nő társa hátulról leütött, lenyúlta a pénzem és elkezdett sprintelni. Kifejezetten ötletes és változatos missziókkal állunk tehát szemben.

A Sleeping Dogs irányítása nagyon egyszerű, a harcrendszer már kicsit bonyolultabb. Úgy tessék elképzelni mint az új Batman-játékok esetében, tehát hogy ha egy ellenfél épp nekünk támad akkor őt pirosan jelzi a játék. Ekkor le kell nyomnunk a megfelelő védekező gombot, így a tag nem rúg minket pofán, hanem a lábát elkapva szépen tökön rúghatjuk mi magunk. Jó reflexek kellenek hozzá de nem nagy kunszt. A különféle kombók betanulása már annál inkább (bár erre vannak a sporttermek ahol kedvünkre gyakorolhatunk) de ha mindet összeszedtük akkor egyszerűen nem lesz már ellenfél aki képes lenne leverni bennünket. Ötletes megoldás még a különféle kivégzések abszolválása. A csetepaté közben bármikor megragadhatjuk bármelyik ellenfelünket és egy jól irányzott mozdulattal mondjuk a közeli telefonfülkébe lökhetjük. Vagy konténerbe hajíthatjuk. Vagy húskampóra akaszthatjuk. Temérdek lehetőség áll előttünk, melyek leginkább a helyszínek változatossága miatt dicsérendők. A pusztakezes harcon kívül természetesen használhatunk kézi- és lőfegyvereket egyaránt. De mindezek meg sem közelítik azt az érzést mikor néhány jól irányzott ütéssel + rúgással a földre küldünk egy nagy melák verőlegényt, aztán egy klassz kis kombó segítségével Jackie Chan-t megszégyenítő módon rúgjuk pofán. Verekedni tehát ebben a játékban kifejezetten élvezetes. Ugyanígy vezetni is mert az autóknak + motoroknak érezhetően van fizikájuk, nem csak olyanok mintha kerekeken mozgó szappantartók lennének. Rajtuk kívül motorcsónakozhatunk még, repülő-alkalmatosságok érthető okokból nem kerültek bele a játékba (azért Hong-Kong nem egy San Andreas, ezt lássuk be). A zenei szekciót külön ki kell emelnem. Borzasztó régen találkoztam már ennyire zseniális soundtrack-válogatással! A különféle rádiók kínálatában olyan előadókba futhatunk bele mint a The Kooks, a Kasabian, Emika, Miles Kane, a The Maccabees, a The Drums, Ladyhawke, Bonobo, a Dream Theater, a Duran Duran, a Deep Purple, a Tears for Fears, a Queen vagy éppen a The Who. Eszméletlen jó OST-t hoztak össze a készítők. Nem egy alkalommal történt meg velem, hogy csak úgy megálltam a kocsival és benne ülve szimplán csak bámultam a tájat és hallgattam a zenét. A szinkronhangok is elsőrangúak lettek, bár nekem a Wei hangját adó Will Yun Lee elsőre full Nolan North-nak hangzott (Uncharted-mániás vagyok, tudom). Pedig számomra az audio-részleg mindig nagyon fontos, sokszor egy-egy új sandbox játék kijövetelekor azonnal azzal kezdem, hogy átböngészem a hivatalos OST-menüt (bár NFS és FIFA -játékoknál is gyakran csinálom ezt). Ergo a Sleeping Dogs minden aspektusában hibátlanul helytáll. Kár, hogy nem kapott nagyobb figyelmet hiszen például a vele majdnem egy időben kijött Saints Row 3-mat instant alázza. Remek szórakozást nyújthat bárkinek, legyen az megrögzött GTA-rajongó, avagy csak szimpla koca-játékos.

8. Max Payne II – The Fall of Max Payne (2003)

Szakad az eső. A lepukkant, mocskos, szeméttel borított new york-i városrészben hajléktalanok melegszenek a hordóban gyújtott tűznél. Drogosok és alkoholisták tanyája. A falakon graffitik, a sötét zugokban alvó (vagy éppen halott) emberi roncsok heverésznek. Aki ide betéved, az számoljon azzal, hogy szempillantás alatt megölhetik egy kis aprópénz reményében. Ilyen és ehhez hasonló helyszíneken játszódik a Remedy fejlesztőgárdájának 2003-as alkotása, a Max Payne II – The Fall of Max Payne. Folytatásról lévén szó, érdemes tisztában lenni az előzményekkel. A Max Payne 1. része még 2001-ben jelent meg. TPS-nézetes lövölde volt, az akkoriban igencsak népszerűnek számító ''bullet-time'' időlassítás miatt amelyet a Mátrix-filmek hoztak be. A családját elveszítő, kiégett new york-i zsaru története egésze magával ragadóra sikeredett. Az in medias res felütéssel nyitó film noir sztori igazi bosszúállós, kemény történetté kovácsolódott (amiből még a rémálom-részek sem lógtak ki túlzottan…ezek inkább a horror-hatáshoz tettek hozzá). Max Payne karaktere borzasztó jól kidolgozott és azonnal megszerethető volt, az említett ''bullet-time'' miatt pedig még az is eljátszadozott vele akit amúgy a véres sztori teljesen hidegen hagyott (nekem meg pont a sztori tetszett benne). Várható volt, hogy érkezik majd a folytatás és 2 év múlva jött is. A The Fall of Max Payne minden szempontból továbbfejlődött mint az elődje. Szebb lett, jobb lett, kidolgozottabb lett. Ám amiért én mégis jobban szeretem mint az 1. részt, az a csavaros, sötét film noir története.

Miután az 1. részben Max fél New York-on bosszút állt és kiirtott rengeteg gengsztert, a The Fall of Max Payne rögtön azzal indít, hogy hősünk visszakerült a new york-i rendőrség kötelékébe, mint nyomozó. Családja már nincs, élete kvázi egy fapadkát sem ér (legalábbis szerinte). Igen ám, de ekkor feltűnik a színen Mona Sax. A femme fatale -jellegű nő egyből rabul ejti Max szívét és szegény megkeseredett pasas halálosan szerelmes lesz a cseppet sem tisztességes, sőt, kimondottan profi bérgyilkos végzet asszonyába. Így a new york-i alvilág megint a nyakukra száll és megkezdődik Max és Mona személyes bosszúhadjárata az eleinte csak kisstílű, majd később egyre durvább bűnöző népség ellen. A sztori mellesleg helyenként Tarantino műveire emlékeztethet. Profin össze van rakva, az egyszer biztos. Rémálom-részek ezúttal nem kaptak helyet benne ám van egy olyan helyszín amely helyettesíti ezt. Konkrétan egy vidámparkra gondolok ahol Max hallucinációi összemosódnak a valósággal. Félelmetes és szürreális élmény. Mindazonáltal sokkal valóságosabb mint az 1. részben szereplő sötétben ''vér-platformon'' mászkálós szakasz. Újdonság továbbá, hogy Max mellett ebben a részben irányításunk alá vonhatjuk társát, Mona Sax kisasszonyt is. Vele főként mesterlövészkednünk kell majd. Az igazi főszereplő azonban továbbra is a kiégett zsaru, Max Payne (szójáték: maximális fájdalom) akinek személyiségét még tovább árnyalták a készítők (amellett, hogy fizimiskáját is teljes egészében lecserélték). A grafika amúgy igencsak szép. Bár leginkább alja putri helyeken fogunk mászkálni a játékban, ezek igencsak részletesen lettek megalkotva. Külön ki kell még emelnem a fizikát. A The Fall of Max Payne előtt egyáltalán nem sok játékban tapasztalhattunk ilyesféle remek és valósághű fizikát. Elvetődünk egy szobában, belassul az idő, záporoznak a golyók és miközben – még mindig lassítva – halomra lőjük a szoba túlvégében álldogáló rosszarcot, aki a fizika törvényeinek abszolút megfelelően esik össze. Épp egy festékes vödrökkel teli asztalra, amely ennek hatására fel is borul és repül minden szanaszét. Ijesztően reális. De ez egy ilyen cucc.

A hangok és a zene tökéletes. Már maga a menü-zene is olyan szinten hátborzongató, hogy aki mániákus depresszióban szenved az szó nélkül a saját himnuszává választatná az egyébként az 1. részből is ismert zene áthangszerelt változatát. A szinkronhangok is tetszettek. A végefőcím alatt hallható Late Goodbye pedig olyan szinten zseniálisan illik a játék végéhez, hogy én annak idején azon nyomban ki is szedtem mp3-ban. Apropó, játék vége: A The Fall of Max Payne – jó film noir sztorihoz méltóan – egyáltalán nem vidám befejezéssel büszkélkedhet. Nincs happy end, nincs feel good befejezés. Azonban a végefőcím után kapunk egy üzenetet: ''Max Payne kalandjai az éjszakában még folytatódnak''. És folytatódtak is. Csak épp nem az éjszakában. A Remedy kiszállt (ők inkább az Alan Wake készítésébe kezdtek bele), a helyüket pedig az a Rockstar Games vette át akiknek – többek között – a GTA-sorozatot is köszönhetjük. A Max Payne III már az ő munkásságuk eredménye. A játékról pedig legyen elég annyi, hogy én 2012 legjobbjának választottam (tán ideje lenne végre megvennem…). Kultikus trilógiáról beszélhetünk. Az 1. rész beírta magát a TPS-ek történelmébe, a 3. rész zseniálisan újította meg a szériát, a kettő között elhelyezkedő The Fall of Max Payne pedig a tökélyre fejlesztette azt a fajta bús, keserédes, mélyen depresszív film noir hangulatot amelyért annyira szeretni lehet ezt a címet. Csak remélni tudom, hogy Max Payne kalandjai az immár új generációs konzolokon (PS4/XboxOne) is folytatódni fognak.

7. Mafia: The City of Lost Heaven (2002)

Mikor a GTA III kijött, mindenki el volt ájulva. A hatalmas várostól, a részletes grafikától, de leginkább talán attól, hogy a GTA III már szakított az előző részek felülnézetes kivitelezésével és teljes 3D-ben mozoghattunk benne, kedvünkre felfedezve a New York -mintájára felépített Liberty City nevezetű – kitalált – városban. Mérföldkő volt a videojátékok történelmében, az biztos. Aztán 2003-ban jött a Vice City és még több játékos lett GTA-rajongó. A létszámuk pedig a San Andreas és a további részek eljövetelével még tovább nőtt. Azonban rendre érkeztek úgynevezett ''GTA-klón'' játékok is amelyek a sandbox játékmenet mellett a hatalmas bejárható területet és a jól megírt történetet próbálták előtérbe helyezni. Sajnos a korai időkben ez a kettő sehogy sem akart együtt működni. Vagy a bejárható terület volt nagy és a sztori pocsék, vagy a sztori volt remek és a bejárható terület kicsi. A 2002-es Mafia: The City of Lost Heaven azonban – csodával határos módon – mindkét kritériumnak megfelelt. A sztorija köröket vert bármelyik másik hasonló típusú játékéra, a bejárható területe pedig hatalmas volt (tekintve, hogy a városon kívül vidékre is leutazhattunk). A cseh készítők alkotása mindenképp hatalmas jelentőségű videojáték lett. Számomra mind a mai napig jobbnak számít mint a GTA III és a Vice City együttvéve. Aztán, hogy mire ez a nagy tisztelet iránta? Elmesélem.

A történet a legjobb maffia-filmeket idézi meg. Eleve azzal kezdődik a játék, hogy főszereplőnk – Tommy Angelo – egy bárban elmeséli élete történetét (pontosabban csak azokat a részeket mikor bekerült a maffia kötelékébe) egy nyomozónak és cserébe védelmet kér ő és családja számára. Megsúgom melyik filmben láthattuk pont ugyanezt: Nagymenők. Tommy visszaemlékezése indítja tehát a játékot. Az 1930-as években járunk. Dúl a szesztilalom, az utcákat és az egyes városrészeket különböző családok uralják. Illegális üzletekbe bonyolódni, csencselni és mutyizni nem épp életbiztosítás, már csak az erősen korrupt rendőrség miatt sem. Tommy egyszerű taxisofőrként keresi kenyerét. Unalmas hétköznapjainak egy gengszter vet véget, mikor is az ellenséges család emberei elől menekülvén éppen Tommy taxijába veti be magát. A sikeres mentőakció után hősünk választhat, hogy vagy beszáll a család emberei közé…vagy golyót kap a fejébe. Utóbbit választva elég hamar vége is lenne a játéknak, így Tommy szépen lassan elindul a maffia-ranglétráján felfelé. Eleinte még csak embereket furikázik, apróbb stiklikben vesz részt (pl. alkohol-csempészés) de ahogy egyre nagyobb tiszteletet kezd kivívni a keresztapa – Don Salieri – szemében, úgy érezheti magát egyre inkább családtagnak. Nem telik bele sok időbe, hogy a család végleg befogadja őt, ott lehessen a megbeszéléseken és akár emberéletekről dönthessen. Barátokat is szerez (mint például a kissé hirtelen haragú Paulie, a nyugodtabb természetű Sam és az öreg, megfontolt Frank), nemsoká pedig a szerelem is rátalál. De a maffia kötelékébe tartozni nem csupa játék és mese. Az ellenséges családok ténykedései miatt egyre inkább egy háború szélére sodródik Lost Heaven városa, mikor pedig már belső árulások is nehezítik a Salieri-család életét, Tommy számára nyilvánvalóvá válik, hogy innen már nincs visszaút, nem lehet kiszállni, és vagy golyót repít a saját barátai fejébe, vagy ő végzi a tenger mélyén…betoncsizmában. Bizony, a Mafia sztorija árulásokkal és hatalmas csavarokkal fűszerezett. Nem mellesleg tényleg a legjobb maffia-filmeket idézi (nem egyszer konkrét jelenetek vagy szituációk lemásolásával). Ennek ellenére mint önálló maffia-történet is teljes mértékben megállja a helyét. Abszolút mesterien felépített, dramaturgiailag csillagos ötöst érdemlő, felnőttes, gyakran tabu-témákat feszegető sztorival lett megáldva amely mind a mai napig emlékezetes. A megvalósítás is teljesen rendben van (ne feledjük, hogy egy 2002-es játékról van szó!). A grafika szépen, aprólékosan kidolgozott és a készítők nagyon ügyeltek a teljes korhűségre. A legutolsó mandzsettagombig minden (de tényleg minden) a '30-as éveket idézi. Lost Heaven városa ügyes összemosása az akkori korabeli Chicago-nak és New York-nak. A zenék is teljesen korhűek, az autók rádióiból régi slágerek szólnak (az egyiket felfedezni véltem a Kárhozat útja című Tom Hanks főszereplésével készült filmben is), csak sajnos kissé gyakran ismétlődnek. A szinkronhangok borzasztó profik, nagyon sokat tesznek hozzá a maximális beleéléshez. Amúgy a Mafia eltér a GTA-játékokban tapasztalható ''tényleg azt csinálok amit csak akarok'' -féle irányvonaltól. Itt érdemes tartani a sebességkorlátozást és nem őrült módjára száguldozni forgalommal szemben, mert könnyedén a nyakunkba kaphatunk néhány igencsak nehezen lerázható fakabátot. Épp így az utcán lövöldözés sem javasolt. Okosan, megfontoltan kell játszani ezt a játékot. Mondjuk úgy, hogy a hatalmas játéktér inkább csak amolyan díszlet, amelynek a fő sztori-küldetések adják meg az igazi lényegét. Azokra pedig cseppet sem lehet panasz. Lesz autós üldözés, géppisztolyos lövöldözés (avagy ez a kettő együtt) és ha a várost már nagyon unjuk akkor bejön a vidéki helyszínek kínálta változatosság. Ó, és majd' elfelejtettem: ott van a híres-neves ''Fair Play'' nevezetű küldetés amelynek az a lényege, hogy egy korabeli F1-es autóval kell versenyeznünk. Nos, ez a küldetés méltán írta be magát Minden idők legnehezebb missziói közé. Borzalmasan nehéz ugyanis. Ha már egy kicsit lemarad az ember, vagy rosszul vesz be egy kanyart és pár másodpercet ezzel veszít…hát, akkor jobb ha mindjárt nyom is azonnal a Restart-ra. Emlékszem, hogy egyszer már eleve úgy jöttem haza a suliból, hogy elhatároztam: addig nem állok fel a játék elől amíg meg nem csinálom végre azt a rohadt küldetést. Beletelt vagy 2 órámba, de végül csak meglett. Aztán utána olvastam valahol, hogy lehetett csalni is benne egy levágót használva. Szerintem akkoriban a készítők kedves anyukái gyakran csuklottak. De a játék befejezése után bejön a Free Ride és a Free Ride Extreme is ahol aztán már tényleg kedvünkre furikázhatunk és/vagy sétálhatunk amerre csak akarunk. Utóbbi esetében pedig nagyon idióta mellékküldetéseket is elvállalhatunk (pl. kövess egy lebegő UFO-t a város felett, avagy érd utol a láthatatlan embert…). Persze ezek opcionálisak, a lényeg amúgy is a fősztorin van. Az pedig minden idők egyik legjobbja, amelyet videojátékban eddig megalkottak.

Eleve a karakterfejlődés is zseniális. Tommy Angelo a kezdő kis taxisofőrből fokozatosan eljut oda, hogy a Don parancsára embereket lő agyon, bármiféle belső morális okfejtést vagy vívódást hanyagolván. A szálak idővel összekuszálódnak, a barátokból ellenségek lesznek és Tommy többé már nem tud kiszállni. De tényleg nem tud. A Mafia befejezése ilyen szempontból valami egészen elképesztően ütős lett. Bosszúnkat beteljesítvén (meg kell ölnünk egy árulót, de nem lövöm le kiről is van szó…), kapunk még egy nagyszerű monológot, majd hirtelen az '50-es években találjuk magunkat. Tommy megöregedett és az FBI védelme alatt áll. Épp kis kertvárosi házának kertjében locsolgat, amikor hirtelen lefékez egy autó előttük. Ki lehet találni a történet végét. A maffia kötelékéből nem lehet büntetlenül kiszállni. Lesújtó és szomorú a játék befejezése. Mégis átkozott jó. Mikor bekúszik Where Do Gangstas Go című szám…huhh, hatalmas hangulatbomba! ''Ez igen! Így kell befejezni egy játékot!'' – gondoltam magamban miközben pörgött a stáblista. Aztán 2010-ben eljött a Mafia II. Megvettem öcsém szülinapjára mert ő is imádta az 1. részt. Végigjátszotta, én csak néha-néha belelestem. A sztori filmszerűségén kívül számomra más már nem volt értékelhető benne. Erősen közepes cucc lett sajnos. Azért az ember nem pont egy ilyet várt volna azoktól a készítőktől akik 2002-ben letették az asztalra az azóta is legjobbnak számító bűnöző-szimulátort. A Mafia II egyáltalán nem méltó az elődjéhez. Jobb lenne messzire el is felejteni. Ám az 1. rész mind a mai napig abszolút élvezhető és időt álló videojáték amely végre mert újat mutatni. Már csak ezért is bőven ott a helye minden idők 100 legjobb játéka között.

6. Spec Ops: The Line (2012)

Sosem játszottam a régi Spec Ops -játékokkal. Azaz…pontosabban emlékszem én egy réges-régi PSX-es epizódra amivel játszogattam pár percet, de az valami taktikai lövölde volt inkább és nehézsége miatt hamar odébb is dobtam. Szóval nem ismertem a Spec Ops címet. Ami mondjuk nem is feltétlenül baj, mert a The Line alcímmel ellátott epizód már teljesen megreformálta a szériát. A TPS-nézet és a taktikázás maradt (bár ez utóbbi szerencsére lényegesen leegyszerűsítésre került) ám a fő hangsúlyt sokkal inkább a sztori és a körítés kapta. A Spec Ops: The Line inkább egyfajta középső ujjal merészen történő bemutatás Amerikának. Lerántja a leplet a háború borzalmairól, az emberi gyarlóságról és az átélt szörnyűségek miatt lassan, fokozatosan széthulló emberi elméről amely a teljes őrületbe torkollik. Ugyan a játék alapjait egyszerre szolgáltatta egy könyv (Heart of Darkness) és Coppola híres filmje (Apokalipszis most!) de a Spec Ops: The Line önmagában is teljes mértékben megállja a helyét. Felsorakozik a háborúellenes alkotások közé (mint például a többszörösen díjnyertes Bombák földjén) és hiába a központi karakter – Martin Walker parancsnok – belső lelki vívódásai állnak a középpontban, nem is annyira burkoltan akkor is árnyalt képet fest arról, hogy bizony egy háború cseppet sem kellemes és hazafias. Ott bizony embereket gyilkolnak le (sokszor ártatlan civileket) és mindezt miért? Mert pár öltönyös barom nagy unalmában épp nem tudott mi mást kitalálni. A háború borzalmai a Spec Ops: The Line esetében súlyosan a felszínre törnek.

A sztorit már ismertettem egy átfogó kritika keretében ITT. Még egyszer leírni ugyanazt pedig nem akarom. Most inkább arra koncentrálnék, hogy miért is lett ez a videojáték ekkora kedvenc nálam. Alapvetően én is háborúellenes vagyok. Megértem, hogy nagyon-nagyon régen egy-egy háború még egyáltalán nem volt oly nagy kunszt mint a ''modern'' időkben. A középkorban például háborúkat indítottak néhány hektár termőföld, avagy egy hegytetőn álló vár apropójából. Később már a kapzsiság odáig vezetett, hogy konkrét országok megszerzéséért vonultak hadba csapatok. Megint később a fanatizmus és szélsőséges eszmék miatt indultak meg a harcok. Aztán többek között később azért is mert a fene nagy ''hazafias'' Amerika mindenbe beleütötte az orrát és mindenhol ott akart lenni, vagy rendet teremteni (lásd: Vietnami-háború), vagy az értékes nyersanyagot megkaparintani (lásd: Iraki-háború). Afganisztán megszállása biztosan elégedett kurjongatásokat váltott ki nem egy redneck, lőfegyverrel alvó suttyó-paraszt amcsiból de manapság már pontosan tudjuk, hogy az is csupán a ''fekete arany'' (olaj) miatt történt (miért, azt hittétek tényleg tömegpusztító fegyvereket kerestek ott?). Néha érdemes belegondolnotok abba, hogy még ha nem is közvetve, de hány háborút éltetek már át. A leghíresebb talán a 2003-ban kezdődött és 2011-ben véget ért Iraki-háború (valamiért a Délszláv-háborúról sokan rendre megfeledkeznek) amelyre még én is emlékszem, hiszen nem telt el úgy nap, hogy valamelyik Híradó ne emlegette volna az amerikaiak ''hazafias'' tetteit a térségben (arról persze nem tettek említést, hogy ugyanezek a ''dicső'' amerikaiak civileket – sokszor gyerekeket – erőszakoltak meg és/vagy lőttek agyon). Durva témakör, de megtörtént. Azóta persze sok mindenről lehullt már a lepel. Bármennyire is ki nem állhatom Amerikát, az tény, hogy Barack Obama rendkívül jót tett az országnak. Befejezett egy eléggé vitatható háborút és biztos vagyok benne, hogy ha mindez annak idején az ő kormányzása alatt robban ki akkor nem ilyen ''drasztikus'' módon avatkozik be. De mindez már a múlt. A különféle készítők azóta pedig egyre merészebben nyúlnak hozzá a háború témájához.

Sok hasonló alkotást kaptunk már, videojátékban azonban a Spec Ops: The Line előtt nem igazán voltak ennyire tabu-döntögető címek. Eleve a néhol már-már gyomorforgató naturalizmussal ábrázolt jelenetek is elgondolkodtatják a játékost, hogy mégis hogy a jó fenébe merték mindezt meglépni a készítők? Mindemellett a Spec Ops: The Line rendelkezik egy rendkívül erős sztori-szállal is amely – mint említettem – a főszereplő karakter mentális vívódásain át prezentál számunkra egy rétegelt, eléggé nagy csavarokkal operáló történetet. Ehhez a háborúellenesség már csak plusz adalékként jön hozzá, hogy legyen miről elmélkednünk a stáblista lefutása után is. Talán furcsálljátok, hogy egy ilyen elbeszélésben nem térek ki olyan aspektusaira a játéknak mint például a grafika avagy a játékmenet. Nos, egyrészt ezekről már beszéltem a kritikában, másrészt a Spec Ops: The Line erőssége mindenképp a mondanivalójában rejlik. Átkozott merészen feszeget olyan témákat amelyekbe más játékoknak simán beletörne a bicskájuk és az a legszebb az egészben, hogy mindezt hihetetlenül profi módon teszi. Példaként hozhatnám mellé mondjuk a Rockstar Games kevésbé ismert, ám annál nagyobb megbecsülést kiváltó alkotását: az L.A. Noire-t. Ez volt az a játék ahol az olyan témák feszegetése mint például korrupció, pedofília, rasszizmus és prostitúció nemhogy nem lógtak ki a játék világából, de szerves részét képezték annak. A Spec Ops: The Line esetében ez a háború és annak minden borzalma. Mégpedig nagytotálban, a játékos képébe tolva.

(Folytatása következik…)

U.i.: Hát, ennyi lett volna ennek a listának ez első fele. Mivel tényleg rohadt hosszú lett, nem akartam egyben elhozni nektek az egészet. Maradjon valami jövő hétre is. Abban viszont biztosak lehettek, hogy kiváló alkotásokat mutatok majd be legközelebb is. Érdemes lesz akkor is velem tartani, főleg ha kíváncsiak vagytok arra, hogy mely videojáték is az én abszolút kedvencem. Jövő héten tehát folytatjuk!

-Brit-