Rólam köztudott hogy a Late of the Pier debütáló albuma (Fantasy Black Channel) hatalmas nagy kedvencem (a blog neve is tőlük származik) és meg kell mondjam, eléggé sajnálom hogy 2008 óta semmit nem adtak ki, sőt, nem hivatalosan 2010-ben fel is oszlottak. Azóta a dobosuk idén meghalt, a formáció pedig már soha többé nem fog összeállni, legalábbis véleményem szerint. Az oka mindennek pediglen csupán annyi hogy a nu rave mára teljesen kihalt. 2007-ben a Klaxons indította útjára, majd az olyan zenekarok öregbítették hírnevét mint a Hadouken!, a Does It Offend You, Yeah? és természetesen a Late of the Pier. Imádtam a Fantasy Black Channel minden egyes pillanatát, de tudtam már akkor hogy azt képtelenség lenne a srácoknak felülmúlni. Bár azt talán kevesebben tudják hogy a Late of the Pier kvázi frontembere, Sam Eastgate már 2007-ben tető alá hozta egyszemélyes, LA Priest nevezetű saját zenei projektjét (és egy EP-t is kiadott akkor). De csak 2015-re jutott el odáig hogy - immáron Sam Dust néven - kiadjon egy teljes LP-t, Inji címmel. Végighallgattam még múlt héten az albumot. Hát...eléggé kísérletező és engem speciel alig-alig emlékeztet a Late of the Pier hangzására, ugyanakkor az alább látható Oino picit visszaidézte bennem azokat az időket, amikor még rongyosra hallgattam azt az albumot buszon, metrón, villamoson, vonaton és gyalogosan is a városban. De jól emlékszem még arra is mikor egy korai Dürer Kertes bulin (asszem' indie-diszkó volt) felcsendült a Space and the Woods és mennyire virult a fejem emiatt (meg amiatt is hogy már rohadtul nem voltam józan). Szóval szép emlékek kötnek a Late of the Pier zenekarhoz, és örülök hogy legalább Samuel megmaradt aktívan a zenei fronton. Hallgassátok meg tőle az Oino-t, aztán idővel írok majd a teljes LP-ről is. Nade addig is: