Kiadás éve: 2016

A hamburgi Digitalism a nagy dance-punk mozgalomban robbant be a köztudatba, és vált egyik jeles zászlóshajójává. Ugyan a The Rapture és az LCD Soundsystem már szépen megágyazott a műfajnak, végül a Klaxons és a Late of the Pier járatták a csúcsra. Előbbi 2007-es mesterműve (Myths Of The Near Future) mellett futott be a Digitalism kevésbé nagy visszhangot kapó, ám így is igen jelentőségteljes albuma, az Idealism. A Pogo volt akkora megasláger hogy simán elvitte volna a hátán az egész lemezt, ám - minő meglepetésre - jónéhány remek tétel szerepelt még rajta. Például a Digitalism in Cairo egy The Cure dalt dolgozott tovább, az I Want I Want vagy az Idealistic pedig gyakorta előkerültek indie partikon talpalávalóként. És ugyan a dance-punk azóta végleg kifulladt, a duó 2011-ben még előhozakodott az I Love You Dude lemezzel, melyről számomra a legemlékezetesebb szerzemény egyértelműen a Julian Casablancas közreműködésével készült Forrest Gump volt. Nem lett rossz a kész anyag, de érezhetően elmaradt az Idealism pörgős lendületességétől és frissnek ható változatosságától. Temérdek mennyiségű remixet készítettek, főleg french touch és indie rock stílusban mozgó bandáknak (Block Party, Klaxons, Tiga, de befért egy kis Depeche Mode és The White Stripes is), ám nagyjából 2014-ig nem igazán hallattak magukról. Aztán felröppentek a hírek hogy a Digitalism új albumon dolgozik, melyet 2016-ra terveznek. Mire elkezdett érdekelni a dolog, hogy ez még talán jó is lehet, már ki is jött a MIRAGE, én pedig rögvest rá is vetettem magam.

2011-es lemezük óta már sok víz lefolyt a Dunán. A dance-punk az LCD Soundsystem által piacra dobott This Is Happening című 2010-es csúcslemezével kvázi megszűnt létezni, az elektronikus zene pedig hatalmas változásokon ment keresztül. Elkezdett teret hódítani a dubstep, a minimal techno és a future house. És a korábban french touch zenéket toló zenekarok és előadók is elkezdtek beleolvadni ezekbe a stílusokba (lásd: Boys Noize, The Shoes, Tiga, Yuksek). Jens Moelle és Ismail Tuefekci pedig gondolt egy bátrat és a mai korhoz igazítva, kiadott egy ízig-vérig dance-punk lemezt. Ez lett a MIRAGE. Baromi merész döntés volt ez részükről, ugyanis rengeteg ember számára a dance-punk ma már csak annyit jelent hogy valami faszi azt énekelte hogy "Daft Punk is playing at my house, my house" az egyik régi FIFA játékban. Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mennyi létjogosultsága lehet egy ilyen lemeznek 2016-ban. Nos, a MIRAGE egy komplett nosztalgiavonat. Visszarepíti a hallgatót a 2000-es évek végére, mikor ez a műfaj még aranykorát élte. A kezdő Arena instrumentális lüktetése remekül ágyaz meg a bombasztikus Battlecry süvöltő - már-már a Hadouken! odab*szós stílusába belenyaló - ritmusainak. Iszonyatosan pörgős dal, de koncerteken még intenzívebb lesz, erre mérget mernék venni. Ez az új Pogo, na.

A Go Time már mellőzi az elektronikát, és inkább egy intenzív indie rock szerzemény. Ellenben az Utopia teljes erőbedobással visszakanyarodik az elektronikához. A közel 7 perces, kifejezetten izgalmas instrumentális track átkötésként szolgál a Destination Breakdown általi letaglózáshoz. Vidám, a "breakdown" szót ismételgetős szerzemény, mely majdnem 8 percen át kényeztet. A Power Station által a szanaszét torzított, Justice -féle kikacsintás is kipipálva, a kevésbé emlékezetes Open Water után pedig érkezik a lemez két csúcspontja: a Mirage, Pt. 1 és a Mirage, Pt. 2. Itt már befigyel egy kis Moroder -féle 80's synthwave és kellemes retro szintipop. A Pt. 1 lassan építkezik, és mire belelendülne, már indul is a Pt. 2 mely egyúttal a levezetésre is szolgál. Az Indigo Skies kis túlzással simán elfért volna a Klaxons soha ki nem adott albumán (melyről egyedül a Landmarks Of Lunacy tanúskodott 2010-ben). A The Ism az electrorockba kever egy kis rappet is, az energikus Shangri-La pedig nekem nagy kedvencemmé avanzsálódott. Talán mert ez is inkább indie rock, kevéske szintipoppos fűszerezéssel. A No Cash és a Blink viszont teljesen feleslegesek voltak az albumra, bőven ki lehetett volna adni őket B-oldalas szerzeményként. A 15 dal miatt így a MIRAGE kissé hosszúnak érződik, és mondjuk egy partiban vagy otthon háttérzeneként ugyan ez nem tűnik fel, de alaposabban végighallgatva a lemezt, tényleg igazzá válik a mondás, hogy a kevesebb néha több. Simán le lehetett volna hagyni 3-4 dalt. Persze nem olyan nagy a gond, hiszen erre van a skip gomb - de egy max. 10 számos album megnyerőbb lett volna. Ugyanakkor a Digitalism rajongói dörzsölhetik a tenyerüket, ugyanis a hamburgi srácok megint belenyúltak a tutiba. Koncerteken ütni fognak ezek a szerzemények, maga a MIRAGE pedig azért - hossza ellenére - van annyira érdemleges produktum, hogy megéri beszerezni. Leginkább azoknak ajánlanám, akiknek sokat jelentett annak idején a dance-punk műfaj, és jeles képviselőitől még manapság is hallgatnak komplett albumokat. Szuper kis nosztalgiavonatra szállhattok fel a MIRAGE által, mely ugyan nem annyira jelentőségteljes portéka mint a tavalyi The Day Is My Enemy, viszont mindenképp egy hallgatásra érdemes produktum, mely bőven kínál új kedvenceket.

Értékelés: 7/10