A késő őszi zápor ütemesen kopog a törött ablakon.
Hallgatják az elnémult, egykor szebb napokat is látott szobák.
Rothadó, málló tapéták figyelik álmosan a falakon,
S ódon ébenfa bútorok melyek megannyi évnek őrzik szürke porát.

Az öreg ház egykoron dicső volt,
Vadregényes, akácillatos utcácska tetején büszke korona.
De mára már nem lakja sem élő, sem holt.
Szétrágta, megtépte az idő vasfoga.

Dohos levegő költözött minden helyiségbe.
Hű szobatársak a roskatag polcokon sorakozó megsárgult könyvek.
A smaragdzöld kert mögött a gaz csontos kézként kapaszkodik a megdőlt kerítésbe,
S ezt az egész múltbéli töredéket,
Eme ködös emlékfoszlányt, ezt az öreg házat,
Most úgy áztatják a hideg esőcseppek mint égből jövő isteni könnyek:
Minden csepp bánatos alázat.

Az öreg ház örök rabságra ítéltetett.
Súlyos láncai az évek,
Börtöne pedig az idő lett.
S csak csüng a létezés egyhangúságában mint dohos szobáinak megtépázott falain az ütött-kopott, poros családi képek...

(2014)