Elkezdtem újraolvasni az 1984-et. Kiolvastam már kétszer, de most megint elővettem. Pontosabban megkaptam kölcsönbe egy kollégámtól. Szeretem ezt a könyvet. Annyira jól mutat be egy komplett, a legszélsőségesebb eszméket és ideológiákat felvonultató disztópiát, hogy azóta sem tudtak hasonlót írni.
Amúgy a világirodalom négy legelismertebb disztópiáját megíró szerző: Zamjatyin, Huxley, Orwell és Bradbury jövőképét egyaránt összeköti az uralkodó hatalomnak az egyén felszámolására irányuló, mindenre kiterjedő mechanizmusának bemutatása, valamint Ádám és Éva bibliai kísértéstörténetének megidézése. Világukban a tökéleteshez közeli, racionalizált, elgépiesedett társadalom tengeti érzelmektől mentes, szürke hétköznapjait, amíg az embertelen közegben a mélyen elfojtott ösztönök meg nem rengetik a hétköznapok alapjait. Történeteik a bibliai édenkert morális alapkérdését feszegetik: a tudatlanul leélt, de boldog élet vagy a szabad akarat fontosabb-e az emberiség számára? Élet-e egyáltalán az öntudatlan vegetáció? A Paradicsomból való kiűzetés akárcsak Ádám esetében, valamennyi fenti író művében is a férfi-nő viszony megjelenésével, vele együtt a tiltott ösztönök kiélésének a vágyával kezdődik. A Mi, a Szép új világ, az 1984 és a Fahrenheit 451 főhősének is megvan a maga Évája, aki elvezeti őt a békés tudatlanságból a gyanakváson át a megvilágosodás, majd a vezeklés felé. A történet az 1984 esetében különösen erős, és átkozott módon lehangoló. Számomra volt egy jókora adag kafkai mellékíze. Annyira abszurd. A könyvben szereplő dolgok, események abszurdak. Nem tudom, Orwell vajon így is szánta őket, mindenesetre ilyenre sikeredtek. Ez egy abszurd disztópia.
A disztópiák legidézettebb műve a George Orwell tollából származó 1984, amit teljes joggal vesz körül az irodalmárok, kritikusok és egyszerű olvasók nagyrabecsülése. Valódi mestermű, és nemcsak azért, mert aprólékosan kidolgozott karakterek mozognak egy végtelenül részletesen bemutatott világban, hanem azért is, mert az orwelli állam alapgondolata – a tökéletes, mindent lefedő ellenőrzés – bámulatos erővel hatja át a mű egészét. Főhősét és a történet helyszínéül szolgáló Egyes leszállópálya nevű tartomány valamennyi lakóját nemcsak az állam beépített emberei figyelik meg, hanem a mindent látó teleképek, a mindenütt jelen lévő rejtett mikrofonok is, de sokkal fontosabb, hogy a polgárok – a duplagondol révén – önmagukat is ellenőrzik. Rideg önérdekek által vezérelt világ adja az esemény hátterét, ahol semmiben sem lehetünk bizonyosak. A karhatalom nemcsak büntet, hanem bűnre is csábít: csapdákat állít, manipulál és tesztel, így Orwell birodalmában soha, sehol sem lehetünk biztonságban. Nemcsak a jelent és a jövőt uralja a rendszer, hanem a múltat is: az állam a történelemhamisítás révén az éppen aktuális változásoknak megfelelően alakítja a történelem valamennyi archív anyagát a mai ideológiának megfelelő forrássá. A totális kontroll alól nincs kiút, de a regény hőse, Winston, mégis megpróbálja megtalálni egy emberségesebb életút lehetőségét.
Természetesen elbukik.
Ne legyenek hiú ábrándjaink, a felsorolt disztópikus művek közül egyértelműen az 1984 Winstonja jut a legkevésbé közel a diktatórikus hatalom megdöntéséhez. Sőt, tulajdonképp még csak a közelébe sem ér el. Egy tökéletesen ellenőrzött világban, ahol lépten-nyomon megfigyelik az ember minden tettét, viselkedését és szavait, igen nehéz – akár csak gondolatban is – a központi hatalom ellen fellázadni.
A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő, hirdeti a Párt jelmondata Óceániában. Winston pedig itt él és dolgozik az Igazság-minisztériumban azon, hogy a múltbeli tévedéseket kijavítsa és eltörölje az újságokból és mindenféle médiából. Ebben a világban nincs magánélet, nincs egyetlen percük se, amikor ne figyelnék őket, mindenkit a rettegéssel tartanak kordában, hiszen már egy rossz gondolat miatt megkínozhatják és kivégezhetik őket, és akár az embert a saját gyereke is feljelentheti politikai buzgóságból. Nincs sok reménye Winstonnak, mégis úgy dönt, hogy naplót vezet, és leírja a Pártellenes gondolatait, hogy kinek azt ő sem tudja, talán egy jobb jövőnek, már ha ilyet lehetséges remélni. A negatív befejezés adott. A könyv első fele remekül mutatja be azt a világot amelyet Orwell megálmodott. A cselekmény egyedül a közepén ül le kissé, Winston és Julia titkos románca szükségszerű, ám végtelenül unalmas. Szerencsére onnan már nincs messze a könyv második fele, mely inkább emlékeztet egy rémálomra.
Winston kálváriája a központi hatalom ellen való lázadás szimbolikája.
Az 1984 felteszi nekünk, az olvasóknak a kérdést, vajon az egyén képes-e változtatni egy társadalom sorsán. Vajon lehet-e reményünk egy, a remények kiölésére szakosodott világban? Van-e, elérhető-e egy barátságosabb jövő, ahol többre számíthat az ember az olajízű gintől és a kátrányízű cigarettától kísért mindennapoknál? Orwell könyve olyan lendületes olvasmány, amely a nyomasztó hangulat közepette is eléri, hogy visszafojtott lélegzettel szorítsunk a velejéig romlott jövő ellen küzdő Winstonért. Féltjük őt, reménykedünk sikeréért, alkalomszerűen vele együtt oldódunk fel az őszinte szerelem szépségében, és vele együtt éljük át a jövő hétköznapjainak kiábrándító hangulatát, a mindennapos drámákat.
Klasszikus mű az 1984, minden fejezetében.
Olvasása után végképp belénk ivódik a gondolat, hogy nem ilyen jövőt akarunk magunknak. Hogy nem akarjuk megfosztani a világot az alapvető értékeitől.
Ajánlott hallgatnivaló mellé a MUSE zenekar 2009-es albuma, a The Resistance. Teljes mértékben az 1984 világához kapcsolódik, ezt a zenekar többször le is nyilatkozta. Nem csak a dalok címei (például: "United States of Eurasia") de a dalszövegek is (például a Winston és Julia szerelmére reflektáló "love is our resistance") egyértelműen Orwell könyvét idézik. Keressetek rá. Olvassatok utána.
