Kiadás éve: 2009

Műfaj: Psychedelic rock/Indie rock/Britpop

Ezt hallgasd meg: Vlad the Impaler

A Kasabian nagyon közel áll a szívemhez. Még 2004/2005 környékén botlottam beléjük az MTV-n és utána elhatároztam hogy mindenáron beszerzem a debütáló albumukat. Hatalmas mázlim volt hogy mindez sikerült is egy azóta már nem létező üzletben. Nagyon tetszett a stílusuk. Keverték a rockzenét a masszív elektronikával (amolyan 70-30% arányban) és ez nagyon jót tett az albumnak. Nem mellesleg hatalmas, azóta már klubhimnuszoknak számító slágereket hoztak el nekünk. Egy átkozott ígéretes banda volt tehát a Kasabian akik azért még manapság is meg tudnak minket lepni (lásd: 48:13) de a csúcson egyértelműen a debütáló album utáni néhány évben voltak. Imádta őket a szaksajtó (az NME egyenesen odáig volt értük) és egyre több rajongóra tettek szert mikor dalaik reklámokba és videojátékokba is bekerültek. Az Empire (2006) már sokkal inkább a (glam-)rock irányába terelődött el, de így is egészen izgalmas volt. És kerültek rá olyan erős dalok amelyek azóta is rendre előkerülnek a koncerteken – a rajongók legnagyobb örömére.

Engem az Empire már nem fogott meg annyira. Ma mai napig nincs is meg, és kvázi háromszor ha végighallgattam összesen. Hogy miért? Hát...nem is tudom. Talán mert hiányzott nekem az a cseppnyi elektronika belőle amely a debütöt annyira átjárta és tette ezáltal számomra 2004 egyik legjobb lemezévé. A West Ryder Pauper Lunatic Asylum előtt eleinte kétkedve álltam. Kijött az első néhány EP és nem tudtam eldönteni hogy komolyan gondolják-e a srácok mindazt amiket lenyilatkoztak. A mára már a zenekar szívének is tekinthető Sergio Pizzorno ekkoriban kapott jóval nagyobb teret mint előtte. A lemez producere pedig Dan the Automator (Daniel Nakamura) lett aki korábban a Gorillaz háza táján tevékenykedett tehát már csak ez a kósza hír is elég volt nekem ahhoz hogy vegyes érzelmekkel üljek le végighallgatni az albumot. Hiszen Pizzorno spagetti-western és Morricone-t idéző hatásokról beszélt, azonban az elsőként kiadott dalok (melyek újfent landoltak videojátékokban, többek közt a FIFA éppen aktuális részében is) sokkal inkább tükrözték a Kasabian "rockosabb" oldalát. Tehát egy kifejezetten "vegyesvágott" lemezre számítottam a West Ryder Pauper Lunatic Asylum kapcsán és végül tényleg pont ilyesmit is kaptam.

Az Underdog tökéletes nyitódal. Sejtelmesen, halkan indul, aztán egyszercsak berobbannak a gitárok és onnantól a Kasabian egyik legnagyobb közönségkedvenc dala kezdődik el amelyet mind a mai napig a koncertek csúcspontjainak szánnak. Egyáltalán nem véletlen hogy maga a dalhoz készült videoklip is koncertfelvételekből lett összevágva hiszen az Underdog remekül adja vissza a fesztiválhangulatot. Baromi energikus és slágeres dal amelynél brilliánsabb húzással nem is kezdhették volna eme lemezt. A Where Did All the Love Go? viszont nekem valamiért mégis nagyobb kedvencem. Ebben a dalban jobban jelen vannak a keleties zenei hatások és a pszichedelizmus is erőteljesebben érvényesül. Másrészt Tom Meighan frontember és Sergio Pizzorno "másodfrontember" között is gyönyörű az összhang, énekeik remekül kiegészítik egymást. A Swarfiga instrumentális átkötés, a Fast Fuse pedig leginkább az Empire hangulatát megidéző vad zúzás. Számomra első hallgatásnál picit ki is lógott a lemez többi dala közül de ez talán annak is köszönhető hogy 2007-ben (2 évvel a West Ryder Pauper Lunatic Asylum megjelenése előtt) rögzítették. A Take Aim is elég rendesen előtérbe tolja a keleties hatásokat, fűszerezve az eleinte akusztikus majd torzított elektromos gitárral. A Thick as Thieves viszont már eleve akusztikus gitárra hangszerelt szomorkás, erősen a The Beatles-t megidéző szerzemény. A West Ryder Silver Bullet tulajdonképpen egy duett. Csakhogy nem Meighan és Pizzorno, hanem Meighan és Rosario Dawson színésznő között aki itt bemutatja hogy bizony az énekléshez is konyít valamicskét. Közben a lemez szépen lassan eljut odáig hogy már poros sivatagi kisvárost vizionálunk lepukkant kocsmával, rosszarcú lovasokkal, kígyókkal és ördögszekerekkel amelyeket lágyan fúj a meleg szellő a napnyugtában. Ám ekkor jön a Vlad the Impaler. Számomra máig az egyik legjobb Kasabian-dal amely valaha készült. Ebben a dalban érvényesül talán a leginkább Dan the Automator jelenléte. A rock és az elektronika fúziója ugyanis tökéletes. Ehhez hozzájön még a zenekarra oly jellemző stílusosan humoros dalszöveg (nameg a '70-es évek horrorfilmjeit idéző videoklip) és máris zseniálisan működik a kémia. A Ladies and Gentlemen (Roll the Dice) ezzel szemben már egyáltalán nem kiemelkedő. Lassú, a blues irányába elhajló szerzemény amely egészen nyugodtan lehetett volna B-oldalas is. A Secret Alphabets viszont az egyik legizgalmasabb szerzemény mind közül. Jelentősen elhajlik az elektronika irányába és tulajdonképpen a 2 évvel későbbi I Hear Voices előfutára. Itt is mindent áthat a keleties – főként vonósokra hangszerelt – zenei vonulat azonban a dal a végére egészen kísértetiessé válik (pont mint a lemez címét adó, közel 200 éve működő elmegyógyintézet belülről). És ha már itt tartunk akkor megjegyezném hogy az albumborító is egészen klassz lett, egyszerre idézi meg ugyanis a The Beatles -féle "Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band", a The Rolling Stones -féle "Their Satanic Majesties Request" de legfőképpen a Pizzorno által is oly sokat emlegetett "Made In Germany" című, '75-ös Amon Düül II rockopera borítóját is. A Fire instant sláger, a jobbik fajtából. A bankrablós videoklip még egy kis Tarantino-s mellékízt is kölcsönöz neki (és szerintem ezt a srácok is pont így tervezték). A záró Happines a gospel irányába próbál tendálni. Annak idején amikor megvettem a lemezt, nekem eleinte nagyon furcsa volt hogy a Kasabian gospel zenével próbálkozik. Aztán rájöttem hogy egy olyan albumon ahol ennyi vegyes stílus keveredik a pszichedelikus rocktól kezdve a britpoppon át egészen a spagetti-westernes Morricone (és Badalamenti) témákig, ott bőven megfér záródarabnak egy ilyen dal is. A West Ryder Pauper Lunatic Asylum mindmáig a Kasabian legszínesebb, egyben talán megizgalmasabb munkája. CD-gyűjteményem egyik ékes darabja amelyet bármikor szívesen előveszek egy-egy újrahallgatás apropójából. Azért is nagyon fontos megemlíteni a Kasabian-életműben mert hiába a hatalmas népszerűség a zenekar háza táján, szerencsére ők sosem álltak be a sorba, holott pedig megtehették volna hogy kiadnak 4 évente egy-egy új lemezt mindössze 2-3 húzódallal és tucatnyi töltelékszámmal. Nos, a Kasabian nem ilyen zenekar. Náluk a "nemsláger" dalok is iszonyatosan erősek és mindezt jól példázza a West Ryder Pauper Lunatic Asylum is. Rejtett drágakő ez, érdemes felfedeznetek!

Értékelés: 10/8

U.i.: A B-oldalas Julie & The Mothman is zseniális! ;)