Remek évnek nézünk elébe zenei fronton is. A The Horrors és a Klaxons mellett a Kasabian is visszatér, méghozzá egy vadonatúj albummal. Címe 48:13 lesz amely utalás a lemez hosszúságára (játékidejére). De miért is fontos számomra ennyire a Kasabian? Nos, kezdjük az elején. Debütáló albumuk 2004-ben jött ki. A legnagyobb sláger rajta egyértelműen a Club Foot volt amely azóta már számtalan reklámban és filmben egyaránt szerepelt (mellesleg az angol focidrukkerek egyik fő himnuszává avanzsálódott). Én is imádtam, naná, hogy rögvest be is akartam szerezni a teljes albumot. Akkoriban viszont még nem volt ennyi lemezbolt szerte a városban. A warez sem élte fénykorát, úgyhogy maradt a Media Markt, avagy az online rendelés külföldről. A lényeg az, hogy meglett a CD. Borzasztóan örültem neki, számtalanszor végighallgattam és a mai napig tartom, hogy 10 év távlatából is ugyanúgy megállja a helyét mint anno. A 2006-os Empire számomra egy kissé visszalépés volt. Háttérbe szorult az elektronika, inkább a glam rock lett erőltetve. Remek album de a már említett elektronika hiánya miatt én sosem szereztem be. A 2009-es West Ryder Pauper Lunatic Asylum (mely album egy bezárt elmegyógyintézetről lett elnevezve) viszont már sokkal inkább tetszett. Érezhető volt a produktumon Dan the Automator keze nyoma, ugyanis az elektronika jóval fajsúlyosabban kibontakozott. A Kasabian itt már belevette a repertoárba a pszichedelikus rockot is (spagetti-westerneket idéző témákkal egybefűzve), amely véleményem szerint igencsak jó ötlet volt. Nagy kedvencem, Sergio Pizzorno is jobban ki tudott bontakozni, mind dalszerzői, mind énekesi szempontokat tekintve. Nálunk az akkor még létező WAN2 magazin 2009 legjobb albumai közé választotta a lemezt, én pedig meg voltam győződve róla, hogy a Kasabian ezt a szintet már nem tudja megugorni. Tévedtem.
A 2011-ben kijött Velociraptor! a mai napig a legnagyobb kedvencem tőlük. A szintén Dan the Automator besegítésével felvett anyag egyszerre kísérletező, ám mégis ízig-vérig Kasabian. Előbbire remek példa mondjuk az I Hear Voices amely a The Chemical Brothers minimalizmusát és analóg-szinti püttyögését idézi, utóbbira pedig mondjuk a Goodbye Kiss amely viszont a ''régi Kasabian'' -féle indie rock. Érdemes még elidőzni az olyan dalok felett is mint például a Sergio Pizzorno által írt és énekelt Acid Turkish Bath (Shelter from the Storm) a maga indiai/arab zenei momentumaival, avagy a – szintén Pizzorno-szerzemény – La Fée Verte amelyben egyértelmű utalásokat kapunk a The Beatles-re. A Kasabian betonbiztosan ott van jelenleg is Anglia legfontosabb zenekarai között és ha valami újjal hozakodnak elő, akkor arra minden zenei szaksajtó azonnal ráharap. Így történt ez a június 9-én érkező új album, a 48:13 apropójából kiadott két új dallal is. Boncolgatnám egy kicsit a hangzást. A 48:13 egyértelműen az elektronika irányába fog elmenni. Pizzorno már az előző albumon is kivette a részét a produceri munkálatokból, az új anyag viszont teljes egészében az ő keze alatt formálódott. Ő felelős tehát a hangzásért amely az előző CD-n is hallható minimalista, szintetizátor-központú sajátosságokat ezúttal még inkább kibontja majd. A Kasabian ezzel a glam rockot úgy látszik végleg a háta mögött hagyja, és inkább a dance rock irányába mozdul. Szerintem ez jó döntés volt tőlük. Hallgassátok csak meg a nemrég kiadott Explodes minimalista, kísérteties hangzású püttyögését. Nagyon merész. Amíg ez lassabb, merengősebb, addig a közben már pofás klipet is kapó Eez-Eh a tempósabb, bulizósabb irányvonalat prezentálja. Letisztult, minimalista hangzás. Ha nem Tom Meighan énekelne, meg nem mondanánk, hogy Kasabian szól (a cikk végére beszúrtam az említett klipet, meg lehet szemlélni). Szóval a hangzás sokkal inkább elektronikus, mintsem keményvonalas indie, avagy glam rock. Ez a fúzió az elektronikával nekem nagyon bejön, hiszen már a 2004-es debütöt is az elektronika előtérbe helyezése miatt kedveltem meg annyira. A 48:13 visszatérés lehet ehhez. Lássuk a tracklistet:
1. (shiva)
2. bumblebeee
3. stevie
4. (mortis)
5. doomsday
6. treat
7. glass
8. explodes
9. (levitation)
10. clouds
11. eez-eh
12. bow
13. s.p.s.
Ígéretes dalcímek. Kíváncsi leszek a majdnem 7 perces hosszúságú szerzeményre (treat), bár van egy tippem, hogy azt majd Pizzorno énekli. 13 dal, 48:13 hosszúságú játékidő, fajsúlyos elektronika és ha hinni lehet az előzetes információmorzsáknak akkor 60-as évekbeli rock és hip-hop (!) is vár majd ránk az új anyagon. És akkor a minimalizmust még inkább erősítő rózsaszín (vagy pink?) albumborítóról még nem is szóltam. Erősen várólistás tehát az új Kasabian album. Sok helyről merít, végre merészen használja az elektronikát is és én személy szerint biztos vagyok benne, hogy a végeredmény abszolút méltó lesz a zenekarhoz. Az sem kizárt, hogy 2014 egyik nagy sikeralbumáról van szó. Meglátjuk. Addig viszont álljon itt az Eez-eh klipje, amely azon kívül, hogy azonnal a fülbe mászik, még a Google-nek is ízesen beszól (''We're being watched by Google''). Parádés. Íme:
