Tölthetek még egy kis teát, uraságodnak? – kérdezte Lady Isabella és illedelmes mosolyt eresztett meg a mindig előkelő és kimért Lord Shelley irányába. Amaz előbb szelíden visszamosolygott, majd így szólt: Ó, természetesen, kisasszony! Feltétlenül kérek még eme csodás itókából! Lady Isabella pedig úrinőkhöz méltó, elegánsan kecses mozdulattal töltött a teás csészébe egy kevéske forró, ízletes citromos teát. Tessék parancsolni! – válaszolta. Lord Shelley jóízűen belekortyolt a teába, de épphogy csak egy kevéskét, mert túl forrónak találta. Visszatette hát a gőzölgő csészét az ébenfa asztalra és az eleddig végig csendben hallgató, napi újságjába meredő Lord Brice felé fordította vén fejét: Maga talán nem teázik velünk? – kérdezte. Lord Brice felpillantott az újságból. Nem volt annyira vén mint Lord Shelley , mondhatni, éppen tipikus késői férfikorban járt, bár vastag szemüve mögött már ráncok sorakoztak. Ellenben az imént épp a teába kortyoló Lord Shelley igenis egy öreg csontkollekció volt. Ősz haja, ráncos, megereszkedett bőre és véreres szemei mind-mind egyértelmű jelei voltak annak, hogy jócskán elhaladt már felette az idő. Velük szemben Lady Isabella volt a legfiatalabb. Igazi égi tünemény. Aranyszőke haját nem fogta kontyba (mint ahogyan rendre szokta ezt tenni) hanem hagyta, hogy vállára omoljon. Elegáns, egyedi úrnői ruháját egyenesen Párizsból hozatta, nem is oly régen. Mióta a férje elment a háborúba, az övé volt az egész birtok és természetesen minden hozzá tartozó vagyon is. Lord Shelley és Lord Brice hűséges kutyákként szolgálták az úrnőt. Intézték a háborúban harcoló férje ügyes-bajos pénzügyi és üzleti dolgait.
Tudniillik Lady Isabella férje az egyik legtehetősebb és legvagyonosabb ember volt az országban. Birtokuk több száz hektárt ölelt fel és a meseszép kastély – amelyben éppen eme családias tea-délután folyt – olyan pompázatos és előkelő hely hírében állott, melynek nem akad párja közel a vidéken. Köszönöm, ezúttal inkább kihagyom! – jelentette ki Lord Brice . Lady Isabella megvonta a vállát. Ha nem, hát nem... – mondta halkan. Odakinn verőfényes napsütés tündökölt. A halovány napsugarak tört fénye beszűrődött az ablakon és melegséggel töltötte meg a szobát. Az árnyékok táncot jártak a perzsaszőnyegen. Odakinn, a messzeségben halk madárfüttyszó hallatszott.
Lady Isabella boldogan hallgatta is egy darabig. A többieknek talán fel sem tűnt. Kis idő múlva Lord Shelley így szólott: Kisasszony! Talán itt lenne az ideje megtárgyalnunk a hétvégén New England-be tartó érc-szállítmány anyagi vonzatait és a szükséges iratokat akár már most is aláírhatná nekünk! Mivel a férje feltehetőleg éppen egy lövészárokban kuporgott valahol a francia-német határ mentén, Lady Isabellára hárult a feladat, hogy nemcsak az otthoni de az üzleti ügyekben is eljárjon s mint meghatalmazott, aláírásával áldását adja a ki- és beérkező szállítmányokra. Mindez éppenséggel roppant unalmasnak és egyhangúnak tűnhet egy nő számára és hát lényegében az is volt. Rendben van, kezdjük! – sóhajtotta Lady Isabella. Hosszas beszélgetésbe kezdtek, mely során Lord Shelley különféle szakszavakkal, pénzügyi kimutatások eredményeivel és lehetséges bevételi forrásokkal dobálózott, Lord Brice pedig csak helyeslően bólogatott (már amikor épp felpillantott az újságolvasásból). Lady Isabella azonban halálra unta magát.
Aláírom amit kell, csak legyünk már túl ezen! – horkant fel hamarost. Idegessége egészen ledöbentette a két férfit. Hát, nem hiszem el, hogy sosem tudnak másról beszélni csak folyton-folyvást az üzletről, számokról és a mocskos pénzről! – vágta a fejükhöz. Döbbent csend fogadta. Drága kisasszony, nyugodjon meg! – kérlelte óvatosan Lord Shelley . Ám Lady Isabella meg sem hallotta. Sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Egyenest a mosdóba sietett. Bezárta maga mögött az ajtót. Folyton ez a vége... – sziszegte maga elé. A csapból jéghideg vizet engedett, majd alá tartotta a kezét: csakugyan jéghideg volt. Bele is borzongott. Néhány percig némán folyatta a vizet, majd kisvártatva elzárta a rozsdás csapot.
A csap felett lévő törött tükröt bámulta üveges tekintettel. Megviselték az évek. Tovatűnt, messze szállt gyermeki ifjúsága és hajadon vadsága. A törött tükörből egy vénasszony nézett vissza rá. Csontos, beesett arca és kihullott, ősz hajkoronája mindennél valóságosabbnak látszott. Kiduzzadt, kékes-lilás erektől sűrű kezével végigsimított az arcán. Mennyi év telt el... Egykoron ez az arc sugárzott a boldogságtól. Egykoron üde, hamvas és pirospozsgás volt. Ragyogott mint a friss hó a napsütésben. Leánykorában. De azóta rengeteg év eltelt. Férfiak jöttek és férfiak mentek. Az egyik elvette. Gazdag volt, mesésen gazdag. De elment a háborúba és soha többé nem tért vissza. Feltehetőleg meghalt. Már elfelejtette az arcát, a hangját, ujjainak lágy érintését. A vén, özvegy Lady Isabella kinyitotta a mosdó ajtaját és visszament a szobába. Odabenn két oszladozó, erősen bűzlő, rothadó hulla fogadta. Az egyik Lord Shelley , a másik pedig Lord Brice volt. Mindkettő már több mint tíz esztendővel ezelőtt meghalt. Bomló tetemeik előkelő ruhákba bújtatva rogytak az asztalra. Üres szemgödreik fojtogató, sötét lyukakként meredtek a semmibe. Koponyájukra feszült, málló bőrük alól helyenként kifehérlett a csont. Lord Shelley egy teáscsészét, Lord Brice pedig egy három évvel ezelőtti újságot szorongatott. Talán fel sem tűnt senkinek, hogy nem a közeli temetőben nyugszanak, ahová eredetileg temették őket. Hogy kicsoda?! – kérdezte hirtelen Lady Isabella. Kérdésére senki sem felelt. Nem, nem ismerek ilyen nevű embert! – folytatta. Majd pár perc néma csend következett. Lady Isabella szótlanul állt a két hulla előtt. Ez hallatlan! Ki adott minderre engedélyt?! A papírokat hozassák ide elém rögvest! – kiáltotta a szobába. Újabb néma csönd volt rá a válasz. Ez egészen az est beálltáig így folytatódott. Akkor az egykoron szebb napokat is látott Lady Isabella elfújta a majdhogynem csonkig égett gyertyát az asztal közepén, rázárta az ajtót az orrfacsaró bűzt árasztó két holttestre és nyugovóra tért a saját szobájában.
Álmában a férjével járta Párizs lámpafényekben fürdő macskaköves utcáit és fanyar vörösbort iszogattak egy kis kávéház teraszán, egy sosemvolt év festői Őszén. Másnap reggel ugyanúgy ébredt a mocskos nagyágyban mint előtte is mindig: jókedvűen, mosolyogva. És bár ugyanolyan vén volt mint korábban, sőt, a kastély melyben élt is egyre inkább vált az enyészetté az idő vasfoga által, mindezt ő cseppet sem érzékelte. Az ő szemében minden pontosan ugyanolyan volt mint régen. Demens vagy inasmun – így jellemeznék latinul. Hétköznapibb nevén leírva: elmebeteg. Lady Isabella ugyanis beleőrült férje – vélhető – halálába. Ha az emberek tudnák mennyi szörnyűséget és istenkáromló tettet követett el az elmúlt években, bizonyára máglyán égetnék el. Persze a hullarablás és -gyalázás is ezek közé tartozik. De Lady Isabella mentségére legyen mondva, hogy ő tényleg nem érzékelt az egészből semmit. Az ő szemében minden pontosan olyan mint annak idején, a másnapon, minek előtt nem sokkal a férje elment a háborúba. Szerfelett szomjasak lehetnek ma! - gondolta magában Lady Isabella miközben a teát töltötte ki a konyhában a díszes teáskancsóba. Pár perccel később már sietett is be vele a szobába, ahol a két hulla pontosan ugyanolyan abszurd pozitúrában fogadta őt amilyenben eddig is tették azt, nap mint nap. Kinn élénk madárcsicsergés hallatszódott.
A reggeli erőtlen napsugarak már utat törtek maguknak a szobába, és halovány fényük rávetült az ébenfa asztalra, Lord Shelley és Lord Brice bomló holttesteire és természetesen Lady Isabella megvénült, sárga fogait megvillantó mosolyú, groteszk arcára. Tölthetek még egy kis teát, uraságodnak? – kérdezte Lady Isabella és illedelmes mosolyt eresztett meg a mindig előkelő és kimért Lord Shelley irányába. Amaz előbb szelíden visszamosolygott, majd így szólt: Ó, természetesen, kisasszony! Feltétlenül kérek még eme csodás itókából! Lady Isabella pedig úrinőkhöz méltó, elegánsan kecses mozdulattal töltött a teás csészébe egy kevéske forró, ízletes citromos teát.
