Kiadás éve: 2013
Kiadó: Universal
Műfaj: Art Pop/Electronica
Ezt hallgasd meg: Team
Régebben nem sok női előadót hallgattam. Az elsők között talán a Ladytron törte meg a jeget, hiszen abban ugyebár két női zenész is szerepel (+ két pasi is, de ez most mellékes). Aztán egyre inkább nyitottam a női előadók irányába. Jött Marina & The Diamonds, Florence + The Machine, St. Vincent, Ladyhawke, Lily Allen, aztán pedig az a Lana Del Rey aki borzasztó rövid időn belül lett a számomra egyik legnagyobb kedvenc női előadó. Azt továbbra is tartom, hogy Lana az, akiben az egyik legnagyobb potenciál van ilyen téren (a sok műanyag Katy Perry, Rihanna, Taylor Swift, meg Lady Gaga -félékből már elegem van) de azért hála az égnek feltűnnek a színen rendre újabb és újabb reménységek. A mindössze 17 éves új-zélandi Lorde (eredeti nevén Ella Marija Lani Yelich-O'Connor) is pont ilyen. Sok helyütt olvastam, hogy 2013-as Pure Heroine albuma mennyire jól sikerült, különféle díjakra jelölték, őt maga pedig azon kívül, hogy beszólt a legnagyobb sztároknak, toronymagasan uralta a brit és az amerikai slágerlistákat hetekig. Kezdjük magánál az albumcímnél: Pure Heroine. Így, egy hozzátett e-betűvel a végén a cím inkább egyfajta női hősre utal mintsem magára a heroinra. Remek szójáték, meg kell hagyni! Emellett az albumborító minimalista dizájnja is említésre méltó hiszen Lorde ezzel is kerüli a fényűző pompában lubickoló popsztárocskák imázsát. Ez egyébként egész stílusára jellemző. Amíg az MTV-n (és az újságok címlapjain) szereplő társaik a rengeteg pénzről, a csillogásról, gyémántokról és napfényes luxus-nyaralásokról énekelnek, addig Lorde teljesen hétköznapi dolgokról. Többször hangsúlyozza, hogy ő csak egy átlagos lány. Emellett elég rendesen be is szól és csípős kritikát fogalmaz meg a már említett műanyag popsztárocskák felé (legutóbb pl. Selena Gomez-t találta be). Emiatt pedig elég sokan fújnak rá, de pont emiatt rengetegen – többek közt én is – tisztelik és elismerik tehetségét. Vegyük górcső alá végre a korongot:
Az albumot a Tennis Court nyitja. Jól hallható már ebben az első dalban is Lorde minimalista stílusa és többféleképpen értelmezhető dalszövegei. A minimalista stílus egyébként szerintem átkozott jól áll neki. Olyasmi kicsit mint James Blake post-dubstep minimálja de kevésbé elvontabb. Sokszor csak a fajsúlyos dob és a háttérből előtörő szintetizátor kap helyet Lorde egészen megkapó énekhangja mellett. Ez a már említett James Blake -féle párhuzam mellett erősen emlékeztethet egyeseket a The XX, avagy éppenséggel Woodkid zenei stílusára. Mindenesetre szerintem abszolút meggyőző. A 400 Lux például szirénaszerű szinti-dallammal nyit amiben aztán szinte berobban a (törzsi-) dob. A fiatal Lorde hangja itt engem helyenként kísértetiesen emlékeztetett Robyn énekhangjára de lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel. A Royals nemcsak szimplán sláger hanem egyenesen világsláger. Több mint 9 hétig (!) vezette az amerikai slágerlistát. Lorde elég rendesen kiosztja benne a sztárokat, hogy ők csak a gazdagságról, a fényűzésről, meg a pompáról tudnak énekelni amíg neki és a barátainak már az is gond, hogy egy buli után hogyan jussanak haza gyalogosan. Mindenképp elismerésreméltó az a fajta merészség és önbizalom amivel egy ilyen fiatal új-zélandi lány képes beszólni a legnagyobb popsztárocskáknak. A Ribs egyenesen diszkós-ütemekre pakol rá nehezen emészthető témákat (például az öregedéstől való félelem). A Buzzcut Season nekem az abszolút kedvencem. Csilingelő szinti-alappal kezdődik ami végigkíséri az egész dalt de közben beúszik Lorde éneke is ami az egészen lassútól a kieresztett hangon éneklőséig váltakozik, amikor pedig kiejti, hogy ''I live in a hollow ground with you'', én mindig beleborzongok annyira zseniális. Imádom ezt a dalt, na! Menjünk tovább. Érkezik a Team. Újabb hatalmas sláger, mostanság az MR2 Petőfi Rádió is szénné játssza minden nap. Lorde énekével kezdődik de a dob berobbanása olyan szinten katartikus, hogy az ember leteszi tőle a haját. Ehhez jön még hozzá a hömpölygő szintetizátor és az eszes, újfent beszólogatós dalszöveg amelyben Lorde arról énekel, hogy ők olyan városokban élnek amelyeket nem láthatunk a képernyőn (''We live in cities you'll never see on screen''). Tökéletes szerzemény. A Glory and Glore szintén. Itt már befigyel egy kis Drake és The Weeknd -féle indie r'n'b-vel való kacérkodás is. Monumentális dal, minden értelemben. A Still Sane ezzel szemben jóval lassabb. Itt a háttérzene nem annyira mérvadó, inkább Lorde hangja viszi el a hátán az egészet. A White Teeth Teens a másik nagy kedvencem. Az elején még ettől a daltól sem várna túl sokat az ember, aztán hirtelen úgy felpörög, hogy csak kapkodjuk a fejünket, hogy ez a 17 éves csaj ilyesmire is képes. Amondó vagyok, hogy mindez koncerteken még inkább működik (nem mellesleg az énekhang is engem újfent Robyn-ra emlékeztetett). A zárást az A World Alone hozza el. Ez a dal már csak azért is különleges mert szerepel benne gitár is. Lassú, óvatosan kibontakozó szerzemény. Megfelelő zárása az albumnak. Érdemes azonban az Extended-kiadást beszerezni amelyen olyan gyöngyszemeket találhatunk még mint a megkapóan szép Bravado, az egészen populáris Million Dollar Bills, avagy – egyik nagy favoritom erről a kiadásról – a Biting Down amely hipnotikusan éteri. Az a legjobb az egészben, hogy bár ezek csak B-oldalas szerzemények, bőven felkerülhettek volna az albumra, annyira jók lettek. Ahogy nagyon jó lett az egész Pure Heroine album is, a maga letisztult minimalizmusával és Lorde megkapóan gyönyörűséges énekével. Én nagyon remélem, hogy folytatja ezt az utat és sosem kanyarodik el a mainstream irányába (hiszen akkor pontosan olyanná válna, akiket úgy savaz…). Maradjon inkább hiteles, ne adja el magát, ne darálódjon be és így fényes jövő állhat előtte.
Értékelés: 10/9
