Kiadás éve: 2015

Tulajdonképpen Lana Del Rey az egyetlen olyan énekesnő akit bárhol, bármikor képes vagyok szívesen hallgatni. Emellett pedig tisztelem is, mert amit a Born To Die óta véghezvitt, az nem kis teljesítmény. Úgy lépett be a legnagyobb énekesnők panteonjába, hogy tulajdonképpen meg sem kellett erőltetnie magát. Felépített egy tökéletes imidzset ami már kevésbé volt Elizabeth Woolridge Grant, sokkal inkább lett Lana Del Rey, a modernkori, kikopott pólós iPhone- és Tumblr-generáció legnagyobb ikonja, aki ha csak egy teaser-t is dob ki készülő albumához, azt is több millión fogják megnézni. Én is lelkendeztem a Born To Die albumért, a Paradise Edition a mai napig hatalmas kedvencem. De nagyon odavoltam az Ultraviolence című tavalyi lemezéért is. Igaz, az már jóval kevésbé volt lendületes, inkább a melankólia édeskés illatú lepeljébe burkolódzott. Pedig eleinte kissé én is húztam a számat. Úgy éreztem az Ultraviolence elveszik a melankólia sodrásában. De ez nem igaz, egyszerűen csak más mint a hatalmas népszerűséget meghozó Born To Die. És minden tiszteletem Lana felé hogy be mert vállalni egy olyan LP-t mint az Ultraviolence. Hisz nem akart megfelelni semmilyen elvárásnak, nem akarta lekoppintani az előző lemez anyagát hogy újfent gigaslágerekkel árassza el a népeket. "Csak" kiénekelt magából remek dalokat, és ehhez Dan Auerbach (The Black Keys) asszisztált neki, a háttérben megbújó gitártémáival. Kicsit olyan érzésem lett ekkor, melyet utoljára az MGMT esetében éreztem 2010-ben. Ők is letettek az asztalra egy világsikerű lemezt (Oracular Spectacular) aztán rá 2 évre jött a Congratulations, melyen egyetlen "sláger" sem kapott helyet, viszont tele volt iszonyú erős szerzeményekkel. Engem meglepett mikor Lana bejelentette hogy alig 1 évvel az Ultraviolence után már érkezni is fog új albuma, Honeymoon címmel és hogy visszatér rajta a debüt (Lana Del Rey - 2010) és a Born To Die hangulata. Ennek én speciel nagyon megörültem, és azt is jó ötletnek tartottam hogy a megjelenést szeptember végére időzítette Lana, hiszen ez az Őszbe forduló idő épphogy pont jól áll egy ilyen hangulattal megáldott albumnak. Hála az égnek cseppet sem csalódtam. Sőt, kijelenthetem hogy 2015 egyik legjobb albumával állunk szemben.

A címadó Honeymoon nagyon szép, szinte azonnal beránt Lana szomorkás, az elmúlt boldogság után vágyódó világába, melyben természetesen ismét az énekesnőé a főszerep, és ha a lemez valójában film lenne, akkor biztosan a '60-as években forgatták volna a tengerparton - de legalábbis a Riviérán. A Music to Watch Boys To állítom, legalább akkor sláger lesz idővel mint a Summertime Sadness. Bár nekem pont ez a dal idézte vissza a leginkább az Ultraviolence hangulatát. A Terrence Loves You igazán különleges. Nagyon szomorkás, nagyon retró-stílusú és a közepén olyan észrevétlenül kúszik bele Major Tom (David Bowie referencia) hogy leesett az állam. A zongorás levezetés a végén csak még szebbé varázsolta a hangulatot. A God Knows I Tried nagyon szépen bontakozik ki, Lana hangja már-már igéző. A hipnotikus High by the Beach pedig az album legnagyobb slágere. Jókora visszakanyarodás a Born To Die triphopos ütemeihez, a hab a tortán pedig az, hogy ez az egyetlen dal amely tartalmaz káromkodást ("You could be a bad motherfucker") és mégis ebből lett a legnagyobb - rádiók által is játszott - sláger. Fuck logic. Bár gyors hozzáteszem hogy Lana ilyesmit már eljátszott anno a Radio esetében is. Arról nem is beszélve hogy nő ennyire gyönyörűen még sosem énekelt arról hogy a tengerparton akar betépni. A Freak nekem az abszolút kedvencem. Kifejezetten baljósan indul, aztán kap egy erős triphopos kísérettel megspékelt klassz refrént. Úgy voltam ezzel a dallal hogy - már csak címe apropóján is - simán elmehetett volna tavaly az American Horror Story "Freak Show" évadába (hozzáteszem, abban is volt egy rész mikor Jessica Lange a Gods & Monsters-t énekelte). Az Art Deco kifejezetten lassú. A végére csak összeáll, de azért nem olyan nagy szám. Ezután jön egy T.S. Eliot vers, a Burnt Norton. Ez csak egy kis átvezetés, nincs másfél perc sem. A Religion szerintem kifejezetten középszerű lett és sajnos túl hosszú is. A Salvatore viszont... Hát fiúk-lányok, ez egy abszolút örök klasszikus Lana Del Rey dal! Hátborzongató. Borzasztó szomorú, mégis csodálatos. Szerelmes vagyok ebbe a dalba, basszus. Idén nem találhattok búskomorabb szerzeményt ennél, és ahogy Lana azt énekli hogy "Calling out my name, in the summer rain, ciao amore...", na hát abba még a mai napig beleborzongok. A The Blackest Day másik nagy favoritom. Kifejezetten borús, leginkább a Dark Paradise ikertestvére lehetne (de beugorhat róla a Gods & Monsters is). Nekem nagyon tetszett a "deeper-harder-darker" a szövegben, ad egy kis szexi pluszt az egész dalnak. A 24 és a Swan Song számomra túl lassúak voltak, de a záró - egyébként Nina Simone feldolgozás - Don't Let Me Be Misunderstood van annyira remek hogy bőven korrekt kerek egésszé formálja a lemezt. 

És tessék, 2015-ben megint ott tartunk hogy kaptunk egy remek Lana Del Rey albumot, mely jópár év végi listán ott lesz majd. Én nem gondoltam volna hogy ezt is annyit fogom majd hallgatni mint a Born To Die-t annak idején, erre hirtelen azon kaptam magam hogy a Honeymoon minden nap ott szerepel a lejátszott albumaim között. Lana túlszárnyalta az elvárásaimat. Nemcsak hogy korrekt, de új kedvenceknek való szerzeményeket hozott. Elvitathatatlan most már hogy az egyik legfontosabb kortárs popénekesnő és dalszerző a kisasszony, érdemes tehát odafigyelnünk rá a jövőben is.

Értékelés: 9/10