Volt egyszer egy álmom. Elég régen. Az Föld végnapjairól szólt. Emlékszem, vörös árnyalatban úszott minden. Egy utcán álltam. A Napot nem lehetett látni mert eltakarták a lassan hömpölygő, barnás-szürke felhők. Mintha gyárkémények okádták volna ki magukból őket. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy hány óra körül járhatott az idő. Lehetett délelőtt, avagy délután is. De mindez nem is számított. A halál ott keringett a fojtogató levegőben. Már nem emlékszem hogyan kerültem oda. Egyszer csak megébredtem, és ott találtam magam. Féltem. Mikor körbenéztem magam körül, összeomlott, romos épületeket pillantottam meg. Magukba roskadt házakat, szanaszét zúzott gyárakat és megannyi, egykoron emberi kéz által épített maradványokat. Megfogalmazódott bennem, hogy valószínűleg a Pokol is hasonlóképp festhet odalenn. Feszült voltam. Éreztem, hogy a Földnek már csak percei vannak hátra. Az égboltra pillantottam és a Napot kerestem. De mindhiába. A lassan hömpölygő, barnás-szürke felhők ugyanúgy eltakarták mint korábban. De mintha villámok cikáztak volna közöttük. És távolabb – azt hiszem – üstökösként hullottak alá kisebb-nagyobb kődarabok. Mintha egy fortyogó vulkán belsejében álltam volna. Nem éreztem a hőmérsékletet de tudtam, hogy elviselhetetlen a forróság. Arra gondoltam: mi fog most történni? És akkor megláttam őket. Emberek voltak. Nehézkesen cammogtak a törmelékek között. Férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Ruhájuk megtépázottan, kiszakadozottan lógott rajtuk. Élőhalottak módjára meneteltek. Mindegyiken gázmaszk volt. Olyan régi fajta, amit még az I. világháború idején használtak. Hirtelen az arcomhoz nyúltam, hogy ellenőrizzem, vajon rajtam is van-e. De nem volt. Ám ezt cseppet sem furcsállottam. Néztem a nehézkesen cammogó embereket. Mind egy irányba haladtak. Elindultam hát én is mellettük. Kis idő múlva egy gyártelepre értünk. Ott már ők eltűntek és én egyedül maradtam. Hatalmába kerített a csontig hatoló magány és a pánikkal vegyes félelem – újfent. Körülnéztem, de csak a hatalmas gyárépületet láttam mindenfelé. Körbeölelt, mint egy anya a gyermekét. Betört, fekete ablakai úgy meredtek rám mint üres szemgödrök egy koponyából. Égig érő tornyai fenyegetően magasra nyúltak. El akartam menni onnan. Rohanni kezdtem. Beszaladtam a gyár egyes helyiségeibe, majd ki azokból és újakba megint be. Ez egészen addig így ment amíg végre ki nem jutottam egy udvarra. Drótkerítés vette körül. Jól látszott, hogy nincs kiút. De – ahogy visszaemlékszem – már nem is akartam elszaladni. Mert minek? Inkább leültem és vártam a világvégét. Először a robbanásokat hallottam meg. Eleinte csak a távolból morajlottak, aztán egyre közelebbről, végül pedig már a közvetlen környezetemből is hallani véltem őket. Emberek sikoltozásait is hallottam, de csak tompán. Rendre elnyomta őket a robbanások zaja. A káosz lépésről-lépésre burjánzott el. Lángcsóvák hasították fel az égboltot. Áttörtek a lassan hömpölygő, barnás-szürke felhőkön. A messzeségben narancs és vérvörös színben fürdött a horizont. Megfordultam és láttam, hogy a gyár – amin keresztül az udvarra jutottam – lángokban áll. Égett az egész építmény. Gomolygó, fekete füstje az égbolt alját nyaldosta. Már nem féltem. Inkább kíváncsi voltam. Aztán hirtelen – szinte a semmiből – pont mellettem csapódott be valami meteor -féle. Képszakadás. És akkor megébredtem.

Átizzadtam a párnám. A szívem úgy kalapált, hogy majdnem átszakította a mellkasomat. Hosszú percekig csak feküdtem az ágyban és képtelen voltam visszaaludni. Feltettem magamnak a kérdést: miről szólt ez az álom? Talán csak egy fantazmagória volt amelyet túl élénk képzeletem szült. De talán – és ezen többet merengtem – valóban a Föld végnapjait láttam. A jövő töredékét. Egy olyan kor pillanatait amely csak sok-sok év múlva fog eljönni. Az embereknek sokszor van déjà vu érzésük. Mikor úgy érzik, az adott jelenetkor (legyen az beszélgetés, találkozás vagy akármi más) már egyszer lejátszódott az életükben. Talán mert megálmodták már, korábban. A távoli jövő egyszerre félelemmel és misztikummal teli. Talán száz év múlva már valóban repülő autókkal fogunk közlekedni és gyógyszerekre emlékeztető kapszulák formájában juthatunk hozzá a napi betevőhöz. Ám az is lehet, hogy a nyakunkon van egy olyan nukleáris háború amelynek ómenjei már most is megfigyelhetőek, csak épp az emberiség még mindig túl vak ahhoz, hogy meglássa a fától az erdőt. Talán békében élünk még pár száz évig, talán már 2100-ra kiírtjuk egymást. Senki sem tudhatja. Én azt hiszem, a megfelelő korba születtünk. Élünk és meghalunk. Örülhetünk ha végelgyengülésben múlunk ki otthon, a szerető családunk körében. Ám mi már nem fogjuk megtudni, hogy mit tartogat a távoli jövő. Gyerekkoromban azt hittem, mire én megöregszem, már feltalálnak valamiféle hibernáló-gépet amivel az emberek jól lefagyaszthatják magukat és így sosem éri utol őket a halál. De ez ostobaság. A tudomány messze nem tart még ott mint amit a jól sikerült sci-fi filmekben láthatunk. Meghalunk. Mind. Egytől-egyig. És ezen nincs mit szépíteni. Meghalunk és a föld alatt szépen elrohadunk, annak rendje s módja szerint. Nincs apelláta, nincs alternatív megoldás vagy B-terv. Ez az élet rendje. Amit a legjobban sajnálhatunk az az, hogy – mint említettem – mi már nem fogjuk megtudni, hogy mit tartogat a távoli jövő. Pedig biztosan nagyon érdekes lesz. És mivel az internet úgy is fennmarad és ezt a bejegyzést akár még száz év múlva is felfedezheti valaki, csak annyit üzennék:

Élj a mának...ne a mamának.