Kritikák, ajánlók, tesztek és gondolatébresztők tárháza

Focker Blog

Retrospektív: Marilyn Manson – The Golden Age Of Grotesque

Szodoma és Gomora romjain

2016. szeptember 15. - -Britpopper-

"Everything's been said before / There's nothing left to say anymore" - énekli Manson a 2003-mas The Golden Age Of Grotesque album második számában, és ezzel meg is ragadja a koncepció lényegét: kifogyott a magvas, mélyenszántó mondanivalóból, hisz az előző - egyébként remek - lemezeken már kvázi mindent elmondott. Az Antikrisztus Szupersztár, aki 2000-ben - mikor sokan szentül meg voltak győződve róla, hogy a világnak vége lesz - elhozta a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) c. csúcsművet, kifáradt. Csakhogy az igazi világsztár státuszba a The Golden Age Of Grotesque repítette. Ez egy biztonsági lemez. Később jött ki, mint ahogy azt sokan várták, ugyanis eddig minden album két év különbséggel, Ősszel jelent meg - ez a cucc viszont két és fél év után, májusban. A várakozás hatalmas volt. Főleg, hogy ami még igen jelentős módon befolyásolta a rajongókat, az a Tainted Love sikere volt. Rengeteg embert megfogtak ezzel a feldolgozással, és akkor tűnt ki igazán, kik is az igazi rajongók: akik fel tudták fogni, hogy ezt a dalt nem kell feltétlenül komolyan venni. Aztán kijött a teljes album, Marilyn Manson pedig ismét a rivaldafénybe került. Már nem csak a "mansonos" Dani osztálytársam hallgatta őt, hanem a szomszéd sátánista metálos Bea is - meg a téren lógó rockerek zöme. Orrba-szájba tolta az MTV az egykori shock-rockert, a csapból is a Tainted Love szólt, közben pedig megszaporodtak a Marilyn Manson pulcsis emberek a városban.

61fgkhhznzl_sl1500.jpg

A tematika megkapóan ötletes: párhuzamot von a jelenkor és a II. világháború előtti berlin-i, illetve hollywood-i '30-as évekbeli időszakával. A fasizmus, a hedonizmus, a dadaizmus, a kabarék világa, a groteszk,a dekadencia, a hamis ragyogás és a nihilizmus a kulcsszavak ehhez a lemezhez, melyekre a videklipek és az új imidzs csak még inkább rájátszanak. A trilógiával ellentétben ezen nincs tragédia, így nem is fordul be az ember, amikor meghallgatja. Sőt, tulajdonképpen belassulás csak nagyon elvétve szerepel itt. Időutazás ez, a modern zenei alapok mellől a két világháború közti korszakba, és mégsem nyomasztó ez a korszak. Fékevesztett orgia elevenedik meg a dalok hatására, nincs gátlás és nincs határ, mert nincs már értelme semminek, kiüresedett minden erkölcsösség. Fel lehet fogni egy rockos, bulizós, könnyedebb rockzeneként, de éppen elég markáns művészi üzenet is rejtőzik mögötte. Ám nem túl szájbarágósan, ahogy az előző korongokon. Manson megtalálta a tökéletes arányt az élvezhetőség és a művésziség között úgy, hogy ne feküdje meg az ember gyomrát.

Thaeter szolgál introként, előrevetíti egy '30-as évekbeli hamisítatlan, füstös, borban és minden más elképzelhető gyönyörben tobzódó szórakozóhely világát. Aztán berobban a This Is The New Shit. Na, tessék. Ez az új szar. Akinek nem tetszik, az mehet a picsába. Szövegileg nem nagy durranás, de mindenképp kedvet ad az albumhoz. Zeneileg ügyes, hallatszanak az új kütyük, melyek a refrénnél viszont eltűnnek, és helyette Manson agresszívabb hangját hallhatjuk. Nem kevésbé ütős a mOBSCENE sem. Én ebbe egy kis Rob Zombie hatást is beleképzelek, talán a női háttér-vokál miatt. Mondjuk van benne nem kevés a Fight Song-ból is. Zeneileg ütős, húzós szám, igazi bulizós szerzemény. A soron következő Doll-Dagga Buzz-Buzz Ziggety-Zag cím amúgy meg ki a fasznak juthatott eszébe, illetve mit szívott előtte? Merthogy a cím elvileg - mondom, elvileg - a marihuánára utal. A Use Your Fist and Not Your Mouth nekem hatalmas kedvencem, szépen megidézi a Holy Wood érát, illetve megjelenik benne egy kis masszív társadalomkritika is. Ez az egyik legzúzósabb szám a lemezen, de befogadható. Akinek hiányzik a groteszk árasztotta hangulatból egy kis korábbi Manson, annak ez a dal tökéletes választás.

maxresdefault_9.jpg

A címadó The Golden Age of Grotesque nekem valamiért egyáltalán nem jött be. Tudni kell Mansonról, hogy a címadó dalokból sohasem csinált direkt slágert, vagy legalábbis nem azokat helyezte előtérbe. Nekem a hangzás nem tetszett, de úgy értem nagyon nem. Teljesen szétzilálja a dalt. Ha a szövegekre fókuszálunk, groteszk képeket láthatunk magunk előtt, sőt vannak olyan szavak, amiket maga Manson talált ki. Ettől eltekintve számomra ez egy olyan szám, amit nyugodt szívvel léptetek tovább. Ellenben a (s)AINT már jóval ütősebb. Rendkívül fülbemászó, Manson itt is előveszi betűző szokását, amint azt a refrénben hallhatjuk: "I’ve got an F and a C and I got a K too, and the only thing that’s missing is a bitch like U". Slágeressége miatt sokak kedvence lehet ez a szám - nekem is könnyedén az lett. Itt már csak nyomokban fedezhető fel az Antichrist Superstar éra zúzása - azóta Júdás szerepén Trent Reznor -, ez a dal már sokkal könnyebben fogyasztható egyszerű, mezei, Red Hot Chilli Peppers-en nevelkedett rockerek számára is. Az explicit videoklip csak még többet ad hozzá. A Ka-Boom Ka-Boom a pénzéhes ál-rocksztárokat pécézi ki. " I like a big car, ’cause I’m a big star" - szól a refrén, és közben lehetetlen nem öniróniára gondolni. Ezek után jön két meglepetés. A nyugisabb Slutgarden az album talán legjobbja. A gitár az elején már sejteti, hogy ez nem egy kemény darab lesz. Manson itt nyugodtabb hangját veszi elő, amit ugyan kiereszt a refrénnél, de így sem tűnik durvának. Itt már kezdenek megjelenni a szexre utaló sorok, de ami a legjobb, az az utolsó rész, amire abszolút nem számít az ember, csak egy kis pluszt ad, mind szövegileg, mind zeneileg érdekes: "You are the church, I am the steeple, when we fuck, we are all god’s people" - énekli, és a végére a dal ugyanolyan mámorosan együtténeklőssé válik mint a korábbi In the Shadow of the Valley of Death.

♠ (Spade) azaz Pikk, egy elszállós, nehéz, súlyos darab, kissé szokatlan Mansontól, mert ha ő egyszer lassú dalt ír, az vagy nagyon befordulós, vagy nagyon fájdalmas - ám itt inkább a különféle kábítószerek hatásait lehet felfedezni. Egyébként remek kis szerzemény, nekem a refrén kurvára bejött. A Para-noir azon kívül a kedvenc kocsmám neve, a leghosszabb tétel az albumon. Jól illik hozzá a női suttogás. Nem mernék rá megesküdni, de szerintem a női hang benne Dita Von Teese, Manson akkori nője. Egyébként érdekesség, hogy a bookletben nincs feltüntetve a női hang által mondott szöveg, mely amúgy rendre "I’d fuck you..."-val kezdődik. A The Bright Young Things ismét egy lendületes, zúzós dal, mely simán lehetne a banda ars poeticája is. "We know who we are, and what we wanna say, and we don’t care who’s listening" - üvölti Manson. Ez mindig is így volt, telibeszarták - főként a kezdeti időkben -, hogy ki hallgatja őket, illetve hogy ki hogyan értelmezi a dalszövegeket. A Better of Two Evils pimasz és gúnyos hangvételű, ám cseppet sem kiemelkedő. Menjünk tovább. Vodevil, azaz vaudeville, kiejtés szerint leírva. A '30-as évek korára jellemző zongorajátékkal indul a nóta, mely félig az esti mese kezdéséhez hasonlít, nem jelezve előre a dal súlyos és kattant, mégis felszabadító hangulatát. Leginkább itt idéződik vissza kristálytisztán az Antichrist Superstar éra odabaszós, tömör zúzdája. A végére még a katarzis is megérkezik. Régen volt már olyan, hogy Manson egy albumát ilyen erős és magabiztos dallal fejezte volna be. Az Obsequey (The Death of Art betudható outronak. A szomorkás zongoradallamok tényleg a művészet halálát írják le, de egyben egyfajta megnyugvást is sugároznak. A háttérben hallatszódó beslamperezett beszédhangok pedig - kapaszkodjatok! - az 1994-es Portrait of an American Family világát idézik vissza. Erre azért nem számítottam volna.

3832903470913959782.png

Sajnos a lemezre a kiadó nyomására felkerült még bónuszként a Tainted Love is, de egyáltalán nem illik a képbe. Önálló feldolgozásként - mint amilyen a Personal Jesus - simán megállja a helyét, de ebből a koncepcióból kilóg. A szintén bónusz Baboon Rape Party kimeríti az "ez meg mi a fasz?!" titulust, a Paranoiac pedig szintén nem egy nagy kunszt, nem kár érte hogy csak B-oldalas lett. És ennyi. Kissé hosszú lett a The Golden Age Of Grotesque, én néhány dalt simán lecsíptem volna. Így sajnos a végére képes unalomba fulladni. Ennek ellenére nem egy rakás szar, ahogyan azt sokan gondolják. Megvannak a maga értékei, még ha már nem is annyira erőteljes mint a korábbi produktumok. Viszont Marilyn Manson itt lett végérvényesen világsztár, innentől kezdve kezdte el minden magát kemény rockernek tartó tini hallgatni, és magán viselni a zenekaros cuccokat. Könnyű látni a hasonlóságot korunk fogyasztói társadalma és a The Golden Age of Grotesque fékevesztett orgiája között. "Élvezd ki még egyszer utoljára a földi örömöket, és ne érdekeljen semmi." - ez lehetne a lemez mottója is. Sajnos innentől kezdve a Marilyn Manson inkább egy termékké vált. Ironikus, hogy pont azzá váltak, amit annak idején folyton kritizáltak. Ezek után jött még egy Best of lemez, amelyet utolsónak szántak. De mint tudjuk, az Eat Me, Drink Me megtörte a csendet. A The Golden Age Of Grotesque talán az Antikrisztus Szupersztár utolsó nagy eljövetele, hedonista bulizás Szodoma és Gomora romjain. Nem szabad túl sokat várni tőle. Csak élvezni kell. Pont mint az életet.

Értékelés: 10/8

Puszillak, Bea!

A bejegyzés trackback címe:

https://focker.blog.hu/api/trackback/id/tr7811701401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.