Jöjjön akkor most egy újabb videojátékos-cikk, ezekkel amúgy is el vagyok maradva rendesen holott szoktam azért kockulni én is itthon (bár most már a gitározás jobban leköt). Jelen cikk tárgya lehetne éppenséggel a Dear Esther és a The Last Door szerelemgyereke is. Pár órás játékideje egyáltalán nem hosszú, egy próba elejéig mindenki nyugodtan belekezdhet. Nem fogja megbánni.
Néha a legegyszerűbbnek tűnő videojátékok a legzseniálisabbak. Az indie alkotások térhódításával már eljutottunk odáig, hogy nem is feltétlenül a szemkápráztató grafika, sokkal inkább a nívós történet lett a mérvadó. A mondandó, a rejtett gondolatmenetek és egyéb ilyen, cseppet sem elhanyagolandó tényezők. A Dear Esther óta a narratíva is fontos szerephez jutott. Talán emlékeztek még, abban a "játékban" kvázi semmi mást nem lehetett csinálni csak haladni a rejtélyes szigeten és amint eljutottunk megfelelő helyszínekhez, a narrátor ékes brit angolsággal elregélt nekünk egy-egy új részletet a történetről. Ez nekem már anno is nagyon tetszett. Az egész olyan volt mint egy interaktív novella. Nos, a The Vanishing of Ethan Carter is nagyon hasonló koncepcióra épül. Beskatulyázhatnánk puzzle-kaland játéknak is, de több ennél.
Történet: Az ilyen indie játékoknál a történet nagyon fontos. Szerencsére itt sem aprózták el. A hangulat roppant komor, az alkotók inspirációs hatásként H. P. Lovecraft munkásságát is megemlítették, ami eléggé vissza is köszön a történetben. Azért nem annyira komolyan mint a The Last Door esetében, de jelen van. A főszereplő egy Paul Prospero nevezetű magándetektív lesz aki maga a címszereplő kisfiú, Ethan Carter levele miatt érkezik a városba. Ethan eltűnése apropóján neki kell nyomoznia, összerakni a mozaik darabkáit, feltárni minden egyes sötét titkot és természetesen megtalálni a gyermeket. Aztán a kaland végére persze összeáll a kép és bizony lesz majd csodálkozás rendesen. Viszont inkább semmit nem szeretnék ellőni, hiszen érdemes odafigyelni a történetre. Kellően kidolgozott és a végén bizony van benne egy kifejezetten nagy csavar ami egészen más megvilágításba helyezi az egészet. Lehet filózni rajta még napokig.
Játékmenet: A történettel tehát már tisztában vagytok. Kellően sötét, kellően nyomasztó és horrorisztikus. De ez még nem minden! És itt jön be a képbe a körítés maga. Amint a kalandunk legelején kilépünk az alagútból és szemünk elé tárul a látvány...na, az komolyan lélegzetelállító! De nagyon durván. Fiúk-lányok, amit a The Vanishing of Ethan Carter látványtéren prezentál az szavakkal leírhatatlan! Nézzétek csak meg a képeket róla. És az a vicc, hogy ez mind-mind így néz ki a játékban is. Fotórealisztikus a látványvilág (ami nem is csoda, hisz a helyszínen készült fotókból állították össze). Hullanak a falevelek a megsárgult lombokról, a gyenge őszi szellőben hajladoznak a mezei virágok... Ha pedig kiállunk egy magaslat szélére (vagy letekintünk a játék elején található híd közepéről) és körbeszemlélődünk, még tériszonyunk is lehet, annyira valóságosnak hat az egész! Elláthatunk nagyon messzire, a távolban jól kivehetjük a hegyeket és messzi fenyveseket. De mindezzel még mindig nem ért véget a szenzáció, ugyanis a játék elengedi a kezünket. Behatárolt területen ugyan, de mi döntjük el, hogy merre indulunk felfedezni a völgyet. És itt jön be az, amit az elején említettem. Mégpedig hogy a kellően sötét, kellően nyomasztó és horrorisztikus történet mellé szépen felsorakozik a magány és félelem kettősével támadó barangolás a hatalmas erdőkben és olyan elhagyatott helyeken ahová én még a való életben sem tenném be a lábam! Például van egy elhagyatott, romos, horrorfilmbe illő ház. Oda belépve szinte érezzük a doh-szagot a levegőben. Elkezdtem parázni amint ott mászkáltam a játékban (egy nagyon okos puzzle köthető ahhoz a helyhez). Szóval hangulatteremtésben a The Vanishing of Ethan Carter csillagos ötöst érdemel! Tényleg lenyűgöző.
Mivel magándetektívet alakítunk, a fő feladatunk – természetesen Ethan megtalálásán kívül – a nyomozás lesz. Utunkat egyre csak hullák szegélyezik és nekünk kell kinyomoznunk, hogy mi történhetett az adott helyszínen nem sokkal korábban. Tárgyakat vizsgálhatunk és szedhetünk fel (majd illeszthetünk vissza az eredeti helyükre), a körülményeket is tanulmányozhatjuk. A lényeg annyi, hogy miután minden részletet felfedtünk (a szöveges információk úgy jelennek meg mint a Sherlock TV-sorozatban), meg kell számoznunk az adott cselekményeket úgy ahogyan mi gondoljuk, hogy történhettek. Ha sikerrel jártunk akkor egy jelenetben láthatjuk, hogy mi történt azon a helyen korábban. Bonyolultnak hangzik? Nem az. Viszont rajtunk áll, hogy melyik eseménysorozatot mikor nyomozzuk ki. Aki akar, az végigrohanhat a játékon úgy is, hogy nem nyomoz ki semmit. Végighallgathatja a narrációt és annyi. Bár egy ponton túl (a leégett ház alatt) így nem igazán lehet továbbjutni. Ó, majd elfelejtettem valami fontosat! Aki azt hinné, hogy a The Vanishing of Ethan Carter szimpla fejtörőkkel dúsított interaktív novella, az téved. A bányarendszerben tett kalandozás ugyanis a Slender és hasonló horrorjátékokat idézi, fel-felbukkanó halott ellenfelekkel és olyan iszonyúan paráztatós atmoszférával, hogy ember legyen a talpán aki azt a szakaszt lenyomja egyben! Ezt kivéve a The Vanishing of Ethan Carter inkább az agytekervények megmozgatására hajt rá játékmenetét tekintve.
Grafika: Már áradoztam nektek fentebb de nem győzöm kihangsúlyozni, hogy mennyire gyönyörű! Tényleg pontosan olyan mint hogyha ott lennénk a völgyben, szinte érezni lehet a lágy szellőt és a vadvirágok illatát. Aztán ott vannak még azok a részek mikor a játék "kiszakad" a valóságból. Képzelődések, álmok, fantazmagóriák... Nem is igazán tudom, minek nevezzem ezeket a részleteket. El fogtok majd csodálkozni rajtuk de egy olyan játéknál amely ennyit merít H.P. Lovecraft stílusából, nem is számítanak oly nagy meglepetésnek.
Emellett a készítők borzasztó aprólékos munkát végeztek. Minden egyes textúra nagyon részletes lett, a föld például nem egy odavetett zöld vagy barna paca hanem szépen ki van dolgozva, még a lehullott leveleket és gallyakat is megcsodálhatjuk. A belső terek is legalább ennyire részletesek. A már említett romos házban például rácsodálkozhatunk a lemállott tapétára, a szanaszét heverő kacatokra és limlomokra, nameg az idő vasfoga által megrágott többi apróságra. A The Vanishing of Ethan Carter kifejezetten egy olyan alkotás lett amelyben minden egyes játékban megtett méter kellő aprólékossággal lett megalkotva. Így pedig nem egyszer fordult elő velem is, hogy megálltam és bámészkodtam. Túlmutat ez a játék a Dear Esther "korlátain" ugyanis sokkal, de sokkal élethűbb az atmoszféra. Hozzá pedig a lehető legjobb évszakot választották: az Őszt. Festményszerű amint a sárga és vörös lombok alatt sétálunk.
Hang/zene: A játékban a csendnek és a természet hangjainak kifejezetten nagy szerep jutott. Ugyan a narrációk avagy a fontosabb momentumok alkalmával hallhatunk – meglehetősen szép – zenei aláfestést, de mégis inkább a csend dominál. És ez itt remekül működik, ugyanis hozzátesz a nyomasztó hangulathoz. Ugyanakkor ha felcsendül valami melódia, az olyan gyönyörűen van megkomponálva, hogy azonnal szívünkbe mar. Főleg a zongora kap teret.
Összességében: Laikusok számára a The Vanishing of Ethan Carter lehetne akár egy iszonyatosan élethű virtuális séta is, hiszen az Unreal Engine 3 tényleg a maximumot nyújtja benne és amit ki lehetett hozni belőle látványügyileg, azt ki is hozták. Igen ám, de ez csak a felszín. Alatta pedig ott találjuk Ethan Carter történetét amelyet sötét titkok és megannyi felfedeznivaló szegélyez. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretne elmerülni egy emlékezetes kalandban.
Sőt, ez a játék több is annál! A legjobb az egészben tényleg az, hogy nyugodtan mászkálhatunk benne erre-arra. Nem openworld a világ, de azért bőven elkószálhatunk benne. Ugye a játék nem fogja a kezünket, nincs "cső -szerű" történetvezetés sem, mindent nekünk kell felfedeznünk és mindenre nekünk kell rájönnünk. Nem kapunk instrukciókat, rögtön a legelején "bedobnak minket a mélyvízbe" és mehetünk amerre csak akarunk. És ez manapság, amikor agyonnyomnak minden játékot scriptekkel, igencsak dicséretes. A The Vanishing of Ethan Carter ugyan nem lesz akkora klasszikus mint például a BioShock: Infinite (amit sürgősen be kellene szereznem most már a polcra) de üde színfoltja a 2014-es év videojátékos felhozatalának.
Értékelés: 8/10
U.i.: Ééééééééééés most hogy befejeztem a The Vanishing of Ethan Carter-t, nekiállhatok végre az Alien: Isolation újbóli végigjátszásának is amely után abból is lesz majd cikk, természetesen. És hogy utána mi jön majd? Nos, nem más mint a The Evil Within amely fogta és összekotyvasztotta az utóbbi 10-15 év legjobb horror-elemeit, nyakon öntötte azt egy kellemesen B-filmes sztorival és mindezt úgy tárta a nagyérdemű elég, hogy arra egy rossz szavunk sem lehet (oké, egy picit bugos de ezt majd úgyis javítják). Mindezek mellett pedig elindult az American Horror Story 4. évada is (Freak Show címmel) amelyről egyrészt Facebook-on minden héten írok egy-egy minikritikát, másrészt az eddigiek alapján abszolút méltó a Murder House és Asylum évadokhoz. Tehát – mint láthatjátok – horrorban éppenséggel nem szűkölködik az október, a műfaj rajongói rendesen el vannak látva. Nos...engedelmetekkel én most visszatérek a Sevastopol űrállomás fedélzetére, ahol egy jókora alien kóricál és nem mondhatnám, hogy túlságosan barátságos lenne.
