Itt sem volt túlságosan nehéz dolgom, hiszen a számomra abszolút legjobb film idén már tavasszal eljött. És megértem hogy nagyon sokan majd azt mondják hogy "bezzeg a Star Wars 7" de számomra a Star Wars sosem volt olyan nagy szám, mint másoknak. Oké, én is örülök hogy végre jó kezekbe került a saga (az új trilógia egyszerűen gyalázatos lett) de ettől még nem kezdtem el SW-s ruhákat hordani és odahaza, szobám magányában sem kardozok a levegőben műanyag fénykarddal.

Szóval akármekkora hype is övezi most az Ébredő erőt, fontos nem elmenni amellett hogy idén is kaptunk rengeteg remek filmet. És néhány - például a Tenger szívében - csak épp most futott be. Nálam sokáig a Mad Max vitte a prímet, úgy voltam vele hogy annál jobbat idén úgysem láthatok. Eléggé bírom a posztapokaliptikus dolgokat (film, könyv, game egyaránt) de az idei Mad Max simán feltette az i-re a pontot az iszonyat pörgős tempójával és elképesztő látványvilágával. Csak aztán jött az Ex Machina - és vitt mindent. Az van srácok, hogy a sci-fi az egyik kedvenc műfajom (a horror mellett). És szomjazom a stílusban született, az átlagosnál jobb alkotásokat. A mesterséges intelligencia témaköre pedig külön kedvencem. Aki tisztában van Philip K. Dick munkásságával, annak nem kell hosszasan ecsetelnem hogy mennyi érdekes kérdés merül a tökéletes mesterséges intelligencia kifejlesztésének mélyén (lásd: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?), illetve hogy mi mindenre is lehet képes ez az "erő" ha öntudatára ébred.

Az elsőfilmes Alex Garland (a 28 nappal később, a Napfény és a Dredd írója) a többszázmilliós látványorgia helyett fogta ezt az egész koncepciót és csinált belőle egy kvázi négyszereplős, elmélkedős pszichológiai thrillert. Caleb (Domhnall Gleeson), egy internetes cégnél dolgozó programozó nyer egy hetet főnöke, Nathan (Oscar Isaac) világtól elzárt, hegyvidéki luxuslakásában. Amikor megérkezik, bepillantást nyerhet főnöke világába: a japán szolgálónője, Kyoko társaságában élő Nathan megalkotott egy Ava (Alicia Vikander) névre keresztelt humanoid robotot, és azt akarja, hogy Caleb végezze el rajta a Turing-teszt egy verzióját, vagyis állapítsa meg, hogy csak egy - kifejezetten szexi - gépről van szó, vagy egy érző, öntudatára ébredt életformáról. Túl sok mindent nem szeretnék elárulni a történet alakulásáról, de aki esetleg nem látta még a filmet, annak elárulhatom: lesz itt bonyodalom bőven. Tesztelő és tesztalany között valószínűtlen érzelmek látszódnak fellobbanni, miközben Nathan a beszélgetéseik minden pillanatát kamerákkal figyeli, és egyre valószínűbb, hogy bizony hátsó szándékai vannak, nem mellesleg jópár titkot rejteget.

Az Ex Machina a férfi-nő kapcsolatból indítja a gép-ember kapcsolat témáját, csak sokkal alattomosabb és felkavaróbb következményekkel teszi. A film vége konkrétan akkora pofáncsapás, hogy megemészteni is nehéz a látottakat. Mert happy end az ugye távolról sincs, ez nem a Terminator (de még csak nem is a Chappie) és Spielberg sem legyeskedett a produkció körül. Garland filmje remek sci-fi lett, az öntudatára ébredő mesterséges intelligencia ennél jobban szinte még soha nem volt ábrázolva. Ava (Éva megfelelője) pedig hátborzongatóan jól lett megalkotva. Félig emberi, félig robot külsejével szinte tartozékának tűnik a gyönyörűen kivitelezett, fehér- és üvegfalakkal, tompa fényekkel teli, steril épületnek, egész jelenléte fenséges, másvilági és furcsán felkavaró, egyszerre riasztóan intelligens, számító és gyermekien tudatlan, elesett – de mindig átjárja valami megfoghatatlan, felzaklató érzékiség. Alicia Vikander színésznő kihozta a maximumot a karakterből. A többi szereplő is remek, de igazán az ő játékára fogunk emlékezni. A pengeélesre írt, gyakran váratlan vulgarizmussal és humorral feldobott dialógusok újra és újra átrendezik az erőviszonyokat és a kapcsolatokat, ahogy a cselekmény egyre növekvő feszültséggel, kimért és stílusos (már-már Kubrick precizitását idéző) képi és zenei világgal, lassan és nyugtalanítóan hömpölyög a végkifejlete felé, nyomasztó erővel tolva maga előtt a közben felvetett, kétségbeesetten megválaszolásra váró kérdéseket. Az Ex Machina felejthetetlen élmény minden egyes sci-fi rajongó számára. Szerencsére ez a műfaj nincs elhanyagolva mostanság, de az igazán említésre méltó alkotások nem a hollywood-i blockbusterek hanem az ilyen, kisebb filmek (lásd: Hold, Forráskód, The Enemy, The Double, Snowpiercer, stb.). Ezek tartják még életben a sci-fi műfajt.

Futottak még:

• Mad Max: A harag útja
• Agymanók
• Saul fia
• Bíborhegy
• Sicario - A bérgyilkos
• It Follows
• Slow West
• A tenger szívében
• Kémek hídja
• Mentőexpedíció

És akkor lássuk hogy idén melyik lett a legjobb sorozat a Focker blog szerint. Számomra az év egyik legjobban várt sorozata újfent a Trónok harca volt, most már annyi eltérés van benne a könyvekhez képest hogy lassan egy teljesen új irányba viszik el az egészet. Az 5. évad beváltotta a hozzá fűzött (igen nagy) reményeket, tele volt remek pillanatokkal és a végére megint csak sikerült egy jókora WTF?! momentumot beiktatni, Havas Jon halálával. Várom már a 6. évadot is. Havas Jon halott, az addig oké. Na de vajon halott is marad-e? A másik széria amit várni szoktam, az az American Horror Story. Ennek az első két évadát egyenesen imádtam, sajnos a 3. évad azonban csalódást jelentett. A 4. évad visszatalált a helyes útra (nekem is tetszett) és a jelenleg futó 5. évad (Hotel) is képes tartani a színvonalat szerencsére. Ráadásul tele van rakva olyan 80-as évekbeli goth / szintipop zenékkel (The Cure, Bauhaus, Depeche Mode, New Order, Sisters of Mercy, stb.) hogy le a kalappal a zeneválasztás előtt! No, persze kerültek bele újak is, a She Wants Revenge -féle "Tear You Apart" azóta nagy favorit lett nálam. De mégsem ezek közül került ki az idén általam legjobbnak tartott sorozat. Nem, az én választásom a Fargo 2. évadára esett.

Az 1. évad tavaly nagyon tetszett, de akkor annyira el voltam látva sorozatokkal hogy egyszerűen nem jutott elég időm megemészteni a Coen tesók remekművének sorozatba átültetett változatát. De emlékszem hogy baromira tetszett a fekete humorral jócskán átszőtt, a kafkai kisember viszontagságait előtérbe állító FX sorozat. Persze adott volt hogy érkezik a folytatás, hiszen a siker nem maradt el. Aztán jöttek az infók hogy olyan színészeket illetve színésznőket szerződtettek le hozzá mint Patrick Wilson, Kirsten Dunst avagy Jesse Plemons (Todd a Breaking Badből). Ezúttal a '70-es évekbe látogathatunk el. A korrajz nagyszerűen sikerült a készítőknek: a ruhák, a díszletek, a korhű zenék de még a színek is egytől-egyig a '70-es éveket idézik. A történet egy balul elsült lövöldözés apropóján kezd kibontakozni. A szerencsétlen Rye Gerhardt (Kieran Culkin, Macaulay tesója) meg akar félemlíteni egy bírónőt és a dolgok úgy alakulnak hogy sikeresen megöli a nőt. De mivel megsebesül, kitámolyog a helyi útra. Itt aztán véletlenül elgázolja őt Peggy (Kirsten Dunst) aki utána hazaviszi a halottnak hitt srácot. Csakhogy amaz még nem halt meg - egyelőre. A munkát a férj, Ed (a szépen megpocakosodott Jesse Plemons) végzi be. Közben Rye (maffiózó-)családja épp háborúra készül de amint kiderül hogy Ed és Peggy végzett a szerencsétlen családtagjukkal, hajtóvadászatot indítanak ellenük. Eközben Lou Solverson sheriff (Patrick Wilson) Fargóba utazik hogy felgöngyölítse az ügyet. Nagyvonalakban ennyi a sztori, de persze ennél jóval komplexebb alkotással állunk szemben. A fekete humor újfent jelen van, de a drámai rész is kiválóan működik. A rendezés vérprofi, a forgatókönyv és a fényképezés dettó. A zenéről már nem is akarok ömlengeni, elég ha meghallgatjátok EZT. Azt hiszem elég ha annyit mondok hogy a Fargo 2. évada érte el azt nálam először hogy ne várjam ki a magyar feliratot, azonnal néztem angolul amint felkerült. Ez pedig bizonyítja hogy minden ízében zseniális szériáról van szó, amely az USA-ban jelenleg a legjobbra értékelt sorozat idén. Tessék azonnal nekiállni.

Futottak még:

• Trónok harca - 5. évad
• Penny Dreadful - 2. évad
• Wayvard Pines
• American Horror Story - Hotel
• The Man in the High Castle
• Mr. Robot
• Aranyélet

No, fiúk-lányok, ennyi lett volna a filmes + sorozatos év végi összeállítás amely most már beállhatott a zenés mellé. Hátravan még a videojátékos és azzal ki is maxoltam a 2015-ös évet. Annyit azért elöljáróban elárulok hogy az általam idén legjobbnak ítélt videojáték a point 'n click műfajt képviseli és azon kívül hogy egyfajta elvont művészeti alkotásként is megállja a helyét, kőkemény pszichológiai horror. Majd időben meg fogjátok tudni hogy melyikre gondolok pontosan.

Folyt. köv. jövő héten!