Kiadás éve: 2010
Kiadó: Warner Bros
Műfaj: Electronic rock/Alternative rock
Ezt hallgasd meg: When They Come for Me
Sosem voltam oda a Linkin Park zenéjéért. Még általános iskolás koromban volt egy osztálytársam (Karesz) aki nagy LP-fan volt és állandóan adogatta nekem a CD-ket, én meg mindig azt kamuztam hogy meghallgattam és hogy tetszett, aztán valójában csak hazavittem és helyette Pet Shop Boys-t hallgattam (utólag is bocs, Karesz!). Nem jött be nekem ez a nu metal műfaj, idegen volt tőlem akkor még a rap zene. Nem tetszett hogy keverik a kemény rockkal. Ezért se a Linkin Park, se a Limp Bizkit nem jött be soha. De míg utóbbi szinte teljesen a feledés homályába merült (bár idén jönnek a Szigetre...na de minek?!), addig előbbi folyamatosan próbált a felszínen maradni. Számomra a Linkin Park mindig is egyfajta "langyi Nine Inch Nails copy zenekar" volt, és bár elismerem hogy a 2000-es évek elején elismerésre méltó lemezeket tettek le az asztalra, valahogy a 2000-es évek végére mintha kiveszett volna belőlük valami. Érdekes hogy 2007-ben a NIN elhozta addigi pályafutása legerősebb albumát (Year Zero), míg a Linkin Park dettó abban az évben egy szörnyen gyenge, U2-utánzat lemezzel lepte meg rajongóit (Minutes to Midnight). Egyszer-egyszer belefutottam bizonyos dalaikba (még emlékszem hogy a 2010-es Medal of Honor játékba is került egy számuk, sőt, a 2 évvel későbbi folytatáshoz már is írtak egyet) de sosem ragadtak meg annyira. Mondjuk a FIFA 09-ben a Blackout azért ütött. És mindez 2010-hez köthető. Az évhez mikor az MGMT elhozta kevésbé slágeres, de annál zseniálisabb második albumát (Congratulations). Az évhez mikor a Klaxons új szintre emelte a nu rave fogalmát (Surfing the Void). Mikor a Foals megkomolyodott (Total Life Forever). És persze mikor a These New Puritans bezsebelt szinte minden év albuma díjat a törzsi alapokra húzott Hiddennel. Na, ebben az évben még a Linkin Parknak is sikerült összehoznia egy egészen korrekt albumot. Ez lett az A Thousand Suns. A PeCsában szereztem be, potom 2000 forintért.
Fontos kiemelnem hogy az album producere Rick Rubin volt, akinek azévben a már említett Klaxons -féle Surfing the Void-ot is köszönhetjük és ha meghallgatjátok hogy ott mennyire kemény lett a hangzás, akkor sejthetitek hogy itt mit alkotott. Kemény lett az A Thousand Suns hangzása, naná, de azért annyira mégsem mint amilyet az ős-rajongók vártak volna. A The Requiem és a szorosan hozzá kapcsolódó The Radiance remek introként szolgálnak, utóbbi J. Robert Oppenheimertől tartalmaz egy rövid beszédfoszlányt. Oppenheimer fontos szerepet játszott annak idején az első amerikai atombomba kifejlesztésében. Jócskán háborúellenes albummal van tehát dolgunk. A Burning in the Skies egy erős középtempós Linkin Park szerzemény, de itt már legalább bekapcsolódik Chester jellegzetes hangja. Az Empty Spaces instrumentális átkötés, puskaropogással. Remek felvezetése az utána berobbanó When They Come for Me törzsi dobokkal és találó rap-betéttel támad, a végére pedig - mikor már azt hinnénk véget ért a dal - jókora keleties ihletésű lezárást kapunk. Miért fontos mindez egy ilyen albumon? Mert amerikaiak készítették és ha keleties hangzást hallunk egy alapvetően háborúellenes albumon, akkor akaratlanul is eszünkbe juthat Irak és az USA ottani háborúja, együtt annak minden borzalmával és sikerével. Rendkívül jól működött ez a Year Zero esetében is, és rendkívül jól működik itt is. Sajnos a Robot Boy pont egy gyenge pillanata a lemeznek. Elmegy, de az utána érkező - egyébként szintén instrumentális - Jornada Del Muerto már jobb (a név ha nem lenne ismerős senkinek, akkor elárulom hogy azt a helyet jelöli Új-Mexikóban ahol 1945-ben atomkísérleteket végeztek). A Waiting for the End is a helyén van, a maga reggae-s (!) hangzásával. Kifejezetten ötletes.
Persze a Blackout jóval nagyobbat üt, ez egy méltán klasszikus LP-szerzemény. Kár hogy a végére belassul. Szerencsére a Wretches and Kings eljuttatja a csúcsra az albumot. A Mario Savio politikai aktivista "Operation of the Machine" beszédét tartalmazó részlettel nyitó dal a végére, a scratcheléssel kicsit visszaidézi a nu metal fénykorát és a Linkin Park kezdeti időszakát. A Wisdom, Justice, and Love teljes egészében Martin Luther King egyik beszédére lett kiélezve (sajnos nem a híres-neves "I Have a Dream..." került bele a dalba, nade ez egyáltalán nem baj) majd az Iridescent kezdi meg az A Thousand Suns utolsó felét. Sajnos hasonló mint a Robot Boy, azaz kábé semmi kiemelkedőt nem találtam benne. A Fallout inkább csak torzított beszédfoszlányokat tartalmaz, ám a The Catalyst újfent feltornázza a hangulatot. Tempós, lüktető, dallamos és nem mellesleg az intro The Requiem sorait is tartalmazza. Nekem ez pont bejött, nálam működött, de egyébként is egy igen korrekt LP-dalról beszélünk. Én simán megtettem volna legutolsó tételnek az albumra. Sajnos a srácok nem így gondolták, mert a lezárást a The Messenger hozza el (nem, ez nem a népszerű telefonos applikáció). Akusztikus gitárra és Chester énekére kihegyezett szerzemény. Nekem annyira nem tetszett, de lehet valakinek meg pont ez fekszik. Én egy instrumentális lezárást (valami híres ember beszédével megint) jobban el tudtam volna képzelni. Nade sebaj, az A Thousand Suns így is teljesen rendben van. Nem mondom hogy ez az utóbbi idők legjobb Linkin Park lemeze mert végighallgatva, őszintén szólva még Linkin Park lemeznek sem lehetne nevezni, annyira más, annyira eltérő attól amit a srácok korábban csináltak. De működik. Sajnos ugyanez a 2 évvel későbbi Living Thingsről már nem mondható el. Viszont a tavalyi The Hunting Party elhozta azt amire az ős-rajongók is vártak: a régi, kemény, zúzós LP-stílust. Egyébként pedig egyértelművé tette hogy a Linkin Park egyike azoknak a zenekaroknak akikre a mainstream műfajba történt betörésük után is érdemes odafigyelni.
Értékelés: 10/8
