Kiadás éve: 2009
Kiadó: Take Me to the Hospital
Műfaj: Electronic/Breakbeat/Drum’n’bass/New Rave
Ezt hallgasd meg: Warrior's Dance
Divat utálni ezt a lemezt. Minden zenerajongó tudja hogy a The Prodigy mennyit tett hozzá az elektronikus zenéhez a '90-es években. Ez ma már történelem. Ugyanakkor jópáran tudjuk azt is hogy szerencsétlenek mekkora hanyatlásnak indultak meg a 2000-es évek után. A 2004-es Always Outnumbered, Never Outgunned albumról például valószínűleg azért nem fogok írni sohasem, mert azon tényleg csak 1-2 olyan dal van amik megütik a közepes (!) szintet. Ellenben az idei lemezük (The Day Is My Enemy) meglepően jóra sikeredett. Oké, nem fogja megváltani a világot, de biztos vagyok benne hogy néhány év végi listára felkerül majd (még az NME is igen kegyes volt hozzá). Én a linkelt cikkemben úgy hivatkoztam az Invaders Must Die albumra hogy "rohadt erőtlen és összecsapott". Eme állításom továbbra is fenntartom, de ideje egy kicsit közelebbről is szemügyre vennünk, hogy ugyan már miféle rémség lett Liam Howlett, Keith Flint és Maxim 2009-es szörnyszülöttje Hol is kezdjem? Az album megfelelő hátszelet kapott. Kifejezetten sokan várták és a viszonylagos bukta ellenére is befutott róla néhány dal, melyek később reklámok, filmek és videojátékok zenei anyagaiként szolgáltak. A címadó Invaders Must Die introként nem rossz, megalapozza a hangulatot. Felkészít arra hogy itt bizony zúzás lett, torzított effektekkel és pörgős ütemekkel. Megemlítendő tovább hogy társ-producere az a James Rushent volt, kinek neve leginkább a Does It Offend You, Yeah? formációból lehet ismerős (én bírom őket, írtam is az eddigi két lemezükről ITT és ITT). Utána jön a bombasztikusan nagy slágernek szánt Omen amely a helyét mondjuk megállja, már ha azt szerepet szánták neki hogy kirobbantsa a ház oldalát. Tényleg ütős kis dal lett, de azért nem olyan maradandó élmény. A Thunder egy vicc. Most őszintén, ki tudta komolyan venni ezt a dalt ezzel az elbaszott refrénnel? A Colours már jobb szerencsére, picit a Hadouken! stílusára hajaz (már csak a 8 bites püttyögéssel is) ami igen érdekes, tudniillik a H! pont a Prodigy árnyékából nőtt ki (a Pendulummal egyetemben, de ezt most hagyjuk). A Take Me to the Hospital ismét a zúzósabb fajtából való, tetszett benne a "He was creepy like Dracula" sor de nagyjából ennyi. Az utána belépő Warrior's Dance viszont kétségtelenül az album legjobbja. Lassan építkezik, sejtelmesen indul. Aztán robban.
Egyszerűen nem tudok belekötni semmilyen megközelítésből sem, remek dal. Megvan benne a Prodigy -féle maximális fokozaton történő égés, klassz a főtéma és húzós a tempó. Igazi parti-sláger, ha szabad ilyen kifejezést használnom egy ilyen zenekarnál. Izzadós rave bulikon elengedhetetlen lenne, de pogózós fesztiválokon is abszolút jól működik. Mondjuk az utána következő Run With the Wolves dettó elég jóféle. Már csak azért is mert Dave Grohl (Nirvana, Foo Fighters) dobol benne. Bár a dalszöveget a "You're a mug, that's why I had to cut you down" helyett én mindig "You're a monk..." -nak hallottam, de sebaj. Az Omen Reprise fogalmam sincs hogy mi. Valami instrumentális átkötés akar lenni gondolom, de ez rohadtul nem jön össze neki. Na, mindegy. A World's on Fire egyszerűen szar. A Piranha egész tűrhető lenne a jungle drum dobütemeivel nade könyörgöm, mi a frászért kellett bele az az undorítóan visítós hangeffekt ami rendesen szétbassza az egészet?! Akárhányszor hallgatom otthon a dalt, folyton le kell vennem a fülest a fejemről mert elviselhetetlen az a buzi sípolás amit beletettek. A Stand Up furcsa lezárása az albumnak. Olyan mintha kiöregedett nyuggerek örömzenélnének egy vidéki klubban. Fájdalmasan semmilyen. És ezen állítás az egész albumra ráhúzható. Oké, van néhány pillanat amik miatt ez egy vállalható Prodigy termék, de semmiképp sem kiemelkedő. Érdekes hogy a hosszabb szünet mennyire jót tett neki, hisz a The Day Is My Enemy tényleg pofás lett (és ez nem csak az én véleményem, az NME laza 8/10-et dobott rá). Most majd jól megturnéztatják az új dalokat is (természetesen a régiekkel együtt) aztán jöhet megint pár év szünet. De a Prodigy jó irányba kezdett haladni, az biztos. Oké, nem a '90-es éveket éljük már. Azt a fajta zenei stílust amit ők megalkottak, ma már új trónkövetelők nyomják. De jelen vannak még és ez mindenképp dicséretes. Nameg egy hatalmas "ereszd el a hajam" bulit bármikor össze tudnak hozni még mindig. Felejthető az Invaders Must Die, de összességében azért a max. 3 dalért érdemes végighallgatni. Többet sajnos nem érdemel.
Értékelés: 10/5
