Kiadás éve: 2008
Kiadó: Domino
Műfaj: Alternative rock/Indie rock
Ezt hallgasd meg: Standing Next to Me
Egyszer volt, hol nem volt, nem is oly rég történt: az Arctic Monkeys zajos sikereket elérő debütálása (Whatever People Say I Am, That's What I'm Not) és a szintén nagyon erős folytatás (Favourite Worst Nightmare) után a zenekar feje, és fő mozgatórugója, Alex Turner úgy határozott, hogy ideje lenne már különálló dalokban öntenie a '60-as évekbeli zenék iránti szeretetét. Hű társa is akadt a projekthez, mégpedig Miles Kane személyében. A modoros brit fiatalember a The Rascals és a jóval több '60-as évekbeli hatásokból merítő Little Flames zenekarokból lehet ismerős. A két srác akkortájt ismerkedett össze, mikor a két zenekar együtt turnézott. Rögvest megtalálták a közös hangot és össze is álltak, The Last Shadow Puppets név alatt. Gyorsan kiugrottak Franciaországba de nem csupán azért, hogy bagettet és minőségi sajtokat tömjenek a fejükbe, 100 éves borral leöblítve, hanem hogy összehozzanak végre egy lemezt. A produceri székbe James Ford ült (ő a majmok 2. lemeze és a Klaxons klasszikusa, a Myths of the Near Future által már bizonyított korábban), a nagyzenekaros hangzás kialakításához pedig a korábban az Arcade Fire mellett tevékenykedő kanadai hegedűst, Owen Pallettet kérték fel. Az eredmény egy hihetetlenül jó érzékkel összeállított és profin kidolgozott egyveleg lett. Ez a The Age of the Understatement.
Az egész album végig egy kissé szomorkás, borongós témákkal átszőtt, ám helyenként fel-fel gyorsuló nosztalgikus időutazás a '60-as évekbe. Annyira retró, hogy már maga az albumborító is 1962-ből származik (és egy Gill nevű modell látható rajta). Rögtön a címadó dallal kezdünk, ez a The Age of the Understatement. Pörgős, kifejezetten olyan dal amely reggel szinte kiugraszt az ágyból. A Standing Next to Me nem kevésbé slágeres. Sokkal jobban fel is kapták annak idején, emlékszem még, hogy az MR2 is nagyon sokat játszotta. A zenei stílus itt már kezd kikristályosodni: '60-as évekbeli pop/rock, korhű hangzással és nagyzenekaros (emígy pedig a spagetti-westerneket megidéző) tételekkel. Inspirációs hatásokként a papírforma szerint Scott Walker, Lee Hazelwood, de még David Bowie nevét is meg lehetne említeni de sokkal jobban képbe kerültök amint elképzelitek azt a jelenetet, hogy Alex és Miles kávét szürcsölgetve ülnek egy korabeli bútorokkal berendezett szobában, korabeli ruhákban és néha csendben jammelgetnek a gitárjaikon miközben tudomást sem vesznek arról, hogy a szobán kívül már 2008-at írnak az emberek. Bennragadtak a '60-as években és ez az egész korongra rányomta kézjegyét. A Calm Like You is pörgős, a Separate and Ever Deadly kifejezetten fenyegető hangvétellel támad, míg a The Chamber már jóval belassultabb. A végén kap egy kis instrumentális levezetést is, na nem mintha annyira hosszú dal lenne. Tulajdonképpen nincs is "hosszú" dal ezen a lemezen. A leghosszabb is csupán 4 perces. Ami nagy kár, mert szívesen hallgattam volna valami jóféle pszichedelikus elszállást mondjuk úgy 12 percesre nyújtva (hiába no, az MGMT -féle Siberian Breaks nagyon belopta magát a szívembe :) ). De haladjunk tovább, nem állt még meg a nosztalgiavasút! Az Only the Truth szintén kifejezetten fenyegető. Nem mellesleg olyan hangulata van (számomra legalábbis) amely tökéletes aláfestőzene lenne valamelyik jó kis régi cowboy-filmhez, mondjuk ahhoz a jelenethez mikor a mindig morcos és borostás főhős kilovagol a pusztaságba, hogy megtalálja és megmentse hőn áhított szerelmét a gonosz banditák rabságából. A My Mistakes Were Made for You nagyon szép, szomorkás, a hegedű miatt pedig kifejezetten drámai dal. A Black Plant végre egy kicsit megint felpörgeti a hallgatót, és nem hagyja a melankóliába süllyedni. Tempós dal, és igazából mindenki azt képzel bele amit csak akar de engem egy régi kémfilmre emlékeztetett amiben mondjuk a szupertitkos ügynöknek információkat kell lopnia egy ellenséges ország városában (legyen az mondjuk stílszerűen Moszkva) ám ott beleszeret az ellenség oldalán álló gyönyörű kettősügynök nőbe é közösen kell menekülniük, mert mindenki rájuk vadászik. Áhh...megint elkalandoztam! Menjünk hát tovább. Az I Don't Like You Anymore kezdeti lassúsága senkit ne tévesszen meg. Igazán durva begyorsulások jellemzik ezt a keserédes szerzeményt. Az In My Room kvázi bármelyik korai James Bond -film betétdala lehetett volna. Aztán utolsó előttiként elérkezünk az én személyes kedvencemhez, amely nem más mint a Meeting Place. Húha fiúk-lányok, ez a dal egyszerűen...gyönyörű! Imádom. Emlékszem, hogy az egyik Télen kb. minden nap meghallgattam. Teljesen rabul ejtett. Külön nagyon tetszett benne az instrumentális levezetés is a végén. Hallgassátok majd meg! Az utolsó szerzemény pedig a The Time Has Come Again. Akusztikus hangszereléssel kezd, aztán szép lassan bekúszik a háttérben a nagyzenekaros hangzás is. Lezárásnak szerintem tökéletes, de utána az ember úgyis kezdi elölről az egész albumot mert lehetetlen megunni... És roppant egyszerű oka vannak annak, hogy miért.
Mert amit Alex és Miles leművelt nekünk The Last Shadow Puppets név alatt és amely a The Age of the Understatement képében kulminálódott végül, arra nincs jobb kifejezés mint az hogy: a zsenialitás csúcsa. Be kell szerezned ezt az albumot akkor ha legalább egy The Beatles poszter lóg a faladon, de akkor is ha valaha is megfordult a fejedben, hogy milyen lenne megint a '60-as években élni. Nekem elég gyakran megfordul. Sőt, ez már odáig fajult nálam, hogy igyekszem az akkori divat szerint öltözködni. És látom, hogy szerencsére ezzel mások is így vannak (lessétek már meg mondjuk az Ivan & The Parazol tagjait ;) ). Szóval ugyan ez nem egy korszakalkotó album, viszont mindenképp ott a helye mindenkinél aki végigolvasta ezt a cikket. És a végén fel sem fog tűnni, hogy nem is bakelitről, hanem mp3-ban vagy a hifiről hallgatjátok.
Értékelés: 10/10
